Egotrip

Folytatva a befektetések józan paraszti ésszel és Peter Lynch, a Fidelity Magellan befektetési alap legendás kezelője tételeinek adaptációjaként íródott szabálykönyvet, egy alapigazsággal kezdjük. Tekintve, hogy egy befektetés értékét a hozzá kapcsolódó jövőbeli jövedelmek jelenbeli értéke adja, részvényeket vásárolva sohasem a múltat, hanem a jövőt vesszük meg, és Lynch szerint "a jövőt sohasem a visszapillantó tükörben látjuk", vagyis teljesen mindegy, hogy milyen jól működött egy cég a múltban, ha a kilátásai rosszak. A jövő vizionálásának szükségessége kicsit komplikálja a befektetéseket, mert miközben a múltról viszonylag megbízható információink vannak, a jövőről csak alapos elemző munka révén tudunk hozzávetőlegesen jó képet kialakítani. Mindenesetre ebben a kérdésben nem érdemes az Állatfarmhoz vagy az 1984-hez fordulnunk, mert ha a befektetésekben a múlt kontrollálásával kívánnánk a jövőt kontrollálni, úgy járnánk, mint az a rendszer, amely ezt a zászlajára tűzte.

Hálaadás napja mindig csütörtökre esik. Másnap, azaz pénteken, az amerikaiak vásárolnak. Persze vásárolnak szerdán és szombaton és vasárnap is, és minden bizonnyal csütörtökön is vásárolnának, ha nem lenne éppen hálaadás napja, amikor is, mint megbízható amerikaiaktól tudom, "az egész város bezár". Hogy "az egész város bezár", főképpen annyit jelent, hogy a bankok és a posta- és egyéb hivatalok zárva tartanak, mert amúgy hol van itt rendezett egész, amelyet csak úgy be lehetne zárni? A koreai zöldségesek és a sarki italboltok (nem azonos kategória a Magyarországról ismeretes sarki italbolttal: ide vásárolni járnak a vásárlók, nem inni) mindenesetre nyitva tartanak, az üzletmenet várható fellendülésére való tekintettel, vagy pusztán mert mindig nyitva tartanak, s ebben emberi vagy állami dolgok őket meg nem akadályozhatják. Az ünnepi borzongás, ez a lelkesedésre kész izgalom azonban valóban hatalmába keríti a várost. Ünnep van, és mi imádunk ünnepelni, felhőtlen, boldog odaadással adjuk át magunkat az ünnepi pulykának, az édeskrumplinak és a cranberry-(som?)szósznak, amelyek arra vannak hivatva emlékeztetni, hogy valaha az indiánok és a Jóisten... Mit is csináltak az indiánok és a Jóisten? Enni adtak az éhes telepeseknek? Van itt egy régi ceremónia, mondják az amerikaiak kicsit bizonytalanul, mi se értjük egészen. A pulyka és a cranberryszósz valami rituális dolog, de ettől még meg lehet enni. Persze nem muszáj, teszik hozzá azzal a különös, gyengéd és zavart jóakarattal, amely egy családias ünnepbe keveredett idegennek kijár.

A cigányok határolódjanak el a bűnöző elemektől (ld. még: rekesszék ki őket): különben nem kapnak rétest estére. Az ő bűnözőik, ők határolódjanak el és rekesszenek ki. Miért mindent mi csináljunk?

Most, hogy a tőzsde kaszinózós jellegét egy kicsit csorbítja a nagy rövid távú nyerések esélyének csökkenése, érdemes néhány gondolatot és tanácsot megfogadni olyan elismert befektetőktől, akik nemcsak hétfőről keddre virradóra tudtak pénzt keresni, hanem évtizedeken keresztül voltak képesek portfólióik értékét a tőzsdei indexeknél nagyobb mértékben növelni. A következő két írásban néhány aranyszabályt gyűjtök össze, és ezeket mókás hangzásuk ellenére is javasolom halálosan komolyan venni. Az egyik legjobb szabálygyűjtemény szerzője Peter Lynch, a Fidelity Magellan alap legendás menedzsere, akinek cége a világ legnagyobb nyíltvégű részvényalapja. Lynch befektetési filozófiájáról több könyvet írt (az alapkezelés után rögtön sorban a könyvírás volt a legjobb pénzügyi döntése), és ezek az irományok a szerző hitelességén túlmenően a mondanivaló rendkívüli egyszerűségével, az intellektus letisztultságával nyűgözik le az embert. Aki viszont ennél is tömörebben akarja megismerni a Lynch-stílust, annak szól "Peter Tízparancsolata", vagyis a befektetések legfontosabb szabályai.

Hangunk kivételesen hallatsszon messze, metszőn, élesen. A hallgatás szégyenét és a túlélés örömét hagyjuk meg az önkéntes áldozatnak, a feljegyzéskészítőnek, az írnoknak, ki mint a kötél eloldozója ott marad a szigeten, hogy a többiek mehessenek. Elfordítod a fejed? Elnézel balfelé? Késő már, kedves behemót, sikollyal fizetsz érte. Elnézést, hogy így mondom, de most pontosnak kell lenni. Célunk, hogy legalább estig maradjunk egyben, ami nagy kihívás a körülményeket tekintve, de talán reménykedhetünk. Hol vannak, hát hol vannak most azok a híresen jó kérdések? Sajnos még nincsenek itt az emberek, akik tanácsukkal segíthetnének rajtunk; egy óra múlva jönnek. Sokba kerül ma nekünk ez a késlekedés, a közönség nem megértő. A keservek mai napi listája, mint kiderült, hát ezúttal sem volt teljes, duplán fizetünk a hiányért. A hagyományosan jó, megszokott pillantás magunkra kétségbeejtő következményekkel fenyeget. Ez a lista... Pedig mindez egy papírlapon elfér, nem rövidebb, mint egy újévi jókívánság, nem hosszabb egy halászdalnál; súlyozás, mérték, zsinórok.

A Nincs Pardonban nincs csapolt sör. Ez így hülyén hangzik, de fontos leszögezni, mert egyszer azt írtam, hogy van, azóta pedig folyamatosan ezzel szívatnak, ha arra járok, elég csak leülnöm, rögtön jön a kérdés: finom a csapolt sör, he-he-he? Tök jó vicc, én is velük nevetek.

(A virtuális énekesnő találkozása a valóságos gyilkossal.) Azt olvasom a napi 12 millió példányban megjelenő Yomiuri Shimbun angol mutációjában - ami azért jobb, mint a Japan Times, a Maronuchi Daily vagy az Asahi Evening News, mert heti mellékletei vannak a Washington Postból, a Los Angeles Timesból s a londoni Independentből -, hogy Sakai Norikót is meghívták a Japánban turnézó Li Peng kínai miniszterelnök tiszteletére adott állami vacsorára. Sakai Noriko jelenlététől azt reméli a japán külügyminisztérium, hogy a béke és a barátság szimbóluma lehet a két ázsiai ország fiatalsága között, sőt tovább is erősítheti azt. Sakai Noriko, barátainak és több tíz milliós japán és kínai rajongótáborának becenevén csak Noripi, énekes- és színésznő; idol, vagy ahogy az angol szavak beépítésének és korrumpálásának nyelve, a gairaigo (vö: franglais vagy hunglish) mondja: idoru.

Ez a cikk a New York-i sajtóról szól, s a kíváncsiság ama fajtáiról, amelyek e sajtót működtetik. Mielőtt belelendülnék, átadom a mai New York Times üdvözletét a magyar közönségnek (akinek nem inge, ne vegye magára): üdvözöljük a NATO-csatlakozás iránt kifejezett készséget, és csodáljuk a magyar népet (mondja Charles Gati), amiért ötvenegy százalékban elment szavazni egy szép - vagy akármilyen - vasárnapon - itt például nem szoktak ennyien szavazni, még polgármester-választások esetén sem, pedig az election day, a választás napja munkaszüneti nap. Õszintén támogatjuk Magyarország NATO-csatlakozását, habár nem a címlapon, mert ott éppen kiengedik Kína leghíresebb és meglehetősen maródi ellenzékijét a börtönből, és ez mégiscsak nagyobb diadala az Amerikai Szabadságnak, tekintve az ország méretét és állapotját, továbbá az ideges borzongást, amelyet politikai elemzőkben kelteni szokott. Meg aztán Vei Dzsingseng úr megszenvedett érte, hogy szimbólummá avagy szálkává emelkedjék a kínai-amerikai kapcsolatokban, és mindenki megkönnyebbült, hogy egy nemes lélek nem szenved tovább, az emberi jogi aktivisták pedig nem ostromolják többet a Fehér Házat, ha egy kínai főnök beteszi oda a lábát.

Egy 78-as keletnémet pornófilmből előlépett, hullámosra sütött, pakompartos ember felállt a Western Club Presszó hátsó asztalánál, kinyújtóztatta tagjait, s mintha csak rendelne, megemelt, ám nyugodt hangon azt közölte, hogy neki már mindent szabad. Rumot ivott baracklével, az zavarhatta meg. Csend lett hirtelen, baljós megdöbbenés, megfordult a csákó még a gép előtt is, pedig előtte kulcsoltak be neki kettő százasért. Hőőőőő, mondta egy törzsvendég, álljunk már meg, egy szóra, milyen alapon? Ez a hang meg ez a tempó itt minálunk nagyon nem divat. Jogot nyert rá, válaszolta, hogy leszarja a divatot, majd a tökét megvakarva, mint aki már végzett is, keresztbe tette két görbe lábán a lakkcipőt. Mit akar ez, üssék mán le, kapta fel a fejét egy nagyon részeg néni, mackót és tűsarkút viselt frottírzoknival. Ki hívott, mit akarsz, milyen alapon.

Na, ilyen egy helyzet, ami tarthatatlan, mondta Erzsi, és a macskaköves Luther utcára mutatott, aminek közepén ott feküdt a frissen elgázolt Kövér Kislány, mint egy kupac ellentmondás. Bal fülét az évszaknak egyáltalán nem megfelelő langyos szél lebegtette, míg a jobb a feje és a macskakő közé szorult, helyzetéből adódóan.

