Kedves Olvasónk,
Magyarország sorsdöntő választás előtt áll. Nekünk, a Magyar Narancsnak kötelességünk, hogy a legjobb tudásunk szerint beszámoljunk az odáig vezető útról, a kampány eseményeiről, azokról az emberekről és szervezetekről, amelyek részt vesznek a hazánk kormányzásáért folyó egyenlőtlen küzdelemben. Mi ezzel tudunk hozzájárulni a szavazói döntések és a választás tisztaságának a megőrzéséhez. Azt tesszük, ami újságíróként a dolgunk, és ezzel a demokráciát is védjük.
Éppen ezért ezek a cikkeink – a többi cikkünktől eltérően – szabadon hozzáférhetők. A Narancs ezzel közfeladatot lát el – de közfinanszírozás nélkül. Miközben a választás törvénytelen és manipulatív befolyásolására közpénzmilliárdokat költ a hatalom, mi továbbra is csak az előfizetőinkre és a támogatóinkra számíthatunk.
Ez a cikk díjmentesen olvasható. De ha Ön megteheti, kérjük, fizessen elő a Narancsra, vagy küldjön nekünk támogatást. Azért, hogy elvégezhessük a munkánkat, és hogy azok is olvashassák ezeket a cikkeinket, akik az előfizetést nem engedhetik meg maguknak.
Köszönjük!
A Magyar Narancs csapata
A hét kutatása
Egymást érik a közvélemény-kutatók felmérései, kampány idején pedig mi másba is kapaszkodhatnánk? A 21 Kutatóközpont a múlt héten konkrét mandátumbecsléssel állt elő. Ez már azért is nehéz műfaj, mert a pártok országos támogatottsága még nem jelenti azt, hogy e szerint fognak alakulni a parlamenti arányok is – erre még februárban Orbán Viktornak is külön fel kellett hívnia az aktivistái figyelmét egy kampányfórumon, amikor beismerte, hogy bizony, a megelőző választásokon a Fidesz nem olyan arányban nyerte meg a választást, mint amit a mandátumszám mutat a parlamentben. A 21 Kutatóközpont legutóbbi felmérésén a teljes népesség körében a Tisza 38 százalékon, a Fidesz 30 százalékon áll, a pártválasztók között pedig a kutatás szerint 51-41 az állás, míg a biztos szavazó pártválasztók között 53-39. De a lényeg: e szerint a kalkuláció szerint a 199 fős parlamentben a Tisza 115 helyet kapna, a Fidesz 78, a Mi Hazánk pedig 6 mandátumra számíthatna.
A hét kirándulása
Kiváló muníciót ad a Fidesznek az ukránozáshoz a Barátság-kőolajvezeték orosz lebombázása – a kormány szerint ugyanis nem arról van szó, hogy az orosz támadások miatt megsérült a vezeték, és azért nem jön rajta január vége óta kőolaj, hanem arról, hogy Ukrajna szándékosan nem indította újra rajta a szállítást. Orbán ezért „vizsgálóbizottságot” küldött Ukrajnába, hogy nézzék meg, mi is a helyzet a vezetékkel. A gond csak az, hogy ez egy amolyan magánakcióféle volt, amiről az ukránoknak elfelejtettek szólni.
A kijevi külügyminisztérium sietett leszögezni, hogy a csoport nem rendelkezik semmilyen hivatalos státusszal, nincs betervezve hivatalos találkozójuk, és egyértelműen téves „delegációnak” nevezni őket, ezért pontosan ugyanazok a szabályok vonatkoznak rájuk, mint minden turistára. Nem is jutottak a vezeték közelébe, és hiába jelentkezett be naponta Orbánnál videótelefonon a csoportot vezető Czepek Gábor, az Energiaügyi Minisztérium államtitkára, valójában az egész útnak semmi értelme nem volt. Az Orbán közösségimédia-csatornáin közvetített videós bejelentkezések legkínosabbja viszont mégiscsak az utolsó, a szombati volt, amelyen Orbán végül hazarendelte Czepeket és névtelen társait (egy meg nem nevezett „olajipari szakembert”, egy „nemzetközi kapcsolatokban jártas állami vezetőt” és egy „energiapiaci elemzőt”), Czepek pedig megpróbálta a semmit eladni valamiként, azt állítva, hogy mivel nem engedték őket a kőolajvezeték közelébe, ki lehet jelenteni, hogy akkor az újraindítható. Reméljük, azért legalább jól érezték magukat Kijevben, ha már állami pénzen kiruccantak oda.
Március 15-én a nemzeti ünnep alkalmából mind a Fidesz, mind a Tisza komoly erődemonstrációt tartott Budapesten: a kormánypárti Békemenet a Margit híd budai hídfőjétől indult a Kossuth térre, hogy meghallgassa Orbán beszédét; a Tisza Párt Nemzeti Menete pedig a Deák térről vonult a Hősök terére, hogy ott Magyar Péter mondjon beszédet. Ami biztos: mind a két meneten jó sokan voltak, a fideszesek megtöltötték a Margit hidat, majd a Kossuth teret, a tiszások pedig az Andrássy út jó kétharmadát, aztán a Hősök terét.
Jó magyar szokás szerint persze rögtön utána be is indult az ilyenkor szokásos számolgatás, hogy melyik meneten voltak többen. Orbán minden számítás nélkül bemondta, hogy ez volt minden idők legnagyobb Békemenete (a Rákosi-korszakban is minden évben az előzőnél nagyobbnak jelentették a május 1-i felvonulásokat), a kormány alá tartozó Magyar Turisztikai Ügynökség pedig a mobiltelefonok cellainformációs adatai alapján közölte, hogy a Békemeneten állítólag 180 ezren, a Nemzeti Meneten pedig 150 ezren voltak. Ebbe máris belekapaszkodott a teljes Fidesz-gépezet, politikusoktól kezdve a kormánypárti lapokig minden azt harsogja, hogy a fideszesek voltak többen – Magyar Péter viszont még az ünnep estéjén bemondott egy laza félmilliós számot, videófelvételek szerint pedig kétszer annyi ideig vonultak a Tisza menetén, mint a Békemeneten. De mielőtt teljesen belehergelnénk magunkat ebbe, azt azért talán érdemes észben tartani, hogy a két menet nagysága legfeljebb a konkrét fizikai mozgósítás sikerét mutatja (a szokásos fideszes buszok idén is megtöltötték a Bajcsy-Zsilinszky és a Váci utat egészen a Lehel térig, és megint voltak lengyel vendégtüntetők is), a választás pedig még mindig a szavazófülkékben dől el.
A hét hamis zászlója
Még mindig március 15-e, és a Tisza Nemzeti Menete: a fideszes propagandisták épp azzal harsogják tele az étert, és azzal van tele az összes kormánypárti lap, hogy ukrán zászlót is vittek a tiszás meneten. Először is nem nagyon értjük, hogy ez miért lenne probléma, hacsak nem hisszük el azt a kormánypárti médiagépezetből ömlő uszítást, miszerint az ukránok az ellenségeink; másodszor még csak nem is igaz a hír.
Viszonylag hamar kiderült ugyanis, hogy mindez egy tervezett provokáció része lehetett: az ukrán zászlót kifeszítő emberek egyszer csak berohantak a tömegbe, kifeszítették a zászlót, erről gyorsan elkészültek a megfelelő képek, közben a zászlót tartók meglehetősen agresszívan reagáltak arra, hogy a tömegben is kamerázták és kérdezgették őket, majd végül – miután többen provokátoroknak nevezték őket – néhány perc múlva összecsomagolták a zászlót és elmentek. A zászlóról elkészült képeket azóta a Fidesz és csatolmányai mindenhol terítik, a 444.hu viszont máris kinyomozta, hogy két zászlót tartó fiatal még aznap Tisza-ellenes molinókat is kifeszített a Bajcsy-Zsilinszky úton egy erkélyről, egyikük pedig a Fidelitas budapesti elnökével is fotózkodott. Na, ez az igazi hamis zászlós akció!
A hét pozitív híre
A legpozitívabb, amiről a héten be tudunk számolni az az, hogy nem történt semmilyen atrocitás március 15-én. Ilyen felfokozott hangulatban kifejezetten benne volt a levegőben, hogy a fideszes és tiszás tömeg esetleg valahol összegabalyodik, vagy hogy valahol kialakul valamilyen kisebb-nagyobb csetepaté. Szerencsére ilyen nem történt, mindenki szabadon tüntethetett, ahol akart – és ez így is van jól.
A hét Magyar Narancs-cikke
Szívesen ajánlanám saját interjúmat Szabó Márton politikatudóssal arról, hogy mitől is olyan sikeres a Fidesz mintegy két évtizede retorikai szempontból, és hogy ezt hogyan sikerült a Tiszának végül megtörnie, de inkább F. Szabó Emese publicisztikáját emelném ki a legutóbbi lapszámból, amelyben azokat a kérdéseket feszegeti, hogy egyes vérlázító ügyek (MNB-alapítványok lopásai, gyermekvédelem állapota, akkumulátorgyárak mérgezése) miért pont most érték el a közvélemény ingerküszöbét, ha a sajtó valójában évekkel ezelőtt megírta ezeket? Kényelmetlen kérdések ezek, de érdemes velük szembenézni.
