Már az elején leszögezem, hogy nagyon kedvelem Kondor műveit – a megjelenteket mind. Mint az a sorozatomban már megszokott, most sem szándékozom belemenni elemzésekbe: főleg ennyire friss megjelenésekkor nem. Viszont a nyilvánosság ilyetén kerülése mindig izgatott. Valahogy mindig úgy éreztem, a nevem hozzátartozik a szöveghez. Egyszer kellett egy riportot (még csak nem is szépirodalmi művet) nem a saját nevem alatt futtatni (mert egy rokonom volt a fő szakértő benne), és komolyan rosszul érintett a dolog. Még az otthoni kéziratos mappáimon, a saját naplóim elején (gyerekkorom óta) ott díszeleg a név, a kézjegy, a bizonyosság, hogy az az enyém. Eddig csak egyszer, egyetlenegyszer merült fel, hogy álnéven publikáljak. Van egy régi regénytervem, erősen önéletrajzi, több részt meg is írtam belőle. Érzem, tudom, hogy erős a szöveg, valamit eltaláltam benne, de annyira kitárulkozó, hogy egy pici részt sem mertem belőle publikálni. Már megvolt az álnevem, de mégsem ment a dolog. Lebénultam. Hogy így inkább mégsem, ne jelenjen meg, sőt, ne is legyen, minek írtam ilyen személyeset, ilyen saját magamat is mellbe vágót.
Fotó: Valuska Gábor
Valahogy úgy képzelem ezt az álnevesdit, mint amikor a híres szélhámosok végül önmagukat leplezik le, mert nem bírják tovább a feszkót. Mert azért a legtöbb esetben csak lehull a lepel, az ego nem bírja el a titok mázsás súlyát. Persze bizonyos esetekben, például Highsmith Caroljánál értettem a dolgot: egy prűd közegben nem lett volna szerencsés a szerzőség. Akkor is értem, ha valami nagy név teljesen újba, bizonytalanba kezd, és nem tudja, ahhoz mit szólna az addigi rajongótábora – így hát ismeretlenként próbálkozik. És csak akkor bújik ki a napfényre, ha a kísérlet bejön. De hát Kondornak bejött! Nagy rajongótábora lett, betalált, és lassan a sorozat a végére ér. Biztosan vannak, akik tudják, ki ő, én minimum három tuti tippet hallottam. És engem tényleg érdekelne; és jobban tetszene, ha egy teljes ismeretlen lenne, nem valami ismertebb íróarc. Egy új portré. Én mindig imádtam a régebbi Szép versek és Körkép portréit (szép versek, rossz arcok, hahaha, ezen minden évben röhögtünk), nekem nagyon kell, hogy tartozzon figura a szöveghez. Úgy jobban tudom szeretni az írásokat is. Nem kell, hogy szép legyen az illető (Capote se az a szívdöglesztő pasas, hogy csak egy favoritot említsek), de a karakter fontos. Ezért nem tudtam sosem elfogadni a csak szövegközpontú elméleteket. (Közben meg nagyon ki tudok akadni, ha az én szélsőséges megnyilvánulásaimat rávetítik az írásaimra – csupa ellentmondás.) Egyszóval belenéznék a pofás kis nyomozó megálmodójának a szemébe. Így most az marad, hogy valahogy úgy képzelem, mint a hősét, Gordon Zsigmondot, egy kis Chandlerrel megspékelve. Persze félsötétben…
A fotó adott volt, még nyáron készítettük, a harmadik Gordon opuszhoz épp passzol, hiszen abban is szerepel a nagy Karády, a dívák dívája, az örök idolom. Aki nem jött volna rá, annak elárulom, hogy a kép alapja Inkei Tibor legendás felvétele. Amikor ezen dolgoztunk Valuska Gáborral, akkor érintett meg ismét, újult erővel, hogy nekem tényleg nem kell álnév sem, annyira elvagyok a szerepekben. A játékaim legalább annyira jól elrejtenek.
