Huszonnégy éves lehettem, amikor abba a fázisba jutottam, hogy ideje belátnom, nekem nem terem babér a szerelem terén, legalábbis nem hamarosan, és nem úgy, hogy egyik kocsmából kivonszolom magam, a másikba pedig beesem. Egy kis pihenésre voksoltam, hülyementes időszakra, elhatároztam, nem is ismerkedem, mert minek. A sztori mindig ugyanaz: magasra csapó lángok, majd a végén könnyes szakítás. Épp ezért csak régi haverokhoz járkáltam, kizárólag házibulikra, és megmondtam mindenkinek, hogy nehogy eszükbe jusson keríteni nekem bárkit, mert egy időre a szerelemprojekttel leszámoltam.
Épp ebben a fázisban volt Bence is, akivel egy ilyen összejövetelen mégiscsak összekerültünk. Többször is találkoztunk aztán, mert végtelen témának tűnt kivesézgetni, mekkora gyökerekkel hozott össze minket eddig a sors. Ő sokszor panaszolta, hogy nagyon rosszul végződnek a kapcsolatai, a legtöbb nő messze elkerüli, már az első együtt töltött éjszaka után. „Büdös ribancok” – vigasztaltam ilyenkor. És a napok teltek. Végül azt vettem észre, a legtöbb időmet vele töltöm. Értem jött a munkahelyemre, és óriási sétákat tettünk, ne kelljen beülni sehová, hiszen mindegyik nyilvános hely csapda: férfiak lesnek rám, nők őrá (nagyon csinos volt), és mi ugye a pokolba kívánjuk ezt az egész, ezerszer látott színdarabot.
Mikor már ez egy bő hónapja ment, rájöttem, hogy mi szinte járunk. Megkérdeztem, ő erről miként vélekedik, és mivel egyeztek az álláspontjaink, egy párként tekintettünk egymásra. Például onnantól már kézen fogva járkáltunk fel s alá. És eljött az a nap is, mikor azt gondoltam, nálam aludhat. Roppant ideges volt egész délután, szinte vibrált, remegett. Gondoltam, kissé ideges, ez még oké, semmi vész. Éjjel bebújtunk az ágyba. És akkor jött az első harapás.
Felkiáltottam. Tényleg nagyon fájt. És jött a második. Éreztem, kicsordul a vérem. Ellöktem magamtól, üvöltve kérdezvén, hogy megőrült, vagy mi van? Felült, ott rázkódott az ágy szélén. „Én egy vérfarkas vagyok – nyöszörögte –, és a nőt, akit szeretek, kénytelen vagyok megharapni.” „Hülyéskedsz?” – kérdeztem vissza, és próbáltam újra a közelébe kerülni, mikor is vészjóslóan vicsorogni és hörögni kezdett. Na, itt kicsit megijedtem. Bezárkóztam a fürdőbe és közöltem, hogy addig nem jövök elő, amíg ott van. El is ment. Másnap arra jöttem haza, hogy az ajtóm össze van vérezve, és rá van celluxozva egy rózsa, valamint egy kartonból kivágott állkapocs (később kiderült, hogy szándéka szerint farkasfogsor), plusz egy levél, hogy ő gyerekkorától tudja, hogy az igazi érzés komoly és véres.
Innentől állandóan keresett, végül egy kocsmába invitáltam, hadd mondja el, amit akar, és hogy kifejezzem: én befejeztem. Láttam, hogy rázkódni kezd megint. De szerencsére nem belém harapott, hanem konkrétan megevett egy egész Pesti Estet. Évekkel később újra összefutottunk, és egészen megváltozott. „Nagy hülye voltam” – nevettünk együtt a legutóbb. De azért nem randiznék vele. Ki tudja, eleinte régebben is normálisnak tűnt…
