Seggfejkatalógus – újratöltve 4.

KOmplett

A következő történet alanya inkább bűnöző, mint vicces, kinevethető figura. Csak egy hajszálon múlt, hogy megmenekültem.

Vidám, nyári este volt, kissé vidámabb is a kelleténél. Még élt a Ráckert, aminél jobb nyári bulihelyet azóta sem találtam, és szokás szerint hajnalig ment az iszogatás. Aznap véletlenül nem biciklivel mentem, mert nem munka után estem be rögtön. (A Ludwig Múzeumban dolgoztam akkortájt, még a Várban, egy apró, felkészülős séta után már a Ráckertben is találtam magam…)

Aznap kicsit csöndesebb volt minden, nem akkor akarta leharapni egy haverom a nője nagylábujját, nem volt még egy árva koncert sem. De lehet, hogy történtek ilyesmik, ám akkor nem a mi asztalunknál. Mi hárman ültünk, csajok, mindhárman reménytelenül szerelmesen, állandóan a bejárati ajtó felé pislogva, hogy a nagy ŐK jönnek-e már. Szépen, csendesen rúgtam be, közeledett a hajnal. Négy óra felé beláttuk, hogy nemigen jön már értünk semmiféle lovag. Először én adtam fel, billegve, koncentrálva elindultam kifelé. Első ötletem az volt, hogy hazasétálok, hátha addig kijózanodom, ám megláttam, hogy éppen a bejárat előtt áll egy taxi. (Aki emlékszik, az tudja, hogyan ment a harc a bérautókért, és hogy általában kora éjjel sorban álltak a hiénák is a hely előtt, aztán jött a nagy semmi.) Örömömben kérdés nélkül bevetettem magam a hátsó ülésre, bemondtam a címet, és innentől – biztonságban érezve magamat – elbóbiskoltam.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, a fékezésre ébredtem. Épp kérdeztem volna, mennyivel tartozom, mikor láttam, hogy teljesen ismeretlen vidéken vagyunk. Körben panelházak, előttünk pár utca, ahol kissé lerobbant – mindenesetre nem luxus – kertes viskók álltak. A fickó kipattant, kirántotta az én ajtómat is, kihúzott a kocsiból. Szédültem, émelyegtem, de igazán még nem fogtam fel, mi történt. Egyik kezével erősen tartott, másik kezével lerántotta a taxijelzést az autóról, és behajította a hátsó ülésre. Még mindig kába voltam. Betuszkolt a kertbe, be a lakásba. Ekkor kezdtem józanódni. A pasi olyan negyvenes lehetett, se ronda, se jóképű, inkább a tekintete ijesztett meg. „Ne félj, innen már úgysem tudsz elmenni, felesleges a sikítozás, rúgkapálás” – mondta teljesen természetes hangon, mintha csevegnénk. Nem értem, miért így feleltem neki: „Nincs valami piád? Az engem totál felpörgetne most. És valami étel is jólesne, legyen jó az egész.”
Kissé megütközve nézett rám: „Akkor oké a dolog?” „Igen, persze – mondtam olyan lazán, ahogy tudtam –, már akkor tetszettél, amikor beszálltam.” Hihetetlen, de kiment a konyhába, hallottam a csörömpöléseket. Halkan elindultam kifelé. Arra gondoltam, akár puszta kézzel betöröm a verandaablakot, ha kell, ám nem kellett. A kulcs ott volt belül a zárban, a kertkaput pedig nem zárta be. Halkan kiléptem, és onnantól futottam. Tényleg nem tudom, mennyit, egy panelház kapujában bújtam el végül, ott vártam meg, hogy reggel legyen.

Egy járókelőtől megtudtam, hogy Rákospalotán vagyok, eligazított egy buszhoz. Hívtam később a rendőrséget, de végül nem mondtam semmit. Még egy utcanév vagy egy használható leírás se rémlett, olyan sokkos állapotban voltam. Nemrég láttam a Luther (a sorozat) egyik részét, amiben pont egy ilyen áltaxis volt a gyilkos. Rémületes, hogy mennyire megbízunk azokban, akik látszólag a „helyükön” vannak. Én azóta csak ismert cég kocsijába, telefonhívás után szállok be, és csak reménykedem, hogy a fickónak nem voltak egyéb áldozatai…

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.