Csupán azért hajlunk afelé, hogy igent mondjunk, mert tudjuk, hogy a spanyol társadalom összességében nyitottabb, befogadóbb a magyarnál. Első ránézésre inkább a hasonlóságok tűnnek föl: vándorlás és letelepedés, befogadás és üldöztetés uralkodói szeszélytől függő váltakozása, sajátos foglalkozások: patkolás és szegkovácsolás, kosárfonás, tenyérjóslás és kereskedés, lókupeckedés, itt édesbús cigányzene, ott szenvedélyes flamenco. Meglepő hír, hogy a köztársaság idején nemhogy javult volna a romák helyzete, inkább romlott a "csavargókról és káros személyekről" szóló 1933-as törvény hatására, amely a "munkásköztársaság" eszményéből kiindulva a formális keretek közötti munkavégzést tekintette társadalmi normának. Láthatjuk ugyan az első spanyol cigány-, illetve flamencoábrázolást, egy, a XVI. század közepén készült metszet másolatát, és az első spanyolországi cigányokat ábrázoló fényképet is az 1860-as évekből, de mindez valahogy odavetettnek, esetlegesnek tűnik. Vagy csupán kötelességszerűnek, karót nyeltnek? Egy ilyen, miniszteriális hátterű kiállítás esetében ez nem is meglepő. (A rendező Cigány Kultúra Intézetét a spanyol kultuszminisztérium hozta létre.) A magyarázó feliratok és a belőlük összeállított, képekkel is illusztrált kiállításvezető füzet információgazdagságát a kiállított anyag nem igazán képes követni. Miközben joggal állítja pellengérre a kísérő szöveg bizonyos regények, színdarabok, később pedig népieskedő filmek giccsesen romantizáló megközelítését, a néző végül mégis csak az idétlen filmrészleteken szórakozik, legfeljebb még Chorrojumón, a XIX. századi önjelölt granadai "cigánykirályon", aki többek között abból élt, hogy extravagáns öltözékében, bojtokkal díszített csúcsos fövegben fényképeztette magát az Alhambrát felkereső úri közönséggel.
Jacques Léonard ötvenes évekbeli felvételei már egy valóságosabb világot mutatnak, és szerencsére szenvtelenebb megközelítésben. Egy megjegyzést talán megért volna maga a párizsi születésű fotográfus-író is, aki leányregényes módon beleszeretett egy gyönyörű barcelonai cigány nőbe. Léonard, azaz el payo Chac vagyis Chac, a gádzsó kitartó udvarlással győzte le az őt nehezen befogadó család ellenérzéseit, míg végül feleségül vehette híres művészek modelljét, Rosario Amayát, és beköltözhetett az akkoriban hatalmas roma gettóvá változott barcelonai Montjuc negyedbe. Így születtek meg azok a "belülről" készült felvételek, amelyek idealizálástól, meghatottságtól és sajnálkozástól mentesen ábrázolják annak az időszaknak a hétköznapjait, amikor a vidéki nyomor elől a nagyvárosokba települő cigányok egyre inkább beolvadtak a környezetükbe.
Mindezzel párhuzamosan felmerült az identitás megőrzésének törekvése is, amelynek zenei kifejeződése a flamenco mellett a katalán rumba, egyébként pedig romológiai kutatásokban, roma lapok, nyelv- és szakácskönyvek kiadásában nyilvánul meg egy mérsékelten érdekfeszítő tárló sugallata szerint. A párját legalább flamencoénekes- és -táncosnők cipői színesítik (képünkön). Végül kiderül az is, hogy miközben a sajátos cigány foglalkozások palettáját szociális munkások, flamencoruha-készítő üzemek, gitárkészítők színesítik, a mai roma fiatalok felettébb sokfélék, és többnyire laza derűvel - ugyanakkor a rájuk váró nehézségeket számba véve némileg fékezett optimizmussal - tekintenek a jövőbe.
Ennél azért több kellene egy jó kiállításhoz, és hogy például mi, azt a kapcsolódó magyar anyag illusztrálja. Ennek a - korábbi kiállításokra és kutatásokra épülő - részkiállításnak legalább annyira tárgyai a cigányok, mint bemutatásuk, ábrázolásuk változó megközelítési módjai. A dologtalan "egzotikus vadember" bemutatásának példája az a tanulmánykép, amelyet Munkácsy Mihály megrendelésére, Honfoglalás című képe lehetséges modelljei után kutatva készített Miskolcon a város jeles fényképésze és polgára, Schabinszky László. A 20-as és 30-as években egymás mellett élt az etnográfiai megközelítés (eltűnő mesterségek munkafolyamatainak rögzítése) és a szociofotó, amelyben a hangsúly magára a szegénységre, nem pedig etnikus összefüggéseire helyeződött. A korszak kitűnő fotósainak, Kálmán Katának, Gönyey (Ébner) Sándornak stb. a felvételeit láthatjuk itt.
Az 50-es évektől a hivatalos propaganda a cigányok között is megtalálni vélte az országépítő munka emelkedettségének ábrázolásához szükséges motívumokat, miközben László Mária, az első magyarországi cigány származású értelmiségi nő és roma aktivista kezdeményezésére realisztikusabb, így kritikusabb tényrögzítés is zajlott.
A következő nagy korszak a 70-es évek, amikor immár a rendszerkritikai gondolkozás hozadékaként, képi megnyilvánulásaként mutatja be például Kresz Albert, Féner Tamás vagy Révész Tamás cigányság és szegénység jellemző együttállását, a társadalmonkívüliséget, a telepek nyomorát és a "fekete vonatokon" ingázók reménytelen világát. (Érdekes, hogy ez idő tájt, a Franco-rendszer utolsó éveiben nem voltak hasonló, társadalomkritikus fotográfiai törekvések - legalábbis a spanyol kiállítás nem számol be a létezésükről.)
Alighanem a kiállítás töredék-jellege, az eleve szűkös tér az oka, hogy a rendszerváltás utáni évek gazdag anyagáról nem esik szó, beszámol viszont arról a fontos fordulatról, amikor a roma értelmiség elutasította a külső reprezentációt mint tőle idegen politikai célok elérésének eszközét, magának (vissza)követelve a jogot önnön identitásának az ellenőrzésére. Minthogy azonban ennek az identitásnak a tartalma, az elemei nehezen megragadhatók, belső megjelenítése - esetünkben Vári Zsolt 2004-es portréin - végül megmarad szép arcok, öntudatos tekintetek, bájos gyermekarcok bemutatásánál. A roma családi fotóalbumok kiállított anyaga pedig részben a mindenkori közízlés sablonjai mentén halad, részben azt sugallja, hogy a sajátos roma identitás központi eleme a hasonulás, a beilleszkedés amúgy jogos, tiszteletre és támogatásra méltó szándéka.
Néprajzi Múzeum, június 9-ig
