Többek között az teszi a művészt, hogy egy mindennapi gesztus segítségével képes pillanatszerűen kifejezni a korszellem egyik-másik jellegzetességét, amely így vagy úgy mindannyiunk életében jelen van. (A közös vonatkoztatási keret meglepő és megragadó módon történő feltárása, a kollektivitás újszerű formájának felfedeztetése éppenséggel azok az aktusok, amelyek a művészeteket - beleértve a tömegszórakoztatást is - és a politikát rokon szakmákká avatják.) A szónak az emígy vett értelmében Radványi urat jelentős művésznek tekinthetjük. Apám meséli ugyanis, hogy a félelem éveiben, valamikor a hatvanas évek elején békés kocsmázgatás közepette látják ám, hogy két katonatiszt meglehetős vegzálásnak kezd kitenni egy szabadságos kiskatonát, aki csinos kedvesével egy másik asztalnál ült. Apám nevezett barátja, Radványi úr ekkor felállt az asztaltól és nyugodt léptekkel odament a két tiszthez, ujjával rájuk bökve közölte: "Maga és maga velem jönnek", majd sarkon fordult és kisétált a teremből, a tisztek pedig riadt nyulak módjára iszkoltak utána. Aruhatárnál Radványi úr ellenőrizte az igazolványokat, majd rájuk förmedt, hogy mivel méltatlan viselkedésükkel szégyent hoztak a Magyar Néphadseregre, azonnal vegyék a kabátjukat és menjenek. "Most pedig takarodjanak innen" - így mondta. Azt talán hozzá kellett volna tennem az elején, hogy Radványi úr, csakúgy, mint édesapám akkoriban, a Fősped nevezetű tehertaxi-vállalat gépkocsivezetője volt. Nyilvánvaló, hogy (az elmondásból rekonstruálhatóan) Radványi úr akkor nyerte meg a játszmát, amikor sarkon fordult és úgy ment ki a teremből, hogy nem nézte, jön-e utána a két tiszt, hanem hátrafordulatlanságával jelezte: tudta, hogy mennek. Fedetlen hátát mutatta a tisztecskéknek, nyitva arra, hogy összesúgjanak-pillantsanak mögötte. Ezzel intuitíve Radványi úr igen pontosan modellálta a Kádár-korszak nyilvánosságának egy fontos jellegzetességét, azt, hogy a hatalom csak tessék-lássék módon kíváncsi a véleményedre, mert egyrészt mindkettőtöknek csak kellemetlen lenne, ha mindkettőtök számára kiderülne, hogy a nép tudja, hogy te (a hatalom) tudod, hogy mit gondolnak a hátad mögött, másrészt akármi van, úgyis megteszi, amit akarsz (követ). Radványi úr a hátát használta hatalmi jelvénynek, a háta volt a politikai performance információfelülete.
Általában akkoriban (okkal) nagyobb divatja volt a kiadom magam ennek-annak jellegű csalafintaságoknak (különös tekintettel a telefonbetyárkodásra), mert szinte biztos lehetett benne a betyár, hogy nemigen kérdez vissza az áldozat. (Mert ma aztán visszakérdez még akkor is, ha nem kéne - paranoia másképpen.) A demokrácia és a működő nyilvánosság korában nem kevésbé fontosak a hatalom jelvényei (a beszéd, az autó, a ruházat, a testtartás stb.), a pénz és a szellem szabad versenye során a hatalom megjelenítésének sikere és a hatalommal bírás immár nehézkesen elkülöníthető fogalmak, ilyenformán manapság mindenkibe szorult egy kicsi Osztap Benderből. Aztán ha például valaki elvégez egy szőnyegszövő- vagy -bombázó-tanfolyamot, kap egy irtózatosan hivatalosan kinéző, rosszabb esetben valamilyen ahogy-azt-Szingapúrban-elképzelik-gótikus betűtípussal nyomtatott oklevelet, melyben igazolják, hogy sikeresen elvégezted a tanfolyamot, és mától minden okod megvan arra, hogy bárkitől elvárd, hogy szőnyegszövőnek tartson. Csak azt nem írják rá, hogy vesztes, aki kirakja a falra. Mert a hatalom legfontosabb jellegzetessége, hogy csak akkor van, ha látszik anélkül is, hogy mutatnánk.
