Az idézet a Szin, a költő című versből származik, Somlyó György fordítása. Emlékszem arra a napra, amikor az akkori – még kézzel írtam a verseket – verses füzetem borítójára másoltam. Előtte nem sokkal jártam a Katonában. És amit akkor éreztem, amikor annak idején Csákányi Eszter Kurt Weill-estjét először láttam, nem tudom leírni. Valami megfordult, átváltott bennem, és irányt kapott az a sokfelé áramló energia, ami akkortájt nem előrevitt, hanem egy pontra szögezett, és onnan hívogatott összevissza, reménytelenül.
Fotó: Legát
Brecht addig tanagyag volt számomra, egyszerűen kötelező, az epikus színház megtanult alaptételei, előadások, melyekre nem mentem el, mert egyáltalán nem érdekeltek. Ám aznap este megjelent előttem valami. Csákányi Eszteren át Lotte Lenya, Weill és Brecht. Ez 1996-ban volt. (Az est Lotte Lenya életét mutatta be, a prózai szövegek Weill és Lotte levelezéséből lettek összevágva. Azóta persze megvettem ezt a könyvet – németül, úgy tudom, magyarul nincs meg –, a polcomon ott díszeleg egy hatalmas Lotte Lenya-album, és a fellelhető lemezei is mind… És mellettük jó pár feldolgozás, kedvencem többek között a Mariann Faithfull-féle.)
Imádtam a dalszövegeket, és egyszerűen világos lett, hogy nekem tényleg nincsen dolgom a szabad verssel, viszont dolgom van a bennem lakó dívával, akinek – miután megnéztem jó pár fotót Lotte-ről – kezdtek megrajzolódni az arcvonásai. Innentől egy ideig nem írtam, hanem gyűjtöttem az élményeket. Faltam a drámákat és verseket Brechttől – némelyik kissé túl politikus nekem, de ahogy a természeti képekkel bánik néha, máig példa számomra –, a dalokat hallgattam, szinte unásig. Míg meg nem lett a pontos ritmus. Csak aztán írtam meg a legelső kötetem címadó versét, a Lotte Lenya titkos éneke címűt. És onnantól nem akartam igazán alanyi lenni. Ráéreztem a szerepjátszás, a mások bőrébe bújásnak az ízére, kerestem a megszólalási módokat, a számomra leghitelesebb alteregókat.
Onnantól kezdtem el a külsőmmel is játszani. Addig nem gondoltam, hogy ez hozzá, illetve hozzám tartozna, de a változásban ez is benne volt: másképp közelíteni a vershez és a vers írójához, nemcsak szöveget létrehozni, hanem egyszemélyes színházat is, melynek én magam – társalkotó híján – rendezője, primadonnája és egyes számú szerzője vagyok. Csak el kellett kezdeni. Reflektort a körúti lámpa fényéből. Színpadot az albérleti szobában. És mindezt leírni aztán. De úgy, hogy az zene legyen, szinte kívánja a hangokat. (Azóta is keresem az én Weillemet, de meglesz bizonyosan.)
A viasz-Brechtet persze a berlini Madame Tussaud-ban találtuk, nyilván. Mögüle nézek, mint Lotte nézhetett… És akkor arról még nem is írtam, milyen a színházában, a Berliner Ensemble-ban Brecht-darabokat nézni. Legutóbb a Kurázsi mamát láttam, szerintem Bertolt is elégedett lett volna…
