Kedves Olvasónk,
Magyarország sorsdöntő választás előtt áll. Nekünk, a Magyar Narancsnak kötelességünk, hogy a legjobb tudásunk szerint beszámoljunk az odáig vezető útról, a kampány eseményeiről, azokról az emberekről és szervezetekről, amelyek részt vesznek a hazánk kormányzásáért folyó egyenlőtlen küzdelemben. Mi ezzel tudunk hozzájárulni a szavazói döntések és a választás tisztaságának a megőrzéséhez. Azt tesszük, ami újságíróként a dolgunk, és ezzel a demokráciát is védjük.
Éppen ezért ezek a cikkeink – a többi cikkünktől eltérően – szabadon hozzáférhetők. A Narancs ezzel közfeladatot lát el – de közfinanszírozás nélkül. Miközben a választás törvénytelen és manipulatív befolyásolására közpénzmilliárdokat költ a hatalom, mi továbbra is csak az előfizetőinkre és a támogatóinkra számíthatunk.
Ez a cikk díjmentesen olvasható. De ha Ön megteheti, kérjük, fizessen elő a Narancsra, vagy küldjön nekünk támogatást. Azért, hogy elvégezhessük a munkánkat, és hogy azok is olvashassák ezeket a cikkeinket, akik az előfizetést nem engedhetik meg maguknak.
Köszönjük!
A Magyar Narancs csapata
Van egy politikus az Európai Unióban, aki nem a békére való törekvéséről, hanem a békétlenségéről ismert; aki nem az igazságtalanul megtámadott áldozat pártján áll, hanem az agresszort, a háborús bűnöst pártolja, támogatja, védi, isteníti. Aki a megtámadott és sokat szenvedő áldozatot próbálja veszedelmes ellenfélként beállítani; aki egy nép bátor honvédő harcát akarja egész Európára nézve veszélyt jelentő háborúként kommunikálni, és aki mindezt az aljasságot önző módon csakis a saját önkényuralmi hatalma megőrzésért követi el – miközben ő maga bármiféle hatalom gyakorlására már réges-rég méltatlanná vált, mert méltatlanná tette magát. Egyszóval Orbán az, akinek szüksége van a háborúra, egy olyan háborúra, amit nem ő vív, de amelynek sajnálatos meglétét maximálisan és gátlástalan aljassággal kihasználja.
A Fidesz március 7-én Debrecenben tartott, három óra hosszú „háborúellenes” nagygyűlése – egyik a sok közül, amelyen lényegében ugyanazok hangoznak el – egyértelmű bizonyítéka, hogy
amit tesznek, nem a békét szolgálja, hanem de facto háborús provokáció Ukrajnával szemben.
Ez nem azért félelmetes, ahogyan kommunikálják, hanem mert ijesztő, ha végiggondolja az ember, hogy ennek a minden kontrollját vesztett és szélsőségesen provokatív gyűlöletkeltésnek, amit az ukránok és Ukrajna ellen elkövetnek, milyen rémes következményei lehetnek – lesznek is, ha a Fidesz és Orbán nem kívánatos választási győzelme esetén életbe lép az EU-ról szóló szerződés 7. cikke, és az Európai Tanács felfüggesztheti Magyarország jogait (ami bőven benne van a pakliban).
Amit Orbán csinál, több mint aljasság az ukránokkal szemben; ez olyan veszélyes játszma, aminek a világtörténelemben soha nem lett jó vége. Ez a mértéktelen sértészuhatag olyan mély sebeket ejt a hazájukért küzdő ukránokon, amelyet nem lehet elfelejteni. És a gyűlölet, sajnos, mindig gyűlöletet szül. Ezért e mostani gyűlöletkampány sokkal veszélyesebb, mint amikor Orbán Sorost, Brüsszelt, Gyurcsányt vagy e hármat együtt állította ellenségképként a saját közössége elé, annak hergelésére és egybentartására. A debreceni nagygyűlésen Orbán és Lázár volt a két fő hangadó, de a legijesztőbb Szíjjártó Péter megnyilvánulása volt, mivel ő a regnáló külügyminiszter, akinek nem még elrugaszkodottabban kellene szítani egy szomszédos ország, szomszédos nép elleni gyűlöletet, hanem diplomáciai eszközökkel tompítani azt. Ám pont fordítva történt.
Mindez, ami történik ijesztően rémes irányba halad. Csakhogy nem úgy és nem azért, ahogy azt a Fidesz és Orbán köreiben kommunikálják. Hazugságaikkal ellentétben Magyarországon nincs (egyelőre még nincs, mert nem valóságos) olyan külső fenyegetettség, ami miatt az ilyen helyzetekben – ha valós lenne – a már hatalmon lévőket választják a választók, merthogy a stabilitásban jobban bíznak. De nem.
