Gripmadártörténet - visszapillantás a vadászgéptenderre

  • Szabó M. István
  • 2005. november 3.

Belpol

A négy évvel ezelőtt kurtán-furcsán katapultált magyar F-16-os projekt története a menetrendszerű honi pártpolitikai kabaré melléktermékeként került elő. Holott ez a gyorsan elfeledett történet sokkal fontosabb, mint Orbán időbeni/kései elhatárolódása Csurka hírhedt 2001. szeptember 11-i nyilatkozatától.

A négy évvel ezelőtt kurtán-furcsán katapultált magyar F-16-os projekt története a menetrendszerű honi pártpolitikai kabaré melléktermékeként került elő. Holott ez a gyorsan elfeledett történet sokkal fontosabb, mint Orbán időbeni/kései elhatárolódása Csurka hírhedt 2001. szeptember 11-i nyilatkozatától.

"Az egyetlen törést a magyar-amerikai kapcsolatokban a Gripen-döntés jelentette" - nyilatkozta a napokban Jeszenszky Géza volt amerikai nagykövet, aki nagyjából ennyivel kívánta cáfolni, hogy 2001-ben Orbán Viktor miniszterelnök elbaltázta az addig jól működő magyar-amerikai kapcsolatokat. Pedig a "törés" szilánkosra sikeredett, elsősorban azért, mert a baleset teljesen készületlenül érte a korábban már biztos befutónak is kikiáltott tengerentúliakat.

Jobb repcsi kell

A magyar vadászrepülőgép-fejlesztési mizéria még 1992-ben kezdődött, amikor a kecskeméti katonai reptérre látogató Für Lajos akkori honvédelmi miniszter beszélgetésbe elegyedett a déli határnál készültséget adó pilótákkal. Már túl voltunk a barcsi bombázáson meg a szerbek provokációnak is szánt határsértő manőverein, és Für állítólag egy lehetséges ütközet esélyeit hozta szóba. A pilóták elmondták: a jugóknál rendszeresített MiG-29-esek repülő koporsóvá degradálták a MiG-21-eseinket. A honvédelmi tárcánál (HM) ezt követően döntöttek úgy, hogy ellensúlyt kell képezni, és kimondottan F-16-osokkal álmodtak. Kispénzűek lévén, használt gépek jöhettek csak szóba, de a belgák, mivel nekik e típusból túl sok volt, bérbe is, örökbe is szívesen adtak volna, ha kell. Az ügylethez azonban a repülőgép gyártójának (az USA kormányának) engedélyére is szükség volt, ezért 1993 elején Für egy küldöttség élén bejutott a Pentagonba. A későbbi külügyminiszter, Colin Powell fogadta ugyan, de egyértelműen tudtára adta: mivel a magyarok nem tagjai a NATO-nak, nem bólintanak rá az ügyletre. A küldöttség tagjai erősködtek: Pakisztán sem tag, de amikor az egyik, fegyverek eladásával foglalkozó magas rangú köztisztviselő kibökte, hogy akkor se adnának F-16-osokat, ha dollár lógna ki a magyarok zsebéből, mindenki megsértődött, és a küldöttség duzzogva hazajött.

A helyzetet végül az oroszok oldották meg: államadósságuk mintegy 900 millió dolláros részéért 28 darab felfegyverzett MiG-29-es vadászrepülőt (a szükséges földi támogató rendszerrel és tartalék hajtóművekkel kiegészítve) ajánlottak fel, ami jól jött a magyar kormánynak, pláne, hogy pénzt nem kellett érte adni, és 1994 végére az egész ezred hadrendbe állhatott.

A ma is meggyőző össztulajdonságú orosz konstrukciókra kilenc év vagy 1100 repült óra után várt az előírás szerinti kötelező nagygenerál, ezért a 90-es évek vége felé a minisztériumnak készülnie kellett arra, hogy a 2002-ben lejáró kilencedik év közeledtével hogyan tovább. A gépek teljes életciklusának kitöltéséhez (eredetileg 20 év vagy 2500 repült óra volt, azóta ez 40 év/4000 órára módosult) feltétlenül szükséges szétszedés-csere-összerakás koordinálása és finanszírozása az Orbán-kormányra várt.

1999-ben az ország a NATO tagja lett. Ezzel egy időben máig tartó intenzív versengésbe kezdett az európai és az amerikai hadiipar az újonnan belépő országok hadi beruházásainak elnyeréséért. Az a hiszti azonban, hogy meg kell szabadulnunk a MiG-29-esektől, mert azok nem illeszthetők szervesen a NATO-ba, egyáltalán nem volt megalapozott. A csehek, szlovákok és a lengyelek is ilyenekkel léptek be a szövetségbe, ráadásul a németek is repkedtek az efféle NDK-s hagyatékkal, és az amcsik mégsem kapkodtak a szívükhöz.

