Németországban az ötvenes évek vége óta az utcaseprő szónak (Strassenfeger) van egy a megszokottól eltérő jelentése: azokat a rádiójátékokat és tévéműsorokat nevezik így, amelyek idején kiürül az utca. A ZDF Anyáink, apáink című háromrészes filmje egyértelműen ebbe a sorba illeszkedik, bár több mint hétmillió nézőjével meg sem közelítheti a hatvanas évek bűnügyi tévéjátékainak 80–90 százalék közötti nézettségét. Németországban a mércét és az origót még mindig az 1979-ben bemutatott, Holocaust című négyrészes amerikai tévéfilmsorozat jelenti, amelynek korszakos hatását – maga a holokauszt szó is ezzel terjedt el az NSZK-ban – nehéz lenne túlbecsülni. Az Anyáink, apáink a magas nézettség mellett elsősorban a történelmi visszapillantás, a néha már elcsépeltnek gondolt múltfeldolgozás szempontjából hasonlít a Holocaustra, és ezáltal emelkedik ki az elmúlt évek német tv-produkciói közül.
A sorozat ifjú hősei
A kiemelkedést tulajdonképpen már a beharangozás biztosította: a mérvadó német sajtótermékek jóval a bemutató előtt a háborús eposzra ragasztották az „év tévéeseménye” (Fernsehereignis des Jahres – utólag díjat is lehet kapni rá) címkét, s ha ezt a korábbi években más adásokkal megtették, nem is tévedtek szinte soha. Németországban valódi „eseménnyé” azonban nemcsak a jó marketing miatt válhat egy produkció, hanem mindenekelőtt az utóélete következtében. Az Anyáink, apáink utóéletét az elvárt hatás miatt gondosan megtervezték: jól előkészített pedagógiai programokat kapcsoltak hozzá, a nagy lapok gondosan helyet készítettek az olvasói levelek és visszaemlékezések számára, a rádiós és tévés beszélgetőműsorok pedig előre lekötötték maguknak az érdekesnek tűnő személyiségeket, politikusokat, történészeket, szemtanúkat. A német kritikában pedig minden előzetes szervezés nélkül is lehetett bízni: a feuilleton-rovatok a vetítés után mindenütt hetekre megteltek a sorozatról szóló elemzésekkel, egymással vitázó pozitív és negatív megközelítésekkel.
A pozitív kritikák elsősorban a kendőzetlen valóságábrázolás és a valódi, feloldhatatlan dilemmák bemutatását emelték ki, miközben elismerték, hogy az Anyáink, apáink ritmusban és cselekményben felveszi a versenyt az utóbbi időszak sikeres amerikai történelmi sorozataival. A negatív vélemények mindenekelőtt egy ideológiailag, politikailag megfertőzött generáció bemutatását hiányolták, ahol csak elvétve léteztek különvélemények. A filmsorozatban mindenkit bedarál a láthatatlan hatalom által működtetett gépezet, így szinte senkit nem terhel saját felelősség. Ezek szerint a sorozat klisészerű, egyszerű népnevelő vállalkozás, amely valójában nem tudja megmutatni, mitől működött a náci rendszer. A német sajtóban azonban jócskán többségben maradtak a pozitív vélekedések.
Nem úgy, mint a lengyel médiumokban. A német sorozat ellen emelt legfontosabb kifogás a Honi Hadsereg ábrázolására irányult, amennyiben a zsidó német fiút maguk közé fogadó lengyel partizánok antiszemiták. Tiltakozott Lengyelország berlini és washingtoni nagykövete – utóbbi azt kívánta elérni, hogy a sértő filmet ne mutassák be az Egyesült Államokban –, több lengyel tévés személyiség, illetve a Honi Hadsereg hagyományainak ápolói is. Az ellenbotrányban az Uwazam Rze című jobboldali konzervatív lap odáig ment, hogy Angela Merkelt a Történelemhamisítás című anyag illusztrációjaként egy koncentrációs tábor lakójaként ábrázolta. De még az egyébként mérsékelten kritikus Németország-szakértő Adam Krzemiński is kifogásolta, hogy a ZDF „gyáván, kínosan és bűnös hiteltelenséggel” beszélte el a történetet – a partizánok például, talán a költségvetés szűkítése miatt, német akcentussal beszélnek lengyelül. Włodzimierz Borodziej történész szerint a háború előtti erős antiszemitizmus az AK-ban mint tömegszervezetben is tükröződött, „de hogy ezeket a fiatal embereket, akik a németek ellen az életüket kockáztatták, éppen egy német filmben redukálják az antiszemitizmusukra, az egyszerűen elképesztő”. Lengyelországban különös aktualitást adott a vitának a varsói Zsidó Múzeum megnyitása, illetve az a tény, hogy még alig csitultak el a hullámok a tavaly ilyentájt bemutatott Pokłosie (Utóhatás) című mozifilm után, amely fiktív történetként beszél el egy pogromot, illetve annak későbbi elhallgatását. A „nemzeti érzelmű” lengyelek közül annak idején többen tiltakoztak, hogy a film olyan hatást kelt, mintha a lengyelek bűntárssá válnának a holokausztban.
Az Anyáink, apáink, amely Lengyelország mellett Oroszországból is éles kritikákat kapott – egyes vélemények szerint a szovjet katonák „embertelen magatartását” állítja előtérbe, hogy ezzel csökkentse a nácik keleti fronton elkövetett gaztetteinek súlyát –, mégis a történelem feldolgozásának újabb pedagógiai eszközévé vált Németországban. A ZDF, amely a külföldi kritikák miatt sajnálkozásának adott hangot, és a viszonylatok árnyalásához további dokumentumfilmeket ígért, ismét megmozgatta a németek emlékezetét, és egyfajta „generációs transzfert” is megvalósított. Még a kritikusok többsége is elismeri ugyanis, hogy például a mai 15 évesek számára sikerült érzékletes közelségbe hozni a gyakran „fametszetszerű, iskolakönyvekbe foglalt tudást”. A sorozat erőteljesen érzékelteti a később született generációk „mit tettem volna a helyükben?” kérdését, sokan pedig azt sajnálják, hogy a film csak most készült el, és így elsősorban a már elhunytakról szól.
Kritikánk a sorozatról a Magyar Narancs május 16-i lapszámában olvasható!
