Olaszországi csavargás októberben: csak e cikk megírása szempontjából szükséges mértékben részletezem gyönyöreit, hogy ne fájdítsam olvasóim szívét. Nem írok Páduáról, Luccáról, Nápolyról, sem a nápolyi öböl fürdőhelyeiről -sorolhatnám oldalakon át, hogy mi mindent hallgatok el merő emberszeretetből.
Este érkeztem Mantuába. Az egyik oldalsó városkapun át bejutottam egy középkori várba. Innen a kanyargó, szűk utcák a reneszánsz főtérre, a Piazza Sordellóra vezettek. A különböző korszakok stílusjegyeit egymással összebékítő döbbenetes dóm, néhány csipkézett oromzatú fél évezredes építmény és a lenyűgöző méretű hercegi palota között csak úgy nyüzsögtek a bennszülöttek és turisták. Szerencsémre még akadt egy szoba a főtér menti kis hotelben, így hát ott maradtam éjszakára.
Másnap gyér kultúrtörténeti ismereteimet kibővítendő ellátogattam a vár épületében az inkvizíció kínzóeszközeit bemutató múzeumba. A bejárat közelében roppant méretű rajz: egy férfi lóg fejjel lefelé, szétfeszített lábait póznákhoz láncolták, két hadfi pedig éppen fűrészeli kétfelé; a fűrész fogai eltűntek már az áldozat alfelének vájatában. Tovább haladva szorító és nyújtó szerkezeteket vehettem szemügyre, az emberi szellem találékonyságának ékesszóló bizonyítékait. A székek, a karfák, a kéz- és lábbilincsek pántjai szöggel kiverve, a nyújtópadok csakúgy. Különösen tetszett egy elmés szerkezet, amely a szöges padra láncolt eretnek torkára is szöget szorított. Ezt az inkvizíció szolgája hátulról egy tekerőalkalmatosság segítségével addig tolhatta befelé, míg át nem fúrta a teológiai szempontból problematikus nézeteket valló személy torkát. Az eszközt egy rajz egészítette ki: ezen látható volt a kínzó és a kínzott, továbbá a kínzóeszköz végénél egy szerzetes, papírral és pennával, amint igen figyelmes, mondhatni, áhítatos arccal vár a lelki megigazulásra.
A múzeumból ismét a főtérre battyogtam, megnéztem két templomot belülről is, megcsodáltam a dóm klasszikus formáit, az öt hajót elválasztó korinthoszi oszlopokat, de közben nem mentek ki fejemből a kínzóeszközök. Legalább a kis hüvelykszorítót magammal hozhattam volna a zsebemben. Akkor egyszerre élvezhetném a mantuai látnivalókat: a kifinomult ízlést sugárzó építmények és műalkotások mellé odakívánkozik egy kis emlékeztető azokról a meghitt ceremóniákról, amelyek nélkül nem működhetett volna olyan zavartalanul az emberiség kultúráját nagyvonalúan előmozdító pápai hatalom. Az általa kifejtett pompa, a gazdagság felhalmozásának és élvezetének krisztusi szempontból amorális rendszere és módszerei segítettek életre hívni a reformációt, mely fellépése pillanatától kezdve új lendületet adott a XIII. század óta működött inkvizíciónak. De vajon a protestantizmus nem épp itt, az inkvizíció tőszomszédságában, egyházi védelem alatt bimbózott ki a legbűvöletesebben? "Itália festői talán sokkal hatékonyabban vitáztak a papsággal, mint a szász teológusok. Tiziano festményein a virágzó hús színtiszta protestantizmus. Vénuszának ágyéka sokkal alapvetőbb tézis, mint azok, amelyeket a német barát tűzött ki a wittenbergi templomkapura."
Sokszor eszembe jutottak Heinének ezek az 1835-ben írott sorai, miközben az itáliai művészet remekműveit csodáltam. Például a római Santa Maria sopra Minervában Michelangelo feltámadt, keresztes Krisztusával szemközt. Ez a Krisztus valóban Michelangelóé: meztelen antik isten, egy a férfiszépségre különösen fogékony művész márványba foglalt álma. Később valamelyik pápa ágyékkötőt adatott rá, más színű márványból, ami művészi szempontból merénylet ugyan, de éppen arra irányítja a figyelmet, amit titkolni szeretne: hogy Michelangelo szobrán a feszülő izomzat fellázadt a hely szelleme ellen. Mivel egy római útikalauzból arról értesültem, hogy Sebastian del Piombo festő ennek a Krisztusnak a márványtérdeit többre becsülte Róma valamennyi építményénél, lelkiismeretesen megcsodáltam a térdeket is.
Szállásomon elolvastam egy német szakdolgozatot a szóban forgó építményről. Ez a dominikánus templom, amelyet annyira csodáltam, az ellenreformáció központja volt. III. Pál pápa idején, 1542-től e falak közt ülésezett hetente a szent inkvizíció, hogy összeállítsa a tilalmas könyvek listáját. A könyveken kívül eretnekeket is megégettek itt a kíváncsi nép nagy örömére. 1571-ben V. Pius szintén a Santa Maria sopra Minerva dominikánusaival készíttette el a bűnös könyvek újabb listáját. Ebből a rendből kerültek ki ugyanis az ellenreformáció élharcosai, akiket - talán nem is kedvük ellenére - isten kutyáinak (Domini canes) becézett a műkedvelő etimológia. És bár később a jezsuiták buzgalma hátrébb szorította őket, a Galilei-pert még itt rendezték meg, ebben a kellemesen középponti fekvésű, szépséges épületben 1632-ben.
Olvasás közben hasonló érzés fogott el, mint korábban Mantuában: élvezhető-e gondtalan lélekkel a szépség, amely a pápaság szellemi börtönében keletkezett? Feltámadt bennem a jámbor óhaj, hogy bárcsak kiállítanának néhány kínzóeszközt valamennyi michelangelós, tizianós templom egy-egy mellékhajójában. Látványuk éppúgy nem csökkentené az áhítatot, ahogy a dohányzás gyönyöreit sem mérséklik a nikotin ártalmasságát a lelkünkre csomózó hatósági intelmek. Az esztétikai élményt pedig az összefüggések felismerésének boldogsága még el is mélyítené.
Ja igaz: szállásom felé a Campo dei Fiorin, a Virágok terén haladt át utam. Közepén egy szerzetes-szobor, Giordano Brunóé, akit itt égettek el 1600-ban. Ez a tér délelőttönként nagy virág- és gyömölcspiac. Ingeborg Bachmann osztrák költőnőnek feltűnt, hogy a szemetesek minden szombaton a szobor előtt égetik el a heti hulladékot. "Ismét felszáll a füst és lángok tekeregnek a levegőben. Egy asszony kiabál, a többiek vele ordítanak. Minthogy a lángok az erős fényben színtelenek, nem látható, hogy milyen magasra és milyen irányba csapdosnak. De a talapzaton a férfi tudja ezt, és mégsem von visza semmit."
