Szilágyi Zsófia filmrendező: „Szinte csak azzal foglalkozom, hogyan megy be a társadalom a bőr alá”

Az október elején a mozikba került új filmje, a Január 2. kapcsán beszélgettünk Szilágyi Zsófia rendezővel a pakolás misztikumáról, a napi rutin monotonitásáról, a filmkészítés nehézségeiről és egy szakítás rejtélyeiről.

Magyar Narancs: Az SZFE-n végeztél televízió- és filmrendező szakon, de utána elég hosszú idő telt el az első nagyjátékfilmedig, az Egy napig. Miért alakult így?

Szilágyi Zsófia: Alkati és strukturális okai is vannak. Nem vagyok termékeny alkotó, aki dúskál az ötletekben. Magabiztos sem vagyok, könnyen elmegy a kedvem dolgoktól, és akkor még ismeretlennek tűnt a filmes közeg, nem beszélve arról, hogy valamiből meg is kellett élni. Szerencsére van saját lakásom, ahova vissza tudok húzódni, de van, akinek nincs, nem is tudom, hogy ők hogyan tudnak nekiállni annak, hogy valamit létrehozzanak. A strukturális oka pedig az volt, hogy akkoriban dőlt be az MMK és érkezett az Andy Vajna-féle rendszer. Úgy éreztem, semmi esélyem nem lenne a Filmalapnál.

A szabadúszásban vannak ugyan szünetek, amikor épp nincs munka, de akkor meg azon aggódik az ember, hogy vajon lesz-e valaha, hogy annak a pénznek, amit addig keresett, meddig kell kitartania. Hogy egy ilyen légüres térben nekiállj forgatókönyvet írni, ahhoz nagy bátorság és eltökéltség kell. Az Egy napnál is pont volt három olyan hónapom, amikor nem volt munkám. Mindenhova jelentkeztem, de sehová nem vettek fel, és egy idő után nem bír ki több nemet az ember. Behúzódtam, és kezdtem írni az Egy nap treatmentjét, aztán egyszer csak lett az inkubátorprogram, amely biztató feltételrendszernek tűnt, és passzolt hozzá a tervem is.

MN: Azt mondod, hogy bizonytalan és nem túl termékeny alkotó vagy. Ennek inkább az az oka, hogy meg kell élni valamiből és mindig valami mást kell csinálni, vagy az, hogy ha rengeteg pénzed és időd lenne alkotni, akkor sem lenne igényed több filmet készíteni?

SZZS: A pályaelhagyás nagyon komoly veszély minden művészettel foglalkozó ember számára. Magyarországon sincs művészeti alapjövedelem, amelyet a magyar állam valószínűleg minden gond nélkül ki tudna köhögni, ez azt jelenti, hogy nincs biztos megélhetésed, negyvenévesen is abban a helyzetben vagy, hogy residencyken veszel részt, és ilyen-olyan pályázatokból próbálsz megélni. Nem tudsz lakást vásárolni, mert nem tudod kifizetni a hiteltörlesztőt, nem tudsz életet tervezni magadnak, hacsak a szüleid nem segítenek vagy nem mész férjhez valakihez, akinek sok pénze van és támogat.

Iszonyú nehéz a pályán maradni, és ettől nem lehet eltekinteni, amikor azon gondolkozunk, hogy kinek vannak ötletei és ki ér rá megírni egy forgatókönyvet.

MN: Gondolkoztál a pályaelhagyáson?

SZZS: Állandóan ezen gondolkodom, most is. Sokáig úgy voltam vele, ha már nem tudok filmet készíteni, akkor legalább maradjak a filmkészítés közelében. Akkor jó ötlet volt, mert sok olyan kollégával ismerkedtem meg, akiket később, amikor lehetőségem volt filmet csinálni, hívni tudtam. Mostanában inkább azt gondolom, szívesen élnék meg valami másból.

MN: Ezért kezdtél tanítani is?

SZZS: Hívtak Kaposvárra, a Free­szfére, a Castorp Műhelybe is, és örömmel mentem. Legutóbb Enyedi Ildikó METU-s (Budapesti Metropolitan Egyetem – a szerk.) diplomázó osztályát kísértem a diplomafilmek megvalósítása során. Nagyon könnyű dolgom volt, úgy éreztem, hogy velem csak a realitás jön be az ajtón: azt rágtuk át, hogy mik a helyszínek, kik a szereplők, milyen ruhában lesznek, mikor van a forgatás, hány nap stb. A most induló METU-s osztálynál bonyolultabb a helyzet, velük azt kellene megtaláljuk, hogy kit mi érdekel, hogy ki-ki megtapasztalja, mire van szeme. Olyan feladatokkal készülünk, amelyekből kiderülhet, hogy kit mi ragad meg.

 

Fotó: Palágyi Barbara

MN: Az Egy nap és a Január 2. is realitásokról szóló alkotás, nem lépünk ki a valóságból, téged ez ragad meg?

SZZS: Engem pont az ragad meg, hogy mennyire nem férünk hozzá ahhoz, ami érdekel minket. Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényében van egy mondat, ahol a névtelen elbeszélő azt mondja, hogy az illem, a neveltetés, a berögzöttség megakadályozza, hogy a lényünk legmélyebb igazságait adjuk át, hogy nem mi vagyunk az időben, hanem helyettünk van az idő üresen és szabályosan. Nekem alapélményem, hogy az idő helyettünk van.

Nyomjuk a kötelességeinket, mint az Egy napban, pakoljuk a cuccokat, mint a Január 2.-ben, de mintha ezzel lényegi kérdéseket elodáznánk.

Ez nem biztos, hogy így van, de engem valami ilyesmi érdekel. A hozzá nem férés feszültsége.

MN: Tehát tudatos választás, hogy egy filmben hogyan mutasd meg úgy a dolgokat, hogy nem mutatod meg?

SZZS: Nem. Fordítva szokott lenni, én is utólag veszem észre, mi az, ami érdekel, abból, hogy megragadja a figyelmemet. Még 2006-ban láttam egy videóinstallációt a Műcsarnokban, ahol egy csapat fiatal összepakolt egy lakást. Johanna Billing munkája volt. Nem beszélgettek a pakolók, nem tudtuk, hogy mi a szituáció, miért csinálják, kié a lakás, ők kik, csak azt lehetett látni, hogy minden eltűnik a dobozokban. Magic & Loss volt a címe, és tényleg volt valami mágikus abban, ahogyan a tárgyak eltűnnek. Arra gondoltam, hogy milyen érdekes lenne egy pakolásról szóló játékfilmet csinálni.

MN: És ez hogy realizálódott végül?

SZZS: Akkor sem volt éppen munkám, és eszembe jutott, hogy Szőcs Petra a Velencei Biennálé College keretében csinálta a Déva című nagyszerű filmjét 2017-ben. A Velencei Biennálénak van egy kollégiuma, amely minden évben megfinanszíroz három nemzetközi kis költségvetésű játékfilmet.

MN: Miért pont a válás lett a kerete a pakolásnak?

SZZS: A háttérben egy nagy dráma és egy nagy dilemma zajlik, gajra megy valami, ami fontos volt, és ez fájdalmas. Mi nem ennek a folyamatát nézzük, hanem azt, ahogyan az egykori közös életből a tárgyak átmennek az egyik helyszínről a másikra.

MN: A válás oka homályos maradt, miért nem adod meg a nézőnek azt a lehetőséget, hogy pontosan értse a miérteket?

SZZS: Ha ülsz egy kocsiban egy barátoddal, akit épp költöztetsz, kicsit valószínűtlen lenne, hogy bárki ott tudja meg, hogy ez miért történik. Minden a két csaj beszélgetéséből derül ki, és a válással kapcsolatos dolgokat nyilván már ezerszer megbeszélték. Azt akartam mutatni, hogy ez már történik és majdnem mindegy, hogy mi az oka, már benne vannak a közepében, a költözésben.

