A Nincs Pardonban a hétfő este a legjobb, olyan a hangulat, mint a Rákóczi-kriptában november 7-én délután, én vagyok ott, meg Benedek Elek, de mi legalább nagyon, jó napot kívánok, kérek egy mentholos Amstelt, nevetünk, legalábbis befelé, milyen rohadtul szórakoztató, milyen rettenetesen szellemes, összekacsintunk, aztán tovább nyiszáljuk a halhatatlan lelkünket, tudva tudván, hogy nem is mentholos, csak Pils típusú, de mégis milyen jó tréfa, merthogy a zöld mást jelent cigiben és sörben, erre birodalmat lehetne alapozni, röhejes átfedés, ostoba vendég, én vagyok, bocsánat, tudom, nincs csapolt sör, kacagás, fogjuk egymás hasát, még egy sört, igen, mentholos, bárhangulat, lennék bár bárhol, vigyél el, könnyű szélhűdés, ne bénuljak le egészen, legyen egy részem, ami még tud ölni, önkezével véget vetni, sebaj, hogy vihart arat.
A Nincs Pardonban nincs pardon, meg csapolt sör, de szerintem erről már szóltam, nem vicces, nem kell nevetni, rohadjatok meg, önző, kis-stílű szociopaták.
Ilyenkor aztán megtelik az ég, csillagok vannak, meg hold, meg az apró, világító testek közötti sötétség, ami azért - lássuk be! - beszivárog a lét-nemlét fránya össztüzébe. Nekem is véradó a lányom. A kevesebb több lett volna. Egy nagy, hihetetlenül szöges bakanccsal táncolnék az aurátokon. Aztán küldjetek olvasói levelet, aztán álljatok elém a sorba, aztán legyen a ti mitrális billentyűtök olyan selejtes, mint az enyém!
A Nincs Pardonban nincs csapolt sör. Azért ilyenkor jól leülök, aztán gondolkozom, lehet, hogy most jön be a gondolat. Ilyen már volt egyszer, apám beszélt a fodrásznőkről, lassú, kimért mondatokban nevezte meg a megnevezhetetlent, a lábamon seb volt, és én azt hittem, hogy meghalok, de apám csak mondta, amit mondott, meg kellett volna ölnöm.
Húsz éve már.
A Nincs Pardonban nincs csapolt sör, apám él, a lányom ijedten makogja a telefonba, amire az anyja betanította, hogy nem szeret nálam lenni, nem jön többé. Nem végeztem semmit el, nem viselem tovább az ember nevet.
