Általános iskolás voltam még, a nyolcadik előtti nyáron. A szüleim pedagógiai célzattal azt javasolták, találjak valami szünidei munkát magamnak. Semmihez nem volt kedvem, nyilván, így a végén ők találtak „valami nekem valót”, ahogyan fogalmaztak akkor. Az egyik haverjuknak, Józsinak (negyven körül járt a pasi) volt épp a mi házunkban egy kis közértje, kisegítőnek tettek be végül. Józsiékkal igen gyakran összejártunk, családilag, helyes, bár kissé sokat ivó felesége volt, aki ki tudja, miért, mindig nekem mesélt a szörnyű életéről, részletezve, hogy Józsival milyen pocsék az ágyban. Mivel akkoriban én az ágyat csak alvásra használtam, és az egész szexualitás igen ködös valami volt előttem, csak hümmögtem, és biztatgattam, hogy Józsi aranyos, majd jobb lesz a végén.
Az első napom a közértben furán telt: Józsi mindenhová követett, és megfogta a kezemet, amikor pakoltam, mondván, hogy ő segít nekem. Valahogy zavarba hozott, de nem értettem, miért. Másnap a kamrában kellett a tejtermékekkel bajlódnom, pontosabban a beérkezett szállítmányt átrámolni a hűtőbe. Kijött hozzám természetesen a szűk helyiségbe. Felemelt egy zacskós tejet, nyomogatta, majd a kezembe nyomta. „Fogd meg ezt, Orsi, a feleségemnek ilyen a melle, rosszul vagyok tőle, mindig csak az jut az eszembe, hogy ha hozzáérek, összelappad, szétesik. Neked viszont – fogta meg hirtelen a mellemet – olyan kis virgonc, szemtelen mellecskéd van, az ilyet szeretem, ez tetszik nekem igazándiból.”
Aztán odaszorított a jégszekrényhez, hozzám préselve a másik kezében lévő tejeszacskót. Először annyira megijedtem, hogy mozdulni sem tudtam, erre ő, nyilván beleegyezésnek fogva fel ezt, erőteljesebben nyomult, elkezdte letépni a pólómat, rám nehezedett. Undorító büdös volt, erre máig emlékszem, meg a pusmogására, lihegésére, hogy legyek jó kislány, legyek jó hozzá. Tudtam, éreztem, hogy sokkal erősebb nálam, tudtam, hogy esélyem sincs. És akkor a szabadon lévő kezemmel a pulton lévő zacskóra csaptam, ami szétdurrant, elöntött minket a tej. Józsi meghátrált, én kirohantam, fel, anyámhoz. Szépen, tárgyilagosan meséltem el a dolgot, eleinte nem is hitt nekem. Azt hitte, a nagy, lusta lánya így akar megszabadulni a nem kívánt melótól, hogy az ő haverjukat mártja be. De mivel fantáziám sosem volt, hazudozni sem tudok, kénytelen volt hinni nekem. Főképp, mikor Józsi is megjelent hamarosan, és magyarázkodni kezdett, hogy én félreértettem a helyzetet, majd később, hogy különben is én kezdtem ki vele, illegettem magam a dobozok előtt, mit csináljon, ő egy férfiember, azt hitte, én is akarom. Egy életre összevesztek, a felesége megint az én vállamon zokogott, de már nem tudtam vigasztalni.
Máig örülök, hogy a szüleim elhitték a történetemet, és hogy ennyivel megúsztam a dolgot. Úgy hét éve egyszer nyaraltam Hajdúszoboszlón, ahol megismerkedtem egy tizenegy éves kislánnyal. Ő elmesélte nekem, hogy a mostohaapját nagyon utálja, mert az, amikor csak teheti, ráfekszik, belé nyúl, és hogy ez fáj neki. Nem akartam ráijeszteni a kislányra, a mamáját kerestem meg. Mire a mama magából kikelve üvöltött velem, hogy a lánya egy nagy hazug, és hogy az egész csak fantazmagória. Biztos voltam benne, hogy nem az. Sajnos fogalmam nem volt róla, hogy mit tehettem volna még… Azt viszont nagyon is át tudom érezni, mit érez majd ez a lány, ha felnő és megