Ez a cikk a New York-i sajtóról szól, s a kíváncsiság ama fajtáiról, amelyek e sajtót működtetik. Mielőtt belelendülnék, átadom a mai New York Times üdvözletét a magyar közönségnek (akinek nem inge, ne vegye magára): üdvözöljük a NATO-csatlakozás iránt kifejezett készséget, és csodáljuk a magyar népet (mondja Charles Gati), amiért ötvenegy százalékban elment szavazni egy szép - vagy akármilyen - vasárnapon - itt például nem szoktak ennyien szavazni, még polgármester-választások esetén sem, pedig az election day, a választás napja munkaszüneti nap. Õszintén támogatjuk Magyarország NATO-csatlakozását, habár nem a címlapon, mert ott éppen kiengedik Kína leghíresebb és meglehetősen maródi ellenzékijét a börtönből, és ez mégiscsak nagyobb diadala az Amerikai Szabadságnak, tekintve az ország méretét és állapotját, továbbá az ideges borzongást, amelyet politikai elemzőkben kelteni szokott. Meg aztán Vei Dzsingseng úr megszenvedett érte, hogy szimbólummá avagy szálkává emelkedjék a kínai-amerikai kapcsolatokban, és mindenki megkönnyebbült, hogy egy nemes lélek nem szenved tovább, az emberi jogi aktivisták pedig nem ostromolják többet a Fehér Házat, ha egy kínai főnök beteszi oda a lábát.
A fő dolog talán mégiscsak "az emberi", s az emberi miben sem mutatkozik meg jobban, mint a szenvedésben, a friss szenvedésben természetesen. Azt már tudjuk, hogy a legjobb, ha a királyiban nyilvánul meg az emberi (Diana a gusztustalan Andrew Morton jóvoltából még mindig vezeti itt a toplistákat: a királyi szenvedés lassabban avul el). A másodlagos frissességű szenvedés legfeljebb akkor kap egy kolumnát, ha mögötte politikai botrány sejlik, mint Clinton elnök egykori jogásza esetében, akinek évekkel ezelőtti öngyilkossága, és ezen öngyilkosság gyanús időbeli egybeesése az elnöki pár kétes telekügyleteinek firtatásával, jó néhány későn ébredő kommentátor figyelmét felkeltette az ősszel.
De a legjobb szenvedés a gyermeki, ha komolyan veszi magát egy lap. A bulvárlapok persze nyíltan nyúlnak az emberihez, többnyire válóperek és szexuális zaklatás formájában. Aligha van analfabéta ebben az országban, aki nem olvasott valamit Marv Albert, a neves sportriporter szexuális szokásairól, melyeket a szerencsétlen Marv, akinek védjegye a gól esetén kiáltott, orgazmusszerű YEEES volt, kénytelen volt kiteregetni a bíróságon, miután a szívének tíz éven át kedves hölgy megvádolta őt azzal, hogy Marv erőszakkal tette magáévá egy hotelszobában, és közben még meg is harapta! A per tétje természetesen dollármilliókban mérhető. Persze ez a bulvárlap dolga: hogy zaftos és sportos legyen. De mi a komoly lapok dolga?