Miközben a HM keresgélt, a parlamentben Selmeczi Gabriella és Balsay István államtitkári posztjába került a Lockhead-botrány; 31 kormánypárti képviselő és 3 államtitkár aláírásával levelet kapott Bill Clinton elnök, hogy váltsa már le a budapesti amerikai nagykövetet, és Steven Jones Lockhead-alkalmazottat nevezze ki - aki, mint kiderült, az F-16-osokért lobbizott. A honvédelmi tárca meg talált egy német céget, amely az orosz gépmadarak NATO-flottába illeszthetőségét ígérte. A DASA és az orosz MiG/Mapo ezért több mint huszonhatmilliárdos számlát helyezett kilátásba, de ez magában foglalta a szükséges nagygenerált is. Az összeg lényegesen elmaradt az időközben elkezdődött F-16-os és Gripen párharc minimálisan várható ajánlataitól.

A kormány 2000 szeptemberében elutasította a MiG-ek korszerűsítéséről szóló, a nemzetbiztonsági kabinet által jóváhagyott, szerződés-aláírásra előkészített javaslatot. Igaz, Szabó János honvédelmi miniszter rendületlenül ismételgette, hogy felújítják a MiG-29-eseket. Ám ezen csupán a további repüléshez feltétlenül szükséges javításokat volt célszerű érteni, mert az 1998-2002 között meghibásodott és javítandó hajtóműveket egyáltalán nem küldték nagygenerálra. Ennek az lett a vége, hogy 2002-ben, amikor a Gripeneket már kikiáltották győztesnek, a MiG-ekhez egyetlen tartalék hajtóműve sem volt a magyar hadseregnek. "Nincs erre racionális magyarázat" - mondta a Narancsnak Hollósi Nándor, e téma miniszteri főtanácsadója.

Levadászott Falcon

Többeknek ma már csak úgy rémlik, mintha a kisgazdák akar-tak volna valami üzlethez jutni a MiG-29-esek felújításából, de aztán az egészből semmi sem lett. A 2000. szeptemberi döntést ráadásul Orbán Viktor 2001. március 5-én a HM-vezérkar előtt a napnál világosabban megismételte. Mint mondta, az ügy "nem egyszerűen gazdasági mérlegelés kérdése", a kormány leendő döntésével "elsősorban biztonságpolitikai megfontolásokat érvényesít". A szaktárca ennek megfelelően ajánlatokat kért a magyar légierő 20-24 db vadászrepülőgéppel történő korszerűsítésére. (Minisztériumi alkalmazottak mesélik, hogy miközben a HM-ben tízoldalas tenderfüzet készült akár egy tucat ceruza beszerzésekor is, a vadászrepülő-tenderre szóló meghívás a miniszter aláírásával együtt is alig másfél oldalra rúgott.)

A beérkezett ajánlatok döntően F-16-osokra vonatkoztak. Az Egyesült Államok 17-18 éves gépeket adott volna, a törökök fiatalabbakat, de drágábban, a belgák nagyjából 10 éveseket kínáltak, és továbbra is minden megoldás érdekelte őket. Az anyagi ellentételezési rovatokban 110-140 milliárd forintnyi valuta szerepelt. Az amerikaiak azonban nem enged(het)ték meg, hogy akár a törökök, akár a belgák keresztezzék az útjukat. Érkezett ugyan egy svéd-brit ajánlat is, de a légicsatában még be sem vetett Gripennel mint az F-16-os riválisával idehaza nem számoltak komolyan. Az ajánlatok értékelését alapvetően a két repülőgéptípus harcra alkalmazhatósága alapján végezték a tárcánál, és ebben fehéren feketén az amerikai F-16-ost hozták ki győztesnek. A svédeknek hibaként rótták fel például, hogy ajánlatukban olyan vadászgép szerepel, melyet nem lehet a levegőben tankolni, nincs megfelelő fegyverzete, és a NATO-interoperabilitás megoldottsága sem olyan magától értetődő, mint a szövetségben rendszeresített F-16-os bármelyik altípusánál. Az összegzés úgy, ahogy volt, elment a miniszterelnökhöz.

Időközben a magyar légtér védelmére megálmodott 24 vadászgép száma 14-re csökkent, de ennek repülés- vagy hadtudományi, illetve gazdasági magyarázatát máig nem hallotta senki. Egy anekdota szerint az egyik nemzetbiztonsági ülésen, amikor már komoly vita bontakozott ki arról, hogy melyik ár/felszerelés reláció a kívánatos számunkra, a nemzetbiztonsági kabinet akkori vezetője, Pintér Sándor áthajolt Szabó János miniszterhez azzal, hogy "elég lesz nektek 14 is, nem kell a 24".

A honvédelmi miniszterhez kötődik az a valóságos epizód is, miszerint 2001 júniusában ugyancsak nemzetbiztonsági kabinetülésről távozva egy a vadászrepülőgép-tender-döntésről érdeklődő újságíró mikrofonjába belemondta: az amerikaiak használt F-16-osokra vonatkozó ajánlata a befutó. Két órával később a svéd és a brit nagykövet közös sajtóértekezletet tartva ütközött meg azon, hogy nekik senki egy szót sem mondott használt repülőkről. A diplomáciai maflás elkerüléséért Orbánék gyorsan találtak a svédeknek 10 extra napot arra, hogy használt Gripenekkel is ajánlatot tegyenek. Ettől függetlenül mindenki úgy tudta: akármit ajánlanak a svédek, az amcsik a tuti befutók. A döntést előkészítő apparátus egyértelműen a 17-18 éves F-16-osok győzelmét készítette elő, mivel e típus egy komoly modernizációt (az ún. MLU-t - Middle Life Update) követően egyből képes NATO-kötelékben repülni. Az pedig, hogy az amerikaiak az MLU költségeit nem számolták bele az ajánlatukba (így például a hajtóművek főaggregátor-cseréjét és több, fontos szerkezeti elem felújítását külön pénzért adták volna, ami repülőnként összesen további 5,5 millió dollárt jelentett), azért nem okozott különösebb megütközést, mert a végül aláírt Gripen-szerződésben is opcióként szerepel a svéd harci gép teljes körű NATO-sítása és komplett harci felszerelése.

A 2001. szeptember 10-én a kabinetülésre érkezők rövid bejelentésre számítottak. Arra, hogy a miniszterelnök gyorsan áment mond az F-16-os Fighting Falconokra, és mindenki mehet a dolgára. Egyikük visszaemlékezése szerint "bejött Orbán Viktor, mondta, hogy nagyon köszöni a kitartó, szívós és áldozatos munkát, amit az ajánlatok feldolgozásába fektettünk, és ő úgy döntött, hogy a svéd ajánlatot fogadja el. A részleteket Matolcsy gazdasági miniszter úr fogja elmagyarázni - mondta a miniszterelnök, majd sarkon fordult, és kiment a teremből." Az elbeszélés szerint döbbent csend maradt Orbán után a teremben. Az ülésről távozó Kárász Jánossal készült híradófelvételeken jól látható, hogy a honvédelmi tárca gazdasági ügyekért felelős államtitkára beleizzadt abba a kínlódásba, ahogy faarccal próbálja a "gazdasági szempontból helyes" döntést indokolni.

Az egészben az volt az amerikaiak számára a legfájóbb, hogy a döntésről előzőleg senki nem ér-tesítette őket, így még az extra 10 napot sem alkudhatták ki. (Ezzel is magyarázható, hogy nem sokkal később a lengyelek hasonló ügyben elkövetett kiszivárogtatása miért késztette az amerikaiakat majd 200 százalékos hozzáadott érték megajánlására; igaz, a lengyelek új gépeket akartak.) Orbán állítólag utólag sem akart a döntésről hivatalos szót váltani az amerikaiakkal, pedig erre már szeptember 11. és az ominózus Csurka-beszéd után került volna sor.

A második

Utólag két kérdés vetődik fel. Az egyik, hogy ha a Gripenek és az F-16-osok versengésében gazdasági döntés született, akkor miért nem felelt meg a kormánynak az akkor még csak hétéves MiG-29-es ezred. Szakmai vélemények szerint a 2001 decemberében aláírt Gripen-megállapodásnak ma már sem védelempolitikai, sem nemzetgazdasági szempontból nincs alternatívája. A 2002-ben kiigazított, a 2001. decemberi árakon számolva 210 milliárd forint keretösszegű projektet egyetlen kritika illetheti: az, hogy nagyjából kilenc évvel korábban indították el, mint ahogyan arra valóban szükség lett volna.

A másik kérdés az, hogy ha "a harcászati repülő erők fejlesztéséről" szóló 2001. évi országgyűlési határozatnak már az első pontját is meg kellett változtatni ahhoz, hogy a szerződés ne okozzon kárt az országnak (az tudniillik kimaradt az eredeti szövegből, hogy a bérleti időszak lezárása után tulajdonszerzésre nyíljon mód, azaz a bérlet lejártával a gépek automatikusan visszaszálltak volna svéd felségjel alá), akkor hogyan lehetséges, hogy az Állami Számvevőszék tavalyi, a HM 2001-2002-es beszerzéseiről szóló, amúgy igen kritikus jelentésében egy bekezdés sem foglalkozik a több mint 200 milliárd forintos vadászrepülőgép-tenderről.

Neked ajánljuk