Száz híres/59. Christopher Isherwood

KOmplett

Amikor olvastam a könyvet, túl könnyűnek találtam. Gyorsan ment, szinte átfutottam rajta. Nem gondoltam nagyszerűnek. Aztán hamarosan megint Berlinbe mentem.

Sötétedett, és egy percre megtorpantam a kapualjban. És Isherwood szemével láttam hirtelen azt a régi házat. És beléptem, és ott voltam azon a folyosón, amit ő megírt. Éreztem az illatokat. Hallottam a neszeket. Ahogy valaki a fejem felett lépked. Ahogy egy ilyen ház: van. Azt gondolom, akkor állt bennem össze valami, véletlenül és megmagyarázhatatlanul. Mert ha egy író el tudja azt érni, hogy a pillantásodba, a figyelmedbe költözzön, ha az általa megteremtett hangulat (bármilyen illékonynak is tűnt korábban) mégiscsak megtapad a fejedben, akkor a könyve megtalálta a helyét.

(A szerzőtől ezen kívül csak a Bécsi ibolyákat olvastam, aminek keserű, ám mégis könnyednek tűnő kézzel megírt szarkazmusa közelebb áll hozzám – gondoltam eddig a pontig. Ám míg a Bécsi ibolyákat olyan könnyedén, és még így, utána is gondolva se felidézhető módon elfelejtettem, az Isten veled, Berlin belém szivárgott.)


A filmet (Kabaré) soha nem néztem meg. Nem érdekelt, és nem ez volt az egyetlen ilyen film. A gimiben dacosan ellenálltam a többieknek, amikért ők rajongtak, nálam szóba sem jöhetett. (Ilyen volt még például a West Side Story és a Brian élete, de főleg a Rocky Horror Picture Show.) Utáltam, ahogy összenevetnek, ha valaki egy-egy helyzetre a filmekből idézett, és ez igen gyakran előfordult, olyannyira, hogy sokszor azt gondoltam, anélkül fújom kívülről ezeket, hogy akár egy kockát is láttam volna belőlük, nem bírtam, hogy kinek-kinek az a különlegessége záloga, mennyit tud e filmek dialógusaiból előcitálni. A kép mégis így tűnt a legegyszerűbbnek, ha már megvan a figura… Közben pedig, a könyvet olvasva nekem biztosan nem tűnt volna ki Sally Bowles alakja, sőt, a szerző maga ki is akarta hagyni a novellafüzérből a róla szóló sztorit…

Erős rokonságot érzek az általam rajongásig szeretett Kästner Fabianja és az Isten veled, Berlin között. Ám míg Kästner deklaráltan tanmesét költött a fasizálódó Berlinről, Isherwood nem moralizál. Rögzít, jegyzetel, mint ahogy azt egy újságíró teszi (mert ugye egy újságíró a narrátor-főhőse, aki vele azonos nevű, de mégsem ő maga), és mi magunk rakjuk össze a lehetséges tanulság mozaikdarabkáit. Fabian is újságíró, de ő benne van az eseményekben, az ő bőrére megy a játék. Isherwood távolból ideszakadt angol, átutazó. Úgy szenvtelen, hogy éppen azokat a képeket vetíti elénk, amiből megértjük: attól még, hogy csak nézelődünk, mégis mindenki bőre a tét.

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.