Babarczy Eszter: Sétáló filozófia (Ünnepi ebéd)

publikálva
1997/49. (12. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hálaadás napja mindig csütörtökre esik. Másnap, azaz pénteken, az amerikaiak vásárolnak. Persze vásárolnak szerdán és szombaton és vasárnap is, és minden bizonnyal csütörtökön is vásárolnának, ha nem lenne éppen hálaadás napja, amikor is, mint megbízható amerikaiaktól tudom, "az egész város bezár". Hogy "az egész város bezár", főképpen annyit jelent, hogy a bankok és a posta- és egyéb hivatalok zárva tartanak, mert amúgy hol van itt rendezett egész, amelyet csak úgy be lehetne zárni? A koreai zöldségesek és a sarki italboltok (nem azonos kategória a Magyarországról ismeretes sarki italbolttal: ide vásárolni járnak a vásárlók, nem inni) mindenesetre nyitva tartanak, az üzletmenet várható fellendülésére való tekintettel, vagy pusztán mert mindig nyitva tartanak, s ebben emberi vagy állami dolgok őket meg nem akadályozhatják. Az ünnepi borzongás, ez a lelkesedésre kész izgalom azonban valóban hatalmába keríti a várost. Ünnep van, és mi imádunk ünnepelni, felhőtlen, boldog odaadással adjuk át magunkat az ünnepi pulykának, az édeskrumplinak és a cranberry-(som?)szósznak, amelyek arra vannak hivatva emlékeztetni, hogy valaha az indiánok és a Jóisten... Mit is csináltak az indiánok és a Jóisten? Enni adtak az éhes telepeseknek? Van itt egy régi ceremónia, mondják az amerikaiak kicsit bizonytalanul, mi se értjük egészen. A pulyka és a cranberryszósz valami rituális dolog, de ettől még meg lehet enni. Persze nem muszáj, teszik hozzá azzal a különös, gyengéd és zavart jóakarattal, amely egy családias ünnepbe keveredett idegennek kijár.

Hálaadás napja mindig csütörtökre esik. Másnap, azaz pénteken, az amerikaiak vásárolnak. Persze vásárolnak szerdán és szombaton és vasárnap is, és minden bizonnyal csütörtökön is vásárolnának, ha nem lenne éppen hálaadás napja, amikor is, mint megbízható amerikaiaktól tudom, "az egész város bezár". Hogy "az egész város bezár", főképpen annyit jelent, hogy a bankok és a posta- és egyéb hivatalok zárva tartanak, mert amúgy hol van itt rendezett egész, amelyet csak úgy be lehetne zárni? A koreai zöldségesek és a sarki italboltok (nem azonos kategória a Magyarországról ismeretes sarki italbolttal: ide vásárolni járnak a vásárlók, nem inni) mindenesetre nyitva tartanak, az üzletmenet várható fellendülésére való tekintettel, vagy pusztán mert mindig nyitva tartanak, s ebben emberi vagy állami dolgok őket meg nem akadályozhatják. Az ünnepi borzongás, ez a lelkesedésre kész izgalom azonban valóban hatalmába keríti a várost. Ünnep van, és mi imádunk ünnepelni, felhőtlen, boldog odaadással adjuk át magunkat az ünnepi pulykának, az édeskrumplinak és a cranberry-(som?)szósznak, amelyek arra vannak hivatva emlékeztetni, hogy valaha az indiánok és a Jóisten... Mit is csináltak az indiánok és a Jóisten? Enni adtak az éhes telepeseknek? Van itt egy régi ceremónia, mondják az amerikaiak kicsit bizonytalanul, mi se értjük egészen. A pulyka és a cranberryszósz valami rituális dolog, de ettől még meg lehet enni. Persze nem muszáj, teszik hozzá azzal a különös, gyengéd és zavart jóakarattal, amely egy családias ünnepbe keveredett idegennek kijár.

A lelkesedés a pulykán túl átterjed a Macy´s hagyományos parádéjára is - nincs hivatalos ünnep parádé nélkül, parádé viszont szinte mindig van, hivatalos ünnep nélkül is -, s ily módon a hálaadás az élet minden örömét felöleli. A vásárlást is. Ez az ünneplésre való készség lenyűgöző. És bámulatos és elragadó. Filozofálási feladatomra emlékezvén, keresgélek az emlékezetemben, miféle filozófust vagy jeles európai szerzőt lehetne citálni - Gadamert? Eliadét? Canettit? -, de a rendelkezésemre álló európai mélység vagy fennköltség csődöt mond az életöröm ezen tökéletesen felületi jellegű elragadtatottságával és szépségével szemben. Hát, gondolom, többek közt ez a demokrácia: szégyentelenül ünnepeljük, hogy vagyunk és élünk és eszünk és vásárolunk. Részint azért ünnepeljük, mert örülünk neki, de főképpen azért, mert ha nem ünnepelnénk, akkor feltehetőleg unalmas lenne egy kicsit az egész. A reklámipari fásult elragadtatottságba - elnyílt szájak, villogó mosolyok, csábító bokák, megemelt poharak - ilyenkor beleömlik az igazi, spontán, népi elragadtatottság, hogy magáévá tegye, autentikusságát igazolja s ébren tartsa egészen a következő ünnepig. A következő ünnep pedig nincs messze, hiszen máris megkezdődött a nagy karácsonyi masírozás.