MN: Mindent a barátnő szemszögéből nézünk végig, így a lehető legtávolabb kerülünk a problémától. Fontos, hogy ne legyünk benne?

SZZS: Vagy csak annyira legyünk benne, amennyire a barátnő benne van. A végén azt szerettem volna megmutatni, hogy ez az egész hogy csapódik le benne. Ennek a napnak a terhével megérkezni a saját kapcsolatába, minimum kérdéseket vet fel.

MN: Miért amatőr főszereplőkkel dolgoztál?

SZZS: Horvát Lili volt a castingdirektor, és szuper színészekkel találkoztunk, de valahogy nem találtuk a megfelelő párt. A velencei kollégiumnak az egyik feltétele az volt, hogy augusztus végén be kell mutatni a kész filmet. Lóhalálában kellett csinálni, muszáj volt gyorsan dönteni. Egy kamerateszten bent ült két stábtagunk a kocsiban, a látványtervezőnk, Jóvári Csenge és Konrád Zsuzsi, aki a helyszínekben segített nekünk, én meg ott ültem hátul a monitorral a kezemben, és úgy láttam, hogy bár éppen a kamerát teszteljük, de az a páros, aki a képen van, nagyon érdekes. Valahogy így.

MN: Szándékosan nem foglalkozol a társadalmi, politikai helyzetekkel a filmjeidben?

SZZS: Szerintem

én szinte csak ezzel foglalkozom: hogyan megy be a társadalom a bőr alá.

Az Egy nap elég masszívan arról szólt, hogy milyen háromgyerekes, középosztálybeli nőnek lenni Magyarországon, és hogy ki fizeti ki a vízvezeték-szerelőt, kinek mennyi pénze marad a hónap végére, és van-e még benzin a kocsiban. Ez a Január 2.-ben is így van, látjuk, hogy mennyibe kerül a benzin, halljuk, hogy Klára egy ismerősökön keresztül szerzett lakásba fog költözni, ami fél áron van, és persze hogy a fél árra azt kell mondani, hogy igen, de azért felmerül, hogy egy szabadúszó harmincas, kétgyerekes anya miből tartja el magát, amikor albérletből albérletbe költözik? Ennek a generációnak nem tűnik evidensnek a saját lakás, még az autó sem az övék, amivel költöznek.

MN: Mintha ezek a filmek direkt ellene mennének a filmes konvencióknak, amelyek szerint legyen egy film fordulatos, izgalmas, és ha lehet, legyen benne szerelem. Ilyen filmeket nem akarsz csinálni?

SZZS: Sok olyan dramaturgia van, ahol hiteltelennek érzem a filmbéli történéseket. Tündérmesének érzem azokat az eseményeket, amikor valakinek megváltozik vagy jobbra fordul az élete nagy hirtelen. Nekem az a tapasztalatom, hogy végig kell csinálni valahogy a napokat és közben kevés érdemi dolog történik, a rutin uralja az eseményeket. Ennek az a veszélye, hogy a film kiszámíthatóvá válik. Az Egy napnál is egy ponton rájön a néző, hogy sajnos ebben a filmben nem lesz más, mint hogy még elmegy a vívásra is, és bizony a baletton is ott lesz, és még haza is kell mennie. Nem fogjuk látni a férfi szemszögét, nem fogjuk látni azokat az izgalmakat, amelyek feltehetően vele történnek, nem fogjuk látni a szerelmi történetet, azt fogjuk nézni, ahogy a csellóóra meg a fürdetés lezajlik. A kiszámíthatóság erénnyé is tud válni egy filmben, a mondandó lényegévé, de könnyen önmaga ellen fordul: a film egyszerűen dögunalmas lesz. Én az unalmat kockáztatom, és nem állítom, hogy minden alkalommal jól jövök ki belőle.

Kritikánk a Január 2. című filmről itt érhető el: