KOmplett

A Semmi hozta meg számára a világsikert. Az a könyv, amiről már mindenki tudja, hogy először provokációnak bélyegezve betiltották, majd kötelező olvasmánnyá tették a dán oktatásban. Nem akartam írni róla, annyit foglalkoztam már vele, de valahogy nem tudok szabadulni a hatása alól.

Ági vagy két hete írt, hogy szállás kellene neki Grazban. Rögvest küldtem egy e-mailt az egyik kinti ismerősömnek, ám kiderült, hogy ő éppen egy nagyobb úton van, nem tud segíteni. Tovább nem is keresgéltem. Ma este jött a következő levél Ágitól, hogy holnap este tízre ér a városba, mi legyen.

Bizarr. Különös. Érzéki, de nem úgy. Vagy úgyabbul. Már akinek. Éjerdő – a cím maga is elég lenne egy egysoros versnek. Idegen könyv, távoli szöveg, ami behúz, beszippant mégis. Nagyon régen olvastam, de éveken túli, belülről táplálkozó, erős impressziókat hagyott hátra.

Hogy éppen a hoteloktól ne szoronganék? Természetesen ez is annak a hatalmas és mindent behálózó rettegéskomplexumnak a része, amit folyamatosan adagol (hol kisebb, hol nagyobb dózisokban) az élet. De mit lehet tenni? Egy magányos utazás esetén szinte kihívjuk magunk ellen a sorsot. Igen gyakran bukkan fel kéretlen kérő, vehemens udvarló a lobbiban, a bárban, a wellnessrészlegről pedig ne is beszéljünk…

A homok asszonya a talajvesztés regénye, minden értelemben. A küzdelem könyve és egyben a reménytelenségé is. Általános elidegenedettségével lesz személyes, hiszen úgy mutat rá a létünk céltalanságára és nevetségességére, hogy egy másodpercre azt érezzük, fellélegezhetünk. De éppen ettől lesz aztán homokkal teli a szánk.

Kezdem azt feltételezni, hogy nem létezik a világon semmiféle rendezőelv, mi magunk pedig kitartóan araszolunk rendezetlen sorokban a teljes káosz felé. Ám ezt a káoszt (szintén szeszélyes módon) mindenféle riasztó határidők szabdalják. És nincsen menekvés: ha talpon akarunk maradni, tartanunk kell magunkat hozzájuk.

Hogyan is vagyunk az úgynevezett kedvenc regényeinkkel? Amit ezerszer olvastunk már, azt tudjuk-e kritikusan nézni? Tudunk-e máshogy tekinteni arra a könyvre, ami fiatal felnőttkorunkban zsigerien hatott ránk? Lennének feleleteim, de akármit mondanék, az a Makrára nem állna. Nem állítom bizonyosan, hogy jól olvastam-olvasom, de egy biztos: belém ivódott, és (ha mindig másképp is) a mai napig működik…

Belegondoltunk már, mennyi erőnket veszi el az, hogy társaságkompatibilisek legyünk? Hogy mindig úgy illatozzunk, mint egy drogéria, hogy a szagunkkal ne zavarjuk meg a környezetünk nyugalmát? Én magam ritkán gondolok bele, pedig nekem aztán igazán zabálja az időmet ez a fajta tevékenység. Nézzünk kicsit a kényszereink mögé!

Zene, mese, áradás, naivitás. Megelevenedő legendák és a természet tobzódó képei. Egy költő, aki sohasem volt modern, és nálunk sosem lett akkora kultusza, mint Angliában. Tipikusan szép verseket írt. És engem mindig vonzott ez a fajta, már-már az együgyűségig lecsupaszított, egy fűszál ékességével mérhető esszenciális szépség.

Már akkor is ott van a depresszió, amikor voltaképpen nem veszem észre. Átszövi a napokat, a tevékenységeket, érezzem átmenetileg mégoly jól is magam, legyek a legszebb helyen – nem számít, ő is jön velem, nem engedi, hogy elengedjem a kezét.

Adynak nem voltak gyerekversei, mint például (legalábbis a számomra legfontosabb három közül) Weöresnek és József Attilának. Nem épülhetett hát belém szinte a szavakkal együtt, mint teszem azt a Bóbita vagy a Betlehemi királyok.

Pár helyen már lehetett olvasni a mosolygó depresszióról, a kis érdekességek között szerepel általában, főképp a női online oldalak „lelki dolgok” rovatában. Én is ott akadtam rá az első írásra, és mit mondjak: magamra ismertem.

Ezen a héten logikus a választásom. Persze József Attiláról mindenképp írtam volna előbb-utóbb.

Tragikus hirtelenséggel – olvastam, és ilyenkor rögtön dekódolunk. És elindult a körtelefon, ki mennyit tud, aprónként jöttek a tények.