Magyar Narancs: Majdnem kerékpárversenyző lettél.
Benkő Imre: Kispesten születtem, de apám munkájának köszönhetően egy bakonyi bányászlakótelepen nőttem fel. Húszévesen ismerkedtem meg a fényképezéssel, emlékképeket készítettünk barátokkal, és úgy megtetszett, hogy a megtakarított pénzemből versenybicikli helyett inkább egy Altix gépet vettem. 1968-ban megnyertem egy országos fődíjat, és ismeretlenül az MTI-be hívtak. Reggeltől késő estig dolgoztam, bizonyítanom kellett. Rengeteg téma, helyszín és arc. Megedződtem, és mindez megalapozta a későbbi látásmódomat. Soha nem MTI-stílben akartam fotózni, hanem az adott szituációból a legjobb képi megoldást kihozni.
| ||
MN: Hogyan éreztél rá a saját stílusodra?
BI: Pályám elején, amatőrként tömörebben fogalmaztam meg a képeket, többet használtam teleobjektívet. MTI-fotósként persze dolgoztam nagylátószöggel, de 1977-ben volt egy revelatív élményem: készítettem egy olyan nagylátós képet, amelyen egyszerre megnyílt a tér, és a kép mélységében is minden éles volt. Tudatosan talán akkor éreztem rá erre a sajátos dokumentarista szemléletre, amit Cartier-Bresson vagy Koudelka képvisel. Ez a váltás eredményezte, hogy a szó igazi értelmében közelebb kerültem az emberekhez, mert ilyen lencsével közel kell menni. Ez megoldotta azt a dilemmát is, hogy fotósként hogyan legalizáljam magam. El kell fogadtatni a jelenlétem: én nem távolról, titokban, lesből fényképezem.
MN: Hogyan viseled lelkileg, hogy belelépsz intim pillanatokba, privát szituációkba?
BI: Van bennem feszültség. Régebben egyszerűbb volt, ma már problémásabb közel kerülni. Egyre nehezebben teszem meg, hogy ismeretlen emberekhez odamenjek. Máshogy reagálnak, kamerafrászosak. Egy zárt térben könnyebb elfogadtatni magad, mint egy street photo szituációban, ahol nem tudsz láthatatlan maradni, be nem avatkozni. Kellemetlen dolog, de vannak rá praxisok. Gyakran csak keresgélek, mintha nézelődnék. Úgy csinálok, mintha oldalra kattintanék. Ha valakit "körbefényképezek", abból már látom, hogyan reagál a fotózásra. Sokszor van olyan, hogy látok egy inspiratív közeget, de sajnos nem történik semmi. Akkor körözgetek, visszajárok, hátha.
MN: Milyen visszhangja volt, hogy World Press Photo-díjakat nyertél?
BI: Megírták a sikeremet 1975-ben és 1978-ban is, de akkoriban nem illett sztárolni senkit. A díjak mégis hozzájárultak ahhoz, hogy több lehetőséget kaptam: külföldi riportokra küldtek, ahol úgymond magamnak is fotóztam. Ezeken a munkákon és egyéni utazásokon formálódott az Utak című albumom. Sokan úgy tekintik, hogy van egy munka, amit meg kell csinálni, utána el lehet tenni a gépet. De nem biztos, hogy éppen azon a ponton, a hivatalos időben történnek a legfontosabb dolgok, másfelé is kell figyelni: a lényeg sokszor a banális dolgokban van. Nekem inkább akkor kezdődik a munkám, amikor másnak véget ér. Az események peremén dolgoztam és dolgozom ma is, amik csak ürügyek arra, hogy képeket készítsek.
MN: Miért hagytad ott az MTI-t?
BI: 1986-ban megalakult a Képes7, ez a lap közölt itthon először nagyméretű, többoldalas képriportokat. Odamentem, kedvemre kiélhettem magam, például a Thatcher-látogatáson nem a protokollt, hanem a biztonsági őröket fotóztam, de csinálhattam hosszú, sokképes szubjektív sorozatot szülészeti vajúdásról is, futballszurkolókról vagy éppen Jancsó-forgatásról. A Budapest-fotóim is itt jelentek meg először szériában. A magazin sajnos csak öt évet élt, azóta sincs olyan lap, ami a fotózsurnalizmusra helyezné a hangsúlyt. Bár a saját témáim fotografálását soha nem hagytam abba, mégis nehéz volt egy biztosnak tűnő pályafutás megszakadása után átjárni a csepeli munkaközvetítőbe, és beállni a sorba a melósokkal. Készült is egy kép rólam a Fotómagazinba: "Benkő Imre, a díjnyertes munkanélküli".
MN: Lehet, hogy jó helyen ácsorogtál Csepelen? Hiszen egy iparág, egy gyártelep és a munkások életének romba dőlését mutattad meg Acélváros című könyvedben, amit sokan a magyar fotográfia egyik csúcsteljesítményének tartanak.
BI: Inkább egy időszak tragikus lenyomata sajnos. Már a bányásztelepi évek is meghatározók voltak, valószínűleg ezek a beépült élmények is inspiráltak. 1987 óta fotóztam az "zdi Kohászati Művek leépülését, és ez a visszalátogatósdi mind a mai napig tart amolyan utómunkaként. Kitartóan ingáztam Budapest és a gyár között, mert éreztem, hogy itt valami fontos és megrázó dolog történik a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet során. Sorsok dőltek össze a rendszerváltás hozadékaként.
MN: Az albumodnak milyen sorsa lett?
BI: A korra jellemző. Amikor megjelent, vittek könyveket "zdra, hogy a helyiek is lássák. De a vége az lett, hogy a város vezetői visszaküldték a példányokat. Nem úgy tekintettek magukra, ahogy én azt autonóm módon ábrázoltam. Abban az időben nehezen tudták megérteni a törekvésemet, ami nem a pillanatnak szól, hanem - mint minden témám - kicsit hosszabb távra tekint, mintákat vesz, és az átmeneteket vizsgálja.
MN: Ezért lettél "hosszútávfotós"?
BI: Riporterként semmire nem volt időm, ráadásul sok egyedi képet csináltam, pedig szeretek összefüggésekben láttatni dolgokat. "zd tanított meg arra, hogy igenis időt kell szakítani, nem is keveset a témádra, át kell szűrni magadon az állandóan változó jelenségeket, neked is meg kell élned a történeteket. A különböző témájú sorozataim nem eseményeket, hanem korra jellemző dokumentumokat örökítenek meg, amik túlmutatnak az adott helyzeten. Ha egy adott időszakban összegzem az addig elkészült képeket, és egy könyv vagy kiállítás lesz belőle, nem jelenti azt, hogy befejeztem a témát.
MN: Képtelen vagy abbahagyni?
BI: Lehet, hülyeség, hogy ilyen sokáig fotózom egy témát, és sosem zárom le a sorozataimat. De gyorsan elmúlnak az alkotóéveim, így mindent végigkísérek, ameddig lehet. Az érdekel, hogy folytatólagosan meddig lehet tágítani egy adott történetet. A téma valójában csak indok arra, hogy az adott korról elkészítsem a jegyzeteimet. Az tény, hogy amit lefényképeztem, valamilyen formában létezett - nekem ez a fontos. És bár talán van többféle olvasata, de a fotó realisztikája mégis tetten érhető. Olyan dolgokat próbálok felvázolni, amik esetleg emlékeket ébresztenek az emberekben, tovább tudják gondolni, és az évtizedekig készített fotóesszékből remélhetőleg összeáll egyetlen karakteres összkép. Persze emberfüggő, hogy ki mit tart érdekesnek. Kérdés, hogy az egyéni korlenyomataim jelenthetnek-e valamit másoknak, új generációknak, akik vizuálisan szeretnének megtudni valamit egy számukra letűnt világról.
MN: Megszállottnak tartod magad?
BI: Szerintem csak teljes átéléssel érdemes fotózni. Ha izgalmas valami, akkor belefeledkezem, nem eszem, nem iszom, pásztázok, térdelek, felmászok, bírom a fáradságot hetvenévesen is. A kitartó jelenlét nagyon fontos a dokumentarista fotográfiában. Klaszszikus és elkötelezett módon hiszek abban, hogy dokumentálni kell a világot, hogy ez a dolgom.
MN: De miért pont a fotó a legalkalmasabb neked erre?
BI: Életmódommá vált. A fotográfia lehetőséget ad az embernek, hogy végigkísérje saját korát, életszakaszait. Nemcsak a választott témák érdekelnek, az életjelenségek sokféleségét kutatom. Íróként biztos naplót írnék, de mivel fotózom, a fotóim az életem lenyomatai is indirekt módon. A látás öröme az, ami nekem nagyon sokat jelent. Ezért vagyok bajban, ha beszélni kell róla, mert épp a fotográfia csendjét szeretem. Hiába vannak zajok a háttérben, akkor is a magam csendvilágában készítem a képeket.
MN: Mi a kifutása a teljes odaadással mozgatott fotóséletnek?
BI: Úgy érzem, nagyon sokáig tudnám csinálni azt, amiről sokan azt mondják, nincs értelme, hiszen már mindent lefényképeztek. Szerintem pont a fotográfia tartogat annyi lehetőséget, hogy a kor öszszefüggéseiben lehet tovább elemezni a dolgokat. Az elmúlás aggaszt és sürget, sok energiát érzek magamban, de rá kell eszmélnem, hogy bizonyos dolgok szűkülnek, és ezzel számolok. A feleségem szerint nem kéne már fotóznom. De mivel ez az életem, addig szeretnék fényképezni, amíg tudok.
MN: Mit gondolsz a sajtófotó és a művészi riport különbségéről, léptékváltásairól?
BI: A sajtófotó elsősorban a gyors hírek korrekt kiszolgálója, viszont a társadalmi folyamatokat elemző fotóesszék kiszorultak a képeslapokból, igényes képsorozatokat időnként az internetes galériákban látni, de már más a hatásuk, nem képeznek vizuális egységet. Komoly képesszékkel kiállításokon és albumokban találkozhatunk. Nagy a káosz, nem műfaji kategóriákról, hanem a művekről, látásmódokról lenne érdemes beszélni, a recepteket az alkotók maguknak írják.
MN: Fotósok mondják, hogy minek fotózni a Szigeten, hisz Imre amúgy is kint van...
BI: Valami elkezdődött 1993-ban, amiben fantáziát láttam, a fiatalkoromat idézte fel. Régen is sokat fotóztam koncerteken, s inkább a színpad túloldalát. Húsz éve, a kezdetektől fotózom a Hajógyárin, régebben kint is aludtam. Ebben a sajátos térben állandóan különböző arcok jelennek meg, lekövethető a generációk váltása, ráadásul "egy az egyben" ott vannak olyan csoportok, amiket az utcán nehezebben lehetne elérni. A fesztiválozók lényegét keresem, nem a nekem küldött "like" üzeneteket, hogy ők mennyire jól érzik magukat. Az Arcokban az én Sziget Fesztiválomat mutattam meg.
MN: Mik voltak még a saját témáid?
BI: Az Ikrek sorozatomban 1982 óta ikerpárok portréit készítem, a különbözőség és hasonlóság érdekel - ez egzotikumánál fogva kicsit kilóg a többi közül. Az Utakban, ugye, külföldi élményeim láthatók: a hetvenes évektől sokszor jártam a keleti blokkban, Kubában, Észak-Koreában, Kambodzsában, Vietnamban, a Szovjetunióban, majd jött India, Amerika. Ezek nem kényszeres utazások, hanem embereket, életmódokat tanulmányozó utak voltak. Most egy országos körképen, magyar panorámán szorgoskodom, járom a vidéket a Horizon gépemmel. De régóta fotózom a fővárost is, mindig érdekelt a városi életforma. A kornak megfelelő dolgokat, a város hangulatát keresem. A permanens változás közepette azért vannak fogódzkodók, amik jellemzik egy város külső megjelenését és az ebben megjelenő embert. Erről szól a Budapest Blues és a Szürke fények albumom.
MN: Ha már a szürke fényeket említed, mik azok a legendás "benkős" fények?
BI: Nincs itt legenda. A szürke fény az, amiben jól érzem magam. Szórt megvilágítás, amely jól átláthatóvá teszi az arcokat és a környezetet. Ha nincsen ilyen, ha tűz a nap, akkor inkább "kivárom a fényemet", a felhőt vagy az alkonyatot. Régen volt egy visszatérő álmom: mélyszürkében láttam a világot, voltak kontúrok, mégis sejtelmes volt. Ezt a titokzatosságot szeretném a képekbe belevinni, bármennyire is egyszerűnek néznek ki ezek a képi történetek.
MN: Kitartasz az egyszerű fotósszett, a fekete-fehér film és a kézi nagyítás mellett, nincs autód, telefonod, nem fotózol napsütésben. Van még valami "mániád"?
BI: Nem vágom a képeimet, ragaszkodom a teljes filmkockát jelző fekete kerethez, az adott pillanatba összesűrített élményeimhez. Pontlövésszerűen belepréselek vizuális részleteket a Leica-kockába, és ez a konstrukció marad meg és él tovább. A megvágás dühít, azt a fotóval és a pillanattal szembeni tiszteletlenségnek tartom.
MN: Kelet-európai fotósnak tartod magad?
BI: Örülök, hogy ebben a zavaros 20. században fényképezhettem. Nekem a nyugati világ túl komfortos lett volna. De nincs értelme a szétválasztásnak. Mindig ugyanazokat a dolgokat kerestem: az esendő ember kis történeteit. Nem idilleket és nem is nyomort fényképezek, nem nagy pillanatokat, hanem kis dolgokat és egyszerű közösségeket, amik a tárgyi világ, gesztusok, öltözködés kapcsán szólnak a korról. Emléket akarok állítani az embereknek, akik méltósággal viselték az életet, és azt, hogy én fényképeket készíthettem róluk.
