Magyar Narancs: Cormac McCarthy regényében darabjaira omlott létünk, megsemmisült a civilizáció, ember embernek farkasa. Bejönnek az ilyen apokaliptikus víziók?
Viggo Mortensen: Minden könyvét olvastam korábban, egyedül Az útnak álltam ellen, pedig ez a leginkább közérthető alkotása. Így egyből a forgatókönyvet vettem a kezembe. A forgatáson mindenkinél ott volt a regény, folyton ahhoz igazodtunk - kicsit úgy, mint A gyűrűk ura készítésekor. Egy mondat nagyon megragadott: "végre feltárul a dolgok törékenysége". A természeté és az embereké egyaránt. Van valami gyönyörűség abban, hogy a mindentől megfosztott, lecsupaszított létezést látjuk. A filmben is elhangzik: "Ha Isten lennék, akkor is ilyennek teremteném a világot." Mert attól függetlenül, milyen szörnyű állapotba került, a maga módján még mindig gyönyörű és élnivaló. Nem cserélnénk el másikra. Az út a rendkívüli eseményekre és nehéz körülményekre adott reakciók regénye, arról szól, hogy mindig fennáll a lehetőség, hogy tudatosan válasszunk. A karakteremnek nincs is neve, az átlagembert testesíti meg. A sztori szikár, a párbeszéd is minimális. A ki nem mondott dolgok számítanak. Érzelmileg nem rejtegethettem magam.
MN: Miért, hajlamos vagy rá?
VM: Fiatalon sokkal visszahúzódóbb voltam, sőt idegenkedtem attól, hogy emberekkel érintkezzem. Mára csak annyit őriztem meg ebből, hogy jól elvagyok magamban. Minden szerepemben volt valamifajta titokzatosság, ami mögött rejtett kétségek, félelmek bújnak meg. Az út főszerepében teljes mértékben őszintének kellett lennem, másként nem működik a film. Lehet bármennyire fejlett a filmkészítés technológiája, az igazságot nem az adja. A varázslat megfoghatatlan, és mindig túl lesz a technikai megoldások régióján. A régi filmekben is azt szeretem, ahol egy totálképben felbukkan egy arc, és van benne valami, ami túljut a megmagyarázhatón.
MN: Alaposan készülő, szerepeiben elmélyülő színész hírében állsz.
VM: Ezúttal az elnyűtt filmbéli ruháimban aludtam, hogy "karakterben maradjak". Minden filmemhez cipelek magammal olyan dolgokat, amik stimulálják a képzelőerőmet. A stábnak is osztogatok ezekből a tárgyakból. Amikor nálatok forgattam a Good című filmet, nemcsak régi zenéket, koncentrációs táborokról készült fotókat vittem magammal, hanem az auschwitzi táborból származó köveket is, amiket odaadtam Jason Isaacsnek. A jelmeze zsebében fogdosta a felvétel közben. De Az út esetében nem lehetett külsőségekre hagyatkozni.
MN: Amúgy milyen volt Magyarországon forgatni?
VM: Mit gondolsz? Kedvemre való. Nincs olyan nagy rohanás Budapesten. Egészen nyugodt hely. Nyáron különösen szép volt. Tetszett, hogy olyan sok gesztenyefát látni mindenütt. Mind a témában, mind a látványban inspirálóan hatott ránk a Mephisto. A magyar forgatócsoport nagyon ott volt. Nagy alapossággal rekonstruálták a 30-as évekbeli Berlint. Minden hely, ahol forgattunk, a lakások, a parkok jócskán hozzátettek a film hangulatához.
MN: Évekkel ezelőtt Cannes-ban figyeltem, ahogy végigfutsz a Martinez szálló hallján, és a liftbe menekülsz a lesifotósok elől. Ennyire űzött életet élsz?
VM: Vannak, akik imádják, ha rájuk összpontosul a figyelem, én nem. Tény, hogy A gyűrűk ura sikere megfosztott az anonimitástól, s aztán már nem tudtam olyan észrevétlenül közlekedni, mint ahogy szoktam. De vannak még pontjai a világnak, ahol zavartalanul bóklászhatok. Amikor az Eastern Promises főszerepére készülve utazgattam Oroszországban, hogy megfigyeljem az embereket, nem nagyon ismertek fel a helyiek.
MN: New Yorkban születtél, Venezuelában nőttél fel, Argentínában jártál suliba, érettségi után Dániában éltél alkalmi munkákból, majd az USA-ban lettél színész.
VM: Sok színész nevelkedett hasonlóképp, nem ritka az ilyesmi ebben a szakmában. Természetesen jót tesz az embernek, hogy nem ragad bele egyetlen kultúrába. Az életem rászoktatott, hogy mindig eltöprengjek azon, mások hogyan látják a dolgokat. 1969-ben érkeztünk vissza Amerikába, s New Yorktól északra, a kanadai határhoz közel telepedtünk le. Nehezen tudtam beilleszkedni. Teljesen más közeg volt, a korábbihoz képest rettenetesen unalmas. Senki nem beszélt spanyolul, és még egy színes bőrű fickót sem lehetett látni. De egy-két hónapon belül megtanultam az összes épp használatban lévő káromkodást, s onnan simán ment minden.
MN: Igaz, hogy Buffalo Bill leszármazottja vagy?
VM: Jó húsz éve lehetett, hogy a Wyoming-beli Codyban lévő Buffalo Bill Múzeumban utánanéztem a dolognak. Találtam az archívumban egy családfa-illusztrációt, amin rajta volt anyám és a két testvére. Remek érzés volt.
MN: A Bush-érában aktivistaként is hallattad a hangod, és könyvkiadóként megjelentettél egy esszékötetet az iraki háborúról, többek közt az üzleti vonatkozásairól.
VM: Sokan feladják, kiegyeznek, nem tesznek fel többé kérdéseket, arra hivatkozva, hogy nem lehet megváltoztatni a világot. De az, hogy mindent nem végezhet el az ember egymaga, az még nem ok arra, hogy ne próbáljon tenni valamit, vagy változtatni a saját magatartásán. Gyakran szem elől tévesztjük, hogy sok minden kis döntéseken múlik. Mert ezek idővel összeadódnak. A demokrácia mint olyan nem létezik. A házasság sem. A szeretet sem. Ezek mind ideálok, amik felé törekszünk. De ez sok melóba kerül. Az emberi jogok sem őrződnek meg csak úgy maguktól, a gazdaság sem marad csúcsformában, ha nem tesznek érte. Mindenért meg kell dolgozni. Tudom, unalmas és idegesítő, de ez az igazság. Egy párkapcsolatban éppúgy nem ér véget a munka, mint a háztartás menedzselésében vagy a fogaid épségének megőrzésében. Mindennap meg kell mosnod a kurva fogadat. Holnap is. Ilyen az élet. Ha nem tetszik, el lehet menni...
MN: Te jócskán aktivizálod magad: négy idegen nyelven beszélsz, festesz, verseket írsz, zenélsz, fotózol. Nem ilyen egy tipikus filmsztár.
VM: Az emberi lét legalapvetőbb aktusa, hogy identitást hozunk létre magunk számára. Ez nem függ a génjeinktől, nem olyan megváltoztathatatlan dolog, mint mondjuk a szemünk színe. Az én-tudat, hogy kinek gondoljuk, hogyan formáljuk magunkat, saját kreáció, és azzal alakul ki, hogy milyen döntéseket hozunk az életben. Olyan sokszor mondták már rám, hogy "eltűntem" meg hogy "visszatértem", hogy ezek a hagyományos karrierfogalmak már nem jelentenek nekem semmit. Nyilvánvaló, hogy sosem a pénzre és a hírnévre hajtottam. Jól érzem magam a bőrömben. És szükségem van rá, hogy mindennap legalább egy kis időt magammal töltsek.
MN: Az Eastern Promises híres szaunajelenetében anyaszült meztelenül mutatkoztál...
VM: Ha nem öncélú a meztelenkedés, hanem fontos része a történetnek, akkor vállalom. Ott arról volt szó, hogy teljesen váratlanul éri a férfit a támadás. Ez elengedhetetlen egy olyan filmben, ami az erőszakról szól, és arról, hogyan hat az egyénre. Ahogy Alfred Korzybski lengyel filozófus mondta: "Isten bocsássa meg neked a vétkeidet, mert az idegrendszered nem fogja!"
Kriston László
Az út
Délnek megy a kicsi kocsi, és akik tolják: Az út című Cormac McCarthy-regény apa-fiú párosa. A regényből sértetlenül sikerült áttolniuk a minden ingó és ingatlan vagyonukat tartalmazó bevásárlókocsit, és magukkal hozták azt a félelemmel vegyes készenléti feszültséget, melyről tudományos megerősítés nélkül is könnyűszerrel elhihető, hogy az egyetlen adekvát idegállapot az ilyen végítélet utáni, kannibalisztikus időkben. E vég utáni órák és mérföldek leírásában McCarthy is kitüntette magát (őt meg a Pulitzer-bizottság), de a filmváltozat készítői is nagyon igyekeztek az alkalomhoz (világvége) illő hamuhegyek összehordásában. A regény nem sokat bízott a képzeletre, minden el nem bomlott maradvány megkapta a neki járó, prózai végtisztességet, a homályban hagyott kevéssel viszont bőkezűen bánnak a filmesek. Visszafelé nyújtják meg a történetet, a krach előtti percek és a sorok közül hiányzó anyakép felvillantásával építgetnek kiskapukat a világvége masszív felépítményébe. Az apát alakító Viggo Mortensennek akkor lesz csak úgy istenigazából szomorú az ábrázata, amikor fátyolos tekintettel a múltba réved, és egy polgári otthon egyre csökkenő melegében Charlize Theront pillantja meg gyermeke anyjaként. Persze Hollywood kacsingat ki minden ilyen házastársi visszarévedésből: McCarthy regényének megvolt az a nagy előnye, hogy ha már, akkor csakis a korábbi McCarthy-regényekhez hasonlított, ugyanezt az exkluzív közösséget azonban a filmváltozat nem mondhatja el magáról. Ezzel szemben John Hillcoat filmje számos másik, elrévedő világvége-fantáziával ápol rokonságot; még ha távolit is. Azzal mindenesetre eldicsekedhet, hogy ő a magasan képzett, érzékeny rokon, akitől nagy megtiszteltetés, ha egy asztalhoz ül a szerényebb kikészítésű, tapló világvégékkel. Presztízsét növeli, hogy valahol félúton a nagy világromlásban, a korábbiaknál erőteljesebb muzsikaszó (zene: Nick Cave és Warren Ellis) mellett egyszer csak Robert Duvall hátát is beérjük. Szegényes szütyőjében Oscar-díjakat cipel biztosan, amiket mégsem Az út című filmnek ítéltek meg idén, pedig Mortensen apokalipszisspicces másnaposságáról, fáradt fújtatásáról és elkeseredettségének gazdag árnyaltságáról csakis elismerőleg lehet szólni, ahogy az apokalipszisek egyéb leltári tételeiről (színvilág, díszletek, egyebek) is.
McCarthy könyve szét lett szedve, majd újra össze lett rakva, de mint minden ilyen, "nézzük meg, mi van belül" kísérletnél, egy-két alkatrésznek nyoma veszett. Lehet, hogy Duvall is ezeket keresi vaksin botorkálva a nagy művészi erőkkel előállított semmi közepén.
- köves -
A Budapest Film bemutatója