Magyarország számára pont nem Orbán és nem a mostani kormányzat jelenti a stabilitást, hanem ők jelentik a legnagyobb veszélyt az általuk már egyébként is feldúlt és felforgatott stabilitásra.
Nem az orosz agresszorral élet-halál küzdelmet folytató ukránoktól kell félni, hanem Orbántól, Szíjjártótól, Lázártól és a többiektől, akiknek a hatalmuk megőrzéséért semmi sem drága, még Magyarország biztonságának kockáztatása sem. Minden szavuk hazugság, minden szavuk a valóság gátlástalan torzítása, de miután mindennap ezt mantrázzák, ezért – legalábbis az elbizonytalaníthatók körében – hatékony is lehet. Az efféle gyűlöletkeltő kampány, amely semmi mást nem tartalmaz, mint egy külső fenyegetettség meglétének folytonos és egyre erősebb sulykolását, a gyűlöletnek ez a rémes és minden szempontból ijesztő szítása a választás napjához közeledve törvényszerűen fokozódik, mivelhogy ez az aljas politikai manipuláció csak így, csúcsra járatva tudja az ettől remélt maximális eredményt elérni.
Magyar Péternek és a Tisza Pártnak nagyon határozottan és ügyes taktikával kell ezeket az egyelőre még nem belátható, ám sejthetően egyre aggasztóbb eseményeket leszerelniük és hatástalanítaniuk. Nekünk, józan gondolkodásra képes, még tiszta elméjű magyar választópolgároknak pedig
az a feladatunk, hogy Magyar Pétert és a Tiszát tegyük szavazatainkkal a választások abszolút (értsd: kétharmados) győztesévé,
mert nem kis szorongással figyelve a tendenciákat (amelyek Orbánék kommunikációjában és tetteikben megnyilvánulnak), már nem csak Magyarország demokratikus berendezkedésének a visszaállítása a tét, hanem az ország rövid- és hosszútávú biztonsága, háborúktól mentes békéjének megőrzése, amit éppen Orbánék veszélyeztetnek leginkább.
Az pedig e minden szavában, mondatában hazug, hamiskártyás karakter pályaívének végső pontja, hogy ő, aki azzal alapozta meg a politikai karrierjét, hogy az ötvenhatos áldozatok újratemetési szertartásán elmondta az oroszokat kiutasító beszédét, most az oroszok behívásával és segítségével (több forrás szerint is a választásokat befolyásoló orosz ügynökök érkeztek hazánkba) próbálja megőrizni tizenhatodik éve bitorolt, országrontó, társadalmat pusztító hatalmát.
Azt sem nehéz logikailag kikövetkeztetni, milyen önös érdeke fűződhet Orbánnak ahhoz, hogy saját magát, a kormányzatát és az egész országot a háborús bűnös Vlagyimir Putyin zsoldjába (szolgálatába) hajtsa, hogy miért kérdőjelezi meg – ahányszor csak teheti – Ukrajna autonóm államiságát („Ukrajna elnevezésű terület”; „Nem tudjuk, mi lesz Ukrajna jövője, megmarad-e egyáltalán, s ha megmarad, milyen határok közt” stb.), és hogy miért lenne Orbán számára kifejezetten kedvező Ukrajna teljes felszámolása és a háborúban győztes Oroszországba való ismételt beolvasztása. Vélhetően azért, mert Orbán talán abban reménykedik, hogy amennyiben a győztes Putyin lemondana a kárpátaljai területekről, azok a magyar miniszterelnök vazallusi szolgálatai ellentételezéseként visszakerülhetnének Magyarországhoz, ez pedig garantálná Orbán örökös országvezetői státuszát. Hogy az efféle, Orbán esetében csak logikailag feltételezhető revansista törekvések milyen újabb nyomorúságba és katasztrófába taszították a kiélezett világpolitikai helyzetekben mindig a rossz oldalhoz csatlakozó vezetői által elárult Magyarországot, már nem feltételezés, hanem történelmi tény.
Április 12. az utolsó esély arra, hogy még demokratikus módon akadályozzuk meg Magyarország végső romlásba taszítását. Ez mindannyiunk felelőssége és kötelessége is a választás napján.
(Címlapképünkön: Orbán Viktor és Lázár János a Digitális Polgári Körök által szervezett „háborúellenes” gyűlésen a debreceni Főnix Arénában 2026. március 7-én. Fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Fischer Zoltán)
