Egy 78-as keletnémet pornófilmből előlépett, hullámosra sütött, pakompartos ember felállt a Western Club Presszó hátsó asztalánál, kinyújtóztatta tagjait, s mintha csak rendelne, megemelt, ám nyugodt hangon azt közölte, hogy neki már mindent szabad. Rumot ivott baracklével, az zavarhatta meg. Csend lett hirtelen, baljós megdöbbenés, megfordult a csákó még a gép előtt is, pedig előtte kulcsoltak be neki kettő százasért. Hőőőőő, mondta egy törzsvendég, álljunk már meg, egy szóra, milyen alapon? Ez a hang meg ez a tempó itt minálunk nagyon nem divat. Jogot nyert rá, válaszolta, hogy leszarja a divatot, majd a tökét megvakarva, mint aki már végzett is, keresztbe tette két görbe lábán a lakkcipőt. Mit akar ez, üssék mán le, kapta fel a fejét egy nagyon részeg néni, mackót és tűsarkút viselt frottírzoknival. Ki hívott, mit akarsz, milyen alapon.
Elszabadult a tánc ezt követően, itt vagyok hát, az életben megint, jó napot kívánok, véreim. Ki hívott, mit akarsz, milyen alapon. Dolgozott a mondat, miközben figyeltem, ahogy a nyugdíjas pornósztár hófehér körmökkel fojtogatja a kékülő banyát. Délután két óra, Földi János utca, hogyan lesz ezután. A sarokba húzódtam ott, a zűrzavarban, aznap tettem ki a pontot, munkaterápia, két nettó év, önkéntes alapon, le voltam merülve teljesen. Bosszantott, hogy azon nyomban megzavarják a régen látott embertársak a fejemet: megpróbálják elrontani friss és meleg jókedvemet, rákérdeznek egy barmon át, mitől érzem pár órája, jogom van rá, hogy egy darabig szabad legyek. Hogy lehetne konzerválni ezt a sosem érzett, megkönnyebbült örömet? S észhez térni ugyanakkor, soron kívül, sürgősséggel, nehogy elszaladjon a ló. Lám, a kollegát is püfölik már széklábakkal, retiküllel, pedig nála mostanáig nem derült ki, mire bízta el magát.
Menjünk haza, vár a madár, vele kell leszámolni mindenekelőtt. Gondoltam, jól megijesztem, huss, és véget ér a kapcsolat. Óvatosan, zajt nem ütve nyitottam be, nagyjából úgy, amiként Szkiba Barna a konyhába, Miskolcon, a Magyar-Szovjet Barátság tér 2. szám alatt a hatvanas évek közepén, amikor Szkiba Barnáné negyedszer mordult már rá: dögölj már, nincs több bor, elég volt belőled mára, paraszt. Ott ült a madaram, fent a tetőtérben, várta a párkányon a magot. Úristen, de ronda ez, észre se vettem, pedig két éve már, hogy ideszokott - kezdetben nem bántam, szórtam neki ezt-azt, nem voltam egyedül. Azt se tudom, milyen típusú, de most már nem is érdekes. Ne nézzél, fütyüljél, szabadság van mától, lejárt a gubbasztás, a munkaidő: csapj egy kört, énekelj.
De ez a keselyű nem mozdult, nem szállt föl, nem dalolt. Mire föl, bohócom, az volt a szemében, mit örömködsz itten, milyen alapon. Nálunk ez a tempó nagyon nem divat. Nem mondom, hogy nem hatott rám, mégsem hagytam visszarángatni magam. Elmész a picsába, suttogtam szelíden, nincsen több etetés: pondrót zabálsz mától, mint a többi, férgeket. Meddő volt minden érv, kezdtem berezelni, nem láttam a tekintetétől a kinti fényeket. Ült, mint egy mementó, nyávogtam, kopogtam, de úgy maradt, ahogy megszokta, teljesen: tíz dekába dermedt szorongásként, nyeszlett tükörképként. Mint a lelkiismeret.
Életemnek ezen a pontján jobb ötletek híján még egyszer lementem, s a szemben levő kisbolt jóvoltából hat üveg Tuborggal leptem meg magam. Van pedig - Zekétől tudható - "az a másnapos bűntudat, mely után felüdülés a halálfélelem", de hol volt még a másnap, nekem aznap kellett megtörni végképp a pipikét.
