A Hamász mostani kísérlete, hogy ádáz bombázásaival kikényszerítse a harmadik intifádát, s ezzel maga mögé állítsa a nyugati part palesztinjait, nem járt sikerrel. Ugyanakkor alaposan átalakíthatja a térségi erőviszonyokat, ha a közös izraeli–egyiptomi szándék megfosztja a Hamászt fegyverforrásaitól.

Azon, hogy az egyiptomi elnök által „kialkudott” tűzszünet Izrael és a Gázát kezében tartó Hamász között úgyszólván percek alatt összeomlott, senki sem csodálkozott. Hogy egyáltalán a terrorszervezet ideiglenesen rábólintott, ez jelenlegi nehéz helyzetét tükrözi; s hogy azonnal megszegte az egyezséget, ennek magyarázata, hogy el szerette volna kerülni a mostaninál még előnytelenebb helyzetet.

Izrael és Egyiptom érdekei messzemenően egybeesnek egy ideje: ez utóbbi szeretné, ha esküdt ellenségének, a Muszlim Testvériségnek a meghosszabbított katonai karjaként is felfogható Hamász megsemmisüljön, de legalábbis jelentősen meggyengüljön. A maga biztonsági szempontjai miatt Izraelt nyilvánvalóan hasonló célok mozgatják. Nem véletlen, hogy Benjamin Netanjahu miniszterelnök, amikor július 14-én éjszaka, egy sürgősséggel összehívott kormányértekezleten közölte minisztereivel: elfogadja Abdel Fatah al-Sziszi elnök békefeltételeit, azonnal hozzátette: szó sem lehet arról, hogy a Hamász követelésére szabadlábra helyezzenek terrorizmussal vádolt vagy emiatt elítélt palesztinokat, illetve felfüggesszék a nyugati parton a hajszát a három Gush Etzion-i fiú gyilkosai után. Az sem képezheti vita tárgyát – jelentette ki Netanjahu –, hogy Izrael fő célja továbbra is a Hamász megfosztása a rakétaarzenáltól.

Hogy ezek után a Hamász miért ment bele mégis az alkuba? Mert nem tehetett mást. Időre volt szüksége, még ha csak szimbolikus kis időre is, hogy lazíthasson az egyiptomiak által a szervezetre gyakorolt nyomáson. Ha ugyanis teljesen elutasítónak mutatkozik, akkor al-Sziszi tényleg szabad kezet kaphatott volna, hogy teljesen elszigetelje Gázát a külvilágtól, megfosztva ezzel azon javak importjától, melyek a lakosság napi szükségleteit fedezik.

Mivel Egyiptom teljesen lezárta Gáza déli határát, Izrael pedig már hosszú ideje csak a humanitárius segítséget engedi át, a katonai ellenálláshoz a fegyverek beszerzése egyre nehezebb a terrorszervezet számára. Azokat a rakétákat, melyeket az elmúlt napokban lőttek ki Izraelre – s amelyek hatósugara jócskán felülmúlja a 2009-es hadműveletek során bevetettekét –, a jelek szerint a tengeren csempészték be, amiben kulcsszerepet játszhattak az egyiptomi hivatalos-félhivatalos szervek – rendőrök, vámtisztek, talán az egyiptomi haditengerészet némely tisztje –, akik titokban továbbra is a betiltott Muszlim Testvériség elkötelezett hívei. Az izraeli és az egyiptomi biztonsági szervek alighanem nagyobb együttműködésre kényszerülnek a jövőben e kapcsolatok teljes felszámolását illetően.

Már csak azért is, mert a Hamász nemzetközi politikai támogatói háttere soha ilyen ingatag nem volt még, mint épp most. Ha végzetes csapást kívánnak rá mérni, nem lesz kedvezőbb pillanat egy efféle csapásra. A libanoni Hezbollahot lefoglalja a szír válság, illetve a rá nehezedő, egyre agresszívabb helyi szunnita nyomás. Irán, a Hamász eddig legkitartóbb támogatója az Egyesült Államokkal folytat titkos tárgyalásokat, és maga is aggódik az Irakban előretörő ISIS miatt, ezért szeretné lazítani kapcsolatait a politikai céljait rossz szemmel néző terrorszervezettel. Szaúd-Arábiára – mint Irán nagy ellenfelére – a Hamász eddig sem számíthatott, Jordánia pedig kifejezetten ellenséges vele szemben. Egyedül Recep Tayyip Erdoğan török miniszterelnök hallat még kitartó szolidáris hangokat, de mindenki tudja: szólamai kizárólag a kevesebb mint egy hónap múlva megrendezendő államelnöki választásnak szólnak.

A Hamász mostani kísérlete, hogy ádáz bombázásaival kikényszerítse a harmadik intifádát, s ezzel maga mögé állítsa a nyugati part – a Fatahhal és Mahmud Abbász elnökkel elégedetlen, őt Izrael lakájának tartó – palesztinjait, a jelek szerint nem járt sikerrel. Ugyanakkor alaposan átalakíthatja a térségi erőviszonyokat, ha a közös izraeli–egyiptomi szándék megfosztja a Hamászt fegyverforrásaitól. Ennek igen gyors lefolyást adhatna egy izraeli átfogó, szárazföldi behatolás Gázába; vagy a teljes blokád, amit izraeli és egyiptomi egységek garantálnának, főként a Földközi-tenger felől. Ha a Hamász kifogy a fegyverekből, ezzel megnő Ramallah – vagyis a Fatah és személy szerint Abbász – politikai cselekvőképessége. És csökken annak esélye, hogy megint a terrorfenyegetettség maradjon az ultima ratio.

Tény, hogy a fegyverszünet ötletével előálló al-Sziszi egyiptomi elnök máris első számú nyertese a Gáza által kiprovokált új konfliktusnak. Eddig a világ – az iszlám világ is – olyan elnököt látott benne, aki puccsal jutott hatalomra, elárulta a – radikálisok által legitimált és definiált – iszlám hitet, s egyben az arab tavaszt is. Ám azáltal, hogy a Hamászra képes volt – még ha ideiglenesen is – rákényszeríteni akaratát, nem csak erőteljes politikusként tünteti ma fel, hanem béketeremtőként is, s ez rendszerét nem annyira az egyiptomi tömegek szemében, mint inkább a nagyhatalmakéban felértékeli.

Ráadásul a maga nevetséges, elszigeteltséghez vezető politikája miatt súlyát vesztő Erdoğan török miniszterelnök – s valószínű: következő török államelnök – helyett a jövőben ismét Egyiptom első embere lehet a Közel-Kelet iszlám világának politikai vezetője. Teljesülhet tehát al-Sziszi álma, Nasszer, Szadat, Mubarak örökébe léphet, ráadásul a Nyugat biztos barátjaként. Ha van benne realitásérzék – s a jelek szerint van –, nem fogja ezt elfelejteni Netanjahunak. És persze a Hamásznak sem. De ez utóbbi aligha fogja ebben örömét lelni.