Többek között az teszi a művészt, hogy egy mindennapi gesztus segítségével képes pillanatszerűen kifejezni a korszellem egyik-másik jellegzetességét, amely így vagy úgy mindannyiunk életében jelen van. (A közös vonatkoztatási keret meglepő és megragadó módon történő feltárása, a kollektivitás újszerű formájának felfedeztetése éppenséggel azok az aktusok, amelyek a művészeteket - beleértve a tömegszórakoztatást is - és a politikát rokon szakmákká avatják.) A szónak az emígy vett értelmében Radványi urat jelentős művésznek tekinthetjük. Apám meséli ugyanis, hogy a félelem éveiben, valamikor a hatvanas évek elején békés kocsmázgatás közepette látják ám, hogy két katonatiszt meglehetős vegzálásnak kezd kitenni egy szabadságos kiskatonát, aki csinos kedvesével egy másik asztalnál ült. Apám nevezett barátja, Radványi úr ekkor felállt az asztaltól és nyugodt léptekkel odament a két tiszthez, ujjával rájuk bökve közölte: "Maga és maga velem jönnek", majd sarkon fordult és kisétált a teremből, a tisztek pedig riadt nyulak módjára iszkoltak utána. Aruhatárnál Radványi úr ellenőrizte az igazolványokat, majd rájuk förmedt, hogy mivel méltatlan viselkedésükkel szégyent hoztak a Magyar Néphadseregre, azonnal vegyék a kabátjukat és menjenek. "Most pedig takarodjanak innen" - így mondta. Azt talán hozzá kellett volna tennem az elején, hogy Radványi úr, csakúgy, mint édesapám akkoriban, a Fősped nevezetű tehertaxi-vállalat gépkocsivezetője volt. Nyilvánvaló, hogy (az elmondásból rekonstruálhatóan) Radványi úr akkor nyerte meg a játszmát, amikor sarkon fordult és úgy ment ki a teremből, hogy nem nézte, jön-e utána a két tiszt, hanem hátrafordulatlanságával jelezte: tudta, hogy mennek. Fedetlen hátát mutatta a tisztecskéknek, nyitva arra, hogy összesúgjanak-pillantsanak mögötte. Ezzel intuitíve Radványi úr igen pontosan modellálta a Kádár-korszak nyilvánosságának egy fontos jellegzetességét, azt, hogy a hatalom csak tessék-lássék módon kíváncsi a véleményedre, mert egyrészt mindkettőtöknek csak kellemetlen lenne, ha mindkettőtök számára kiderülne, hogy a nép tudja, hogy te (a hatalom) tudod, hogy mit gondolnak a hátad mögött, másrészt akármi van, úgyis megteszi, amit akarsz (követ). Radványi úr a hátát használta hatalmi jelvénynek, a háta volt a politikai performance információfelülete.

"Engem nem zavar, hogy Király B. Izabella fivére Peták elnök úr tanácsadója" - írja Bodor Pál a hétfői Népszabadságban. Engem sem, hiszen Diurnusszal együtt én sem feltételezem, hogy "a politikai magatartás genetikai eredetű". Persze hogy nem genetikai eredetű, különben sem valószínű, hogy Király B. Izabella fivére mondjuk skinhead-ügyben tanácsad a tévé elnökének, vagy a Magyar Nemzeti Butik Pártjának plakátol a Szabadság téri tőzsdepalota amúgy is depressziós folyosóin. Akérdés csak az, hogy az eszme erről való futtatása pontosan hogyan és miért kapcsolódik a dolgozat voltaképpeni tárgyához: Pálfy G. István (talán még emlékszünk) visszavételéhez. Ami lehet, hogy különös munkaügyi döntés - de amit Bodor Pál ír, még sokkal különösebb.

Olaszországi csavargás októberben: csak e cikk megírása szempontjából szükséges mértékben részletezem gyönyöreit, hogy ne fájdítsam olvasóim szívét. Nem írok Páduáról, Luccáról, Nápolyról, sem a nápolyi öböl fürdőhelyeiről -sorolhatnám oldalakon át, hogy mi mindent hallgatok el merő emberszeretetből.

Már megint olaj, illetve még mindig, újra és újra, hol régi, hol új ismerősökkel, cégekkel, fb- és it-tagokkal - olyan ez, mint egy véget nem érő tévés szappan-rémálom. A hatalom olyan olajozottan működik, hogy egy árva homokszem sem kerülhet a sok megkent szereplő közé. Borulni pláne nem borulhat egy ekkora baráti bili, amit tág értelemben "kormányzatnak" nevezünk, legfeljebb időnként közbejön egy kis médiarumli, kis nyomozás, vámeljárás, csempészés, vámtartozás, okirat-hamisítás, adósíbolás, leszámolás, ilyenek; az vesse rájuk az első olajvezetéket, aki nem akart mindig is hto-val visszaélni és sok pénzt csinálni. Ha az ember elég ügyesen él vissza, akkor kisebb a valószínűsége annak, hogy rajtakapják, mint annak, hogy egy kanadai fogadáson az emberrel barátságosan kezet ráz egy volt gettóparancsnok, vagy hogy az ember brüsszeli házában megtalálják a néhai családját.