Ez a történet is megvan már vagy tizenöt éves. Meleg, nyári este volt, az egyik udvarlómmal a Pecsa sörkertben időztünk. Aztán – már hajnal felé – valamin összekaptunk. Ha jól emlékszem, Török Ádám művészetén, mert én odavoltam (és vagyok) a Mini szövegvilágáért, és nem fért a fejembe, miképp tarthatja valaki nem fenomenálisnak a „hé-hó – itt a gőzhajó” vagy a „parton négerek – visszaintenek” rímpárost. Ő meg egyszerűen kiábrándult belőlem – van ilyen, és lesz is ilyen még.
Nem sokat segített a helyzeten, hogy kezdtem szépen berúgni az esztétikai vitánk közben, és ilyenkor a modorom kissé nyersebbé, már-már sprőddé válik. A lényeg, hogy a fiú menekülőre fogta, én pedig ott maradtam elázva a pultnál, az utolsó vendégek egyikeként. Mivel a Pecsában az egy nőre jutó bőrnadrágos, leszedált asztali bámulók száma igen magas, és kettő el is indult felém, megcéloztam a kijáratot. Csak azért nem féltem, mert még mindig a kérőm tahóságán bosszankodtam.
Komótosan haladtam, be a sűrűjébe. Hirtelen azon kaptam magam – a sörkert neszeit hátrahagyva –, hogy teljes csendben gyalogolok, a lépteim kopognak csak, és hogy bizony, ez félelmetes. Elővettem a gázspray-met, és fülelve haladtam. És hamarosan meg is hallottam: valaki jön felém. Majd hirtelen vált ki a sötétből a két alak. Ledermedtem. Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, ezzel az érzéssel azóta többször álmodom is, hogy kiáltanék, de nem megy, valami elakad, blokk – és dermedt némaság. Az egyik abban a szúrásban kicsavarta a kezemből a spray-t, a másik hátracsavarta a kezem.
És akkor történt valami. Ömleni kezdett belőlem a szó. Beszéltem én mindenféléről, folyamatosan, gyorsan és nagyon természetesen. És valamiért azt mondtam, hogy „a szülőfalumban, Kurittyánban, az anyám nagyon szerette az iskolát” (a barátnőm született ott, és az ő mamája volt ott tanító), mire a kéz szorítása engedett. „A te anyád a Bimbi? – tört elő a nagyobbik darabból –, hallod – nézett a társára –, ez itt a Bimbi lánya, meg nem ismertem volna, egy kis vakarcs volt, mikor utoljára láttam…”
És innentől sztoriznom kellett két órán keresztül, mi van a faluban, mit csinál a Bimbi, mit csinálnak a szomszédok (ennyit még életemben nem kamuztam összevissza, holott rettenetesen féltem, nehogy valami nyilvánvalót hibázzak). A Dózsa György úton a srácok még vettek söröket, azokat is meg kellett innom velük – akkor már a legjobb barátok voltunk. Elkísértek az unokatesómig. (Haza nem mertem menni, nehogy megtaláljanak.) A kapuban Bimbi tanítványa felírta nekem a telefonszámát: „Jó, ha megvan a számom. Iszonyú alakok járnak errefelé, ha gáz van, csak csörgess meg.” Kérte az enyémet, de azt mondtam, nincsen telefonom. Egy randevút kicsikart belőlem („Atyaég, sosem hittem volna, hogy egyszer összejövök a Bimbi lányával” – örvendezett.). Persze nem mentem el… A lakásba érvén tört elő rajtam a sokk, egy órán át zokogtam. És nemigen járkálok azóta éjszaka egyedül…
