Vidám, nyári este volt, kissé vidámabb is a kelleténél. Még élt a Ráckert, aminél jobb nyári bulihelyet azóta sem találtam, és szokás szerint hajnalig ment az iszogatás. Aznap véletlenül nem biciklivel mentem, mert nem munka után estem be rögtön. (A Ludwig Múzeumban dolgoztam akkortájt, még a Várban, egy apró, felkészülős séta után már a Ráckertben is találtam magam…)
Aznap kicsit csöndesebb volt minden, nem akkor akarta leharapni egy haverom a nője nagylábujját, nem volt még egy árva koncert sem. De lehet, hogy történtek ilyesmik, ám akkor nem a mi asztalunknál. Mi hárman ültünk, csajok, mindhárman reménytelenül szerelmesen, állandóan a bejárati ajtó felé pislogva, hogy a nagy ŐK jönnek-e már. Szépen, csendesen rúgtam be, közeledett a hajnal. Négy óra felé beláttuk, hogy nemigen jön már értünk semmiféle lovag. Először én adtam fel, billegve, koncentrálva elindultam kifelé. Első ötletem az volt, hogy hazasétálok, hátha addig kijózanodom, ám megláttam, hogy éppen a bejárat előtt áll egy taxi. (Aki emlékszik, az tudja, hogyan ment a harc a bérautókért, és hogy általában kora éjjel sorban álltak a hiénák is a hely előtt, aztán jött a nagy semmi.) Örömömben kérdés nélkül bevetettem magam a hátsó ülésre, bemondtam a címet, és innentől – biztonságban érezve magamat – elbóbiskoltam.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, a fékezésre ébredtem. Épp kérdeztem volna, mennyivel tartozom, mikor láttam, hogy teljesen ismeretlen vidéken vagyunk. Körben panelházak, előttünk pár utca, ahol kissé lerobbant – mindenesetre nem luxus – kertes viskók álltak. A fickó kipattant, kirántotta az én ajtómat is, kihúzott a kocsiból. Szédültem, émelyegtem, de igazán még nem fogtam fel, mi történt. Egyik kezével erősen tartott, másik kezével lerántotta a taxijelzést az autóról, és behajította a hátsó ülésre. Még mindig kába voltam. Betuszkolt a kertbe, be a lakásba. Ekkor kezdtem józanódni. A pasi olyan negyvenes lehetett, se ronda, se jóképű, inkább a tekintete ijesztett meg. „Ne félj, innen már úgysem tudsz elmenni, felesleges a sikítozás, rúgkapálás” – mondta teljesen természetes hangon, mintha csevegnénk. Nem értem, miért így feleltem neki: „Nincs valami piád? Az engem totál felpörgetne most. És valami étel is jólesne, legyen jó az egész.”
Kissé megütközve nézett rám: „Akkor oké a dolog?” „Igen, persze – mondtam olyan lazán, ahogy tudtam –, már akkor tetszettél, amikor beszálltam.” Hihetetlen, de kiment a konyhába, hallottam a csörömpöléseket. Halkan elindultam kifelé. Arra gondoltam, akár puszta kézzel betöröm a verandaablakot, ha kell, ám nem kellett. A kulcs ott volt belül a zárban, a kertkaput pedig nem zárta be. Halkan kiléptem, és onnantól futottam. Tényleg nem tudom, mennyit, egy panelház kapujában bújtam el végül, ott vártam meg, hogy reggel legyen.
Egy járókelőtől megtudtam, hogy Rákospalotán vagyok, eligazított egy buszhoz. Hívtam később a rendőrséget, de végül nem mondtam semmit. Még egy utcanév vagy egy használható leírás se rémlett, olyan sokkos állapotban voltam. Nemrég láttam a Luther (a sorozat) egyik részét, amiben pont egy ilyen áltaxis volt a gyilkos. Rémületes, hogy mennyire megbízunk azokban, akik látszólag a „helyükön” vannak. Én azóta csak ismert cég kocsijába, telefonhívás után szállok be, és csak reménykedem, hogy a fickónak nem voltak egyéb áldozatai…
