Ne állj szóba idegenekkel! – tanította mindig az édesanyám, és én jó ideig meg is fogadtam a tanácsát. Arra egyikünk sem tippelt, hogy egy családi haver is veszélyes lehet.
Miért az álnév? Jobb-e, ha egy képmást tudunk kapcsolni a művekhez? Miért a rejtőzés, főképp, ha már elért valakit a siker? Izgalmasabb-e így egy krimi?
Elég mókás, ha valaki csak azért kezdi el nekünk csapni a szelet, mert azt hiszi, abból anyagilag profitálhat. Sosem hittem, hogy nekem részem lesz valaha ilyen kétes romantikában…
Hiába csapnak hatalmasra a lángok, ha a két életforma nem kompatibilis, a másik egy idő után könnyedén seggfejjé válhat a szemünkben. Mi pedig az övében. És kész a baj.
Amikor olvastam a könyvet, túl könnyűnek találtam. Gyorsan ment, szinte átfutottam rajta. Nem gondoltam nagyszerűnek. Aztán hamarosan megint Berlinbe mentem.
Kevés író van, akitől folyamatosan beugranak képek, a legváratlanabb helyzetekben. Saramago számomra ilyen. Váratlanul támad, és élesen rajzolódik elém.
Annak idején az első német nyelvű, nem tankönyvi szöveg, amit olvastam, egy válogatás volt a fivérek legismertebb meséiből – persze a finomított, gyerekbarát változatban. Most a Grimm-jubileum kapcsán megint belemerültem.