Hogy az amerikaiak különösen szeretnek a hálaadás napja utáni pénteken vásárolni, csak onnan tudom, hogy némely amerikaiak meghirdették a Buy Nothing Dayt, avagy Ne Vegyél Semmit Napot. A New York Times szerint kevés sikerrel: az eladási statisztikák nem mutatnak számottevő csökkenést. De hogy is mutatnának! A Buy Nothing Day a konzumerizmus rossz lelkiismeretét volna hivatva kifejezni, márpedig a konzumerizmus lelkiismerete patyolattiszta, boldog, gyermeki. Miért ne vásárolnánk, ha vásárolhatunk? A vásárlás önkifejezés, szórakozás, izgalom, ünnep. A vásárlásban minden benne van, ami jó az emberből, és semmi sincs benne, ami rossz. Ha jól látom, az aszkézis igen távol áll az amerikaiaktól. A hálaadás és a karácsony közé eső szezonban az újságok minden oldalon figyelmeztetik olvasóikat: "mind the needy" (vagyis: gondolj a szűkölködőkre!), s a jótékonyság hírei nagyobb teret kapnak. De a jótékonyság is költekezés - és az amerikaiak szívesen adakoznak, habár a jótékonyság pápái szerint nem eleget (de ez a panasz is inkább a corporationökre vonatkozik, mint a magánemberekre). A do something filozófiája felől nézve az aszkézis értelmetlen és gyanús erény. Hiszen mi más a költekezés s ezen belül a vásárlás, mint fergeteges részvétel az életben? S mi más dolgunk van az életben, mint fergetegesen részt venni benne?

Talán ez az egyetlen aggodalma az amerikai mainstreamnek: a kellő fergetegesség a kellő eleganciával. Meg kell jegyeznem persze, hogy az ember legszívesebben a szájára csapna, valahányszor kiszalad rajta, hogy "amerikai": ugyan mit jelent az "amerikai" ezek után, kérdezte Henry James már 1904-ben, amikor húsz év angliai önkéntes száműzetés után hazatért New Yorkba, és elhűlten tapasztalta, hogy a város népességének jelentős része nem beszél angolul, legalábbis nem azt az angolt beszéli, amit ő addig ismert. De erről majd legközelebb. Tekintsük most amerikai mainstreamnek azt a valamit, amit a milliós példányszámú divatlapok és a tévéreklámok céloznak meg és találnak telibe nap mint nap, vagy azt a valamit, amit már James is annak tekintett: a bevándorlók gyerekeit vagy a bevándorlók gyerekeinek gyerekeit.

A mainstream ünnepvilág és reklámvilág közös vonása, mint mondtam, az elragadtatottság vágya. Az elragadtatottság hiánya éppolyan fenyegető, személyes kudarcnak tűnik, mint a szexuális potencia hanyatlása. Sikíts a gyönyörtől, látod, mi is sikítunk. Segítünk neked sikítani. A magamfajta mogorva szemlélőn a reklámvilág és ünnepvilág segítőkész példaorgazmusa ugyan már nem segít, de a fogékonyabb lelket átitatja. Négyéves gyermekem tagadhatatlanul meglévő konzumerista hajlamait a közös sikítás határozottan fokozza. A Cartoon Network reklámjai, amelyeket kezdetben és jó érzékkel sze-mélyes sértésként fogott fel, lassan kezdik megtenni a hatásukat. Áhítatosan együtt sikít a valószínűtlenül lelkes, gondosan válogatott színű gyerekekkel. Ezt vegyük meg, jó?

Hát hogyne, drágám, mondom neki. Ugyanis, ha fergeteges elragadtatottsága nem is, a konzumálási ünnep melankolikus bölcsessége engem is megérintett. Miért gondolnánk mindig a csúnya és rossz dolgokra? Például a pénzre, ha nincs? A vágyak szépek, és úgyis elszállnak aztán, miért ne adnánk át magunkat nekik? Az elragadtatottság pusztán a lélek ünnepi felborzolása, a fergeteges létezés pillanatnyi gyönyöre. Semmi köze ennek birtoklásvágyhoz, mohósághoz, felhalmozáshoz. A jó öreg Fromm, a maga jámbor és emberies prédikációjával, teljesen elvétette a lényeget. Ez nem a Haben, a birtoklás székrekedéses filozófiája, hanem a puszta Sein. Semmi se hasonlít annyira az élethez, mint az a valószínűtlen, elragadtatott, ünnepi sikoly, amelyből, mondjuk, a negédes Princess Barbie kiemelkedik.

publikálva
1997/49. (12. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk