Azt követően, hogy ismertté vált: (1) a Kelet-Ukrajna felett elpusztult maláj Boeing 777-tel egy rakéta végzett, s nem a fedélzetére felcsempészett bomba, (2) a gép Amszterdamból indult Kuala Lumpur felé, már nagy biztonsággal ki lehetett jelenteni: az elkövetők a Donyeck-medencében tevékenykedő orosz szakadárok lehettek, különösen ez utóbbi körülmény vált perdöntővé. A légtérbe nyugatról belépő gépet ugyanis az ukrán légirányításnak (Ukraeroruh) – feltehetően a lemberginek (Lviv) – azonnal észlelnie kellett, mintegy átvéve azt a lengyelektől, majd át kellett adnia a kijevi légiirányításnak. A gépet tehát polgári járműként azonosították s mire az orosz határtól mindössze 20-25 kilométerre lévő Torez település körzetébe ért – itt következett be a tragédia július 17-én, helyi idő szerint 16.20-kor –, nagy valószínűséggel az orosz légiirányítás már át is vehette az ukrántól, nyilvánvalóan azonosítva, hogy polgári járatról van szó.
| ||
Az ukrán vagy az orosz felelősség teljességgel kizárható, elvégre egyik országnak sem fűződött érdeke ahhoz, hogy előidézzen egy ilyen súlyos, nemzetközi válsággal fenyegető tragédiát. Épp ellenkezőleg: már az elmúlt két nap eseményei és reakciói is jelzik: mind Kijev, mind Moszkva felfogta: a kelet-ukrajnai harcok kimenetele múlhat azon, hogy a nemzetközi közösség végül is kire bizonyítja rá a bűncselekményt.
Az első moszkvai reakciók – Vlagyimir Putyin cinikus kijelentése, hogy egyrészt az a kormány felelős a bűncselekményért, amelyik területén az megtörtént, illetve, hogy Kijev felelőssége nem vitatható, hisz a szakadárok elleni megújult ukrán fellépés következménye a maláj gép pusztulása – nagy felháborodást keltettek. Ezt azonban rögtön korrigálni igyekeztek azzal, hogy felhagytak a szakadárok mentegetésével, s kijelentették: a hozzájuk került fekete dobozhoz nem hajlandók hozzányúlni, sőt azonnal átadják az ez ügyben eljárni hivatott nemzetközi szerveknek. (Csak az egyik fekete dobozról volt szó, a másikat később találták meg, s azt alighanem a szakadárok már szintén át is adták a nemzetközi vizsgáló személyzetnek.) Moszkva akarata játszhatott szerepet abban is, hogy a szeparatisták, akik kezdetben hallani sem akartak arról, hogy külső megfigyelőket engedjenek a gép roncsainak közelébe, órákon belül megváltoztatták a véleményüket, s azóta már a helyszínre is érkeztek az illetékes szervek szakértői – elsősorban malájok.
Milyen bizonyítékok állnak rendelkezésre, amelyek eldönthetik, kik, honnan és hogyan semmisítették meg a 298 embert szállító repülőt?
1. Percekkel azt követően, hogy a tragédia bekövetkezett, Igor Sztrelkov – valódi nevén Igor Girkin, az úgynevezett Donyecki Népköztársaság katonai főparancsnoka, korábbi GRU-ezredes, aki már a Krím elszakításában is szerepet játszott – azt posztolta a legnagyobb orosz közösségi oldalon, a Vkontakte.ru-n, hogy: „Épp lelőttünk egy repülőgépet Torez mellett, egy AN-26-ost.” Amint elkezdtek szállingózni a hírek arról, hogy mégsem ukrán katonai szállítógépről volt szó, Sztrelkov/Girkin igyekezett a beírást azonnal eltüntetni.
2. Az ukrán hírszerzés közzétett két telefonbeszélgetést. Az egyiket 16.40-kor, tehát 20 perccel a gép megsemmisülése után rögzítették, s ezen egy bizonyos Igor Bezler, az ukránok szerint orosz hírszerző, helyi orosz katonai parancsnok jelenti Vaszilij Geranyinnak, az orosz hadsereg ezredesének: „Épp lelőttünk egy repülőt. A Minera-csoport. Jenakievo mellett zuhant le.”
3. Ugyancsak az ukrán hírszerzés tett közzé egy másik beszélgetést is, melyet a katasztrófa után 40 perccel rögzítettek, vagyis helyi idő szerint 17 órakor. Az „Őrnagy” fedőnevű személy jelentette egy másik, „Görög” fedőnevű személynek: „A csernukinóiak voltak, akik lelőtték a gépet, a csernukinói ellenőrző pontról… Száz százalék, hogy egy személyszállító gépről van szó, a fedélzeten mindenki civil volt.”
4. Barack Obama, anélkül, hogy konkrétan megnevezte volna az elkövetőket, július 18-i nyilatkozatában egyértelművé tette: a) a repülőgépet föld-levegő rakétával lőtték le, b) a rakétát a kelet-ukrajnai szakadárok által ellenőrzött területről lőtték ki. Két ilyen egyértelmű kijelentés nem hangozhatott volna el, ha az amerikai hírszerzésnek ne lennének bizonyítékai.
Az elkövetkező napok – illetve hetek – sorsdöntőek lesznek az ukrajnai válság lezárását illetően. Az nyilvánvaló, hogy Kijev olyan esélyt kapott függetlenségi céljai megvalósítására, amilyenre eddig nem számíthatott. A háromszáz ember tragédiája hozzásegítheti az országot, hogy lezárja belső konfliktusait, elvégre a szeparatisták ezt követően már egyáltalán nem számíthatnak a világ eddigi elnéző, jobbára semleges magatartására. Putyinnak pedig el kell gondolkodnia azon, meddig éri meg neki olyan csoportocskák támogatása, melyeket ugyan felhasználhat bármire, de semmilyen tekintetben nem ellenőrizhet. És amelyek olyan válságokba sodorhatják bele Oroszországot, amilyeneket aligha lehet előre látni, megjósolni. A maláj gép tragédiája erre több mint elrettentő példa.
Nem kétséges viszont, hogy Kijev ezt követően megkettőzött, sőt megsokszorozott katonai erővel lép majd fel a „donyecki kozákokkal” szemben, s e tekintetben bírni fogja a világ szimpátiáját. Mi több, számíthat ennél többre is. Egyelőre nehéz megítélni, mi volt az értelme a Petro Porosenko ukrán államfő minapi törvény-előterjesztésének, amely külföldi haderő bevonását engedélyezné ukrajnai műveletekbe, de tény: valami nagyon hasonló is kisülhet ebből, mint ami 1995-ben Horvátországban lejátszódott, amikor komoly amerikai irreguláris katonai segítséggel az addig eléggé gyengén teljesítő horvát haderő két nap alatt elsöpörte a föld színéről a Krajnai Szerb Köztársaság nevű agresszív kis enklávét.