A komoly lapok jelenítik meg, többek közt, a komoly közvéleményt (nem is igen tudom, létezik-e ez a közvélemény nevű entitás másutt, mint a lapokban). Ez a közvélemény különösen működik. Louise Woodward, a brit dadus esete rá a legfrissebb példa. A tizenkilenc éves brit leányzó Massachusettsben szolgált babysitterként egy kilenc hónapos kisfiú mellett - a közvélemény morajlik: micsoda anya az olyan, aki egy idegenre bízza a gyerekét? -, s a kisfiú bizonytalan eredetű megrázkódtatások következtében elhunyt a keze között. A szülők eltemették a gyermeket, és elégedetten vették tudomásul, hogy az ügyészség vádat emel Louise ellen, akit egyébként mindig is utáltak. A közvélemény is utálta Louise-t. Mindaddig, míg az esküdtszék el nem ítélte gyilkosságért - életfogytiglanra, ami 15 év biztos börtönt jelent. Ekkor a közvélemény elbizonytalanodott. Ez talán mégiscsak túlzás. És a kicsi Matthew apja, egy altatóorvos, olyan gusztustalanul és diadalmasan vigyorgott az ítélethirdetéskor a sajtófotókon! Vigyorog így egy gyászoló apa? Louise Woodward kezdettől fogva szimbólum volt, de időközben színt váltott: a rossz dada, a lelkiismeretlen módon dolgozó anyák réme, az új O. J. az amerikai jog esetlegességeinek áldozatává alakult. Ezen új szimbólum hatására Massachusetts államban elbukott a halálbüntetés visszaállítására irányuló javaslat, amely addig biztos, noha csak egyfős többséget élvezett. És Louise Woodwardot a bíró, meglehetősen példátlan módon felülbírálva az esküdtszék ítéletét, szabadlábra helyezte - az óvatlan emberölés kimondásával. Ez azért mégiscsak túlzás, zúg megint a közvélemény, megint egy O. J.! O. J. Simpson egyébként jól van, és maga neveli elhalt exfeleségének tőle származó gyermekeit. Odaadó apa, legalábbis saját állítása szerint. De hát ez már régi történet, régi szimbólum.
Az igazságosság ilyetén relativitása s az érzelmi felzúdulások hatása meglehetősen zavaró gondolat azok számára, aki az Igazságosságot a szokott módon, bekötött szemű, szigorú hölgyként képzelik el. De hát nem ez a mai tárgyunk, hanem a sajtó és a gyermeki szenvedés - Angelika avagy az absztrakció.
Angelika egy brooklyni bíróságon született, a női vécében, és rögvest bele is fulladt a vécékagylóba - amelyet itt, kulturális és bűnügyi adalék, mindig megtölt a víz -, feltehetőleg nem szülőanyja szándéka ellenére, bár ki tudja; az emberi tudatlanság határtalanabb, mint az emberi tudás. Ekkor még természetesen nem hívták Angelikának - egy kis fehér holttest volt, vécépapírral alaposan befedve. A bíróság alkalmazottai bukkantak rá. Mélységes volt a megrendülés. És ha tudták is, hogy az ilyesmi napi eset - ezen a brooklyni bíróságon úgy érezték, még nem esett meg ehhez hasonló tragédia. Friss, új szenvedés. A magukénak tekintették a gyermeket, s angyali ártatlanságára való tekintettel elnevezték Angelikának. Angelika, ezt mindenki határozottan érezte, minden törődést megérdemel. Kis ruhákat vettek neki, mackókat és egyéb játékszereket, és pompás temetést rendeztek, amelyre a szülői minőségben megjelenő bíróságon kívül kivonult hatféle pap, lelkész s Isten egyéb szolgája, hiszen nem tudni, milyen vallása lett volna Angelikának, ha lett volna neki. A New York Times Metro Sectionje, amelynek a legjobb jóindulattal is csak halvány árnyai az otthoni Budapest mellékletek - vajon a szenvedés túl kevés arrafelé? vagy az érdeklődés hiányzik? -, teljes első oldalát az esetnek szentelte.
Angelika a legtisztább absztrakció. Valami felmagasztaltatott itt, de hogy mi, azt csak halványan sejti - nem is sejti, érzi - az ember. És éppen ez a jó benne. Angelika tiszta, szűzi terepe a szimbolikus részvétnek. Az a gimnazista, aki otthon megszülte gyermekét, majd a szekrényben tartotta néhány héten át, s ha hazajött az iskolából, megszoptatta és tisztába tette (a gyerek életben maradt), vagy ha már itt tartunk, a kis Matthew, eltekintve a nagy, szimbolikus pertől, amely persze nem róla szólt, színes eset, de hol van az absztrakciónak ettől a tisztaságától, amely az igazságosság és a halott kisded találkozásában testet öltött? Az "emberi", ahogy mondani szokás, csak szimbólum és absztrakció. Vagy nem szokás mondani?
