Sötétedett, és egy percre megtorpantam a kapualjban. És Isherwood szemével láttam hirtelen azt a régi házat. És beléptem, és ott voltam azon a folyosón, amit ő megírt. Éreztem az illatokat. Hallottam a neszeket. Ahogy valaki a fejem felett lépked. Ahogy egy ilyen ház: van. Azt gondolom, akkor állt bennem össze valami, véletlenül és megmagyarázhatatlanul. Mert ha egy író el tudja azt érni, hogy a pillantásodba, a figyelmedbe költözzön, ha az általa megteremtett hangulat (bármilyen illékonynak is tűnt korábban) mégiscsak megtapad a fejedben, akkor a könyve megtalálta a helyét.
(A szerzőtől ezen kívül csak a Bécsi ibolyákat olvastam, aminek keserű, ám mégis könnyednek tűnő kézzel megírt szarkazmusa közelebb áll hozzám – gondoltam eddig a pontig. Ám míg a Bécsi ibolyákat olyan könnyedén, és még így, utána is gondolva se felidézhető módon elfelejtettem, az Isten veled, Berlin belém szivárgott.)
A filmet (Kabaré) soha nem néztem meg. Nem érdekelt, és nem ez volt az egyetlen ilyen film. A gimiben dacosan ellenálltam a többieknek, amikért ők rajongtak, nálam szóba sem jöhetett. (Ilyen volt még például a West Side Story és a Brian élete, de főleg a Rocky Horror Picture Show.) Utáltam, ahogy összenevetnek, ha valaki egy-egy helyzetre a filmekből idézett, és ez igen gyakran előfordult, olyannyira, hogy sokszor azt gondoltam, anélkül fújom kívülről ezeket, hogy akár egy kockát is láttam volna belőlük, nem bírtam, hogy kinek-kinek az a különlegessége záloga, mennyit tud e filmek dialógusaiból előcitálni. A kép mégis így tűnt a legegyszerűbbnek, ha már megvan a figura… Közben pedig, a könyvet olvasva nekem biztosan nem tűnt volna ki Sally Bowles alakja, sőt, a szerző maga ki is akarta hagyni a novellafüzérből a róla szóló sztorit…
Erős rokonságot érzek az általam rajongásig szeretett Kästner Fabianja és az Isten veled, Berlin között. Ám míg Kästner deklaráltan tanmesét költött a fasizálódó Berlinről, Isherwood nem moralizál. Rögzít, jegyzetel, mint ahogy azt egy újságíró teszi (mert ugye egy újságíró a narrátor-főhőse, aki vele azonos nevű, de mégsem ő maga), és mi magunk rakjuk össze a lehetséges tanulság mozaikdarabkáit. Fabian is újságíró, de ő benne van az eseményekben, az ő bőrére megy a játék. Isherwood távolból ideszakadt angol, átutazó. Úgy szenvtelen, hogy éppen azokat a képeket vetíti elénk, amiből megértjük: attól még, hogy csak nézelődünk, mégis mindenki bőre a tét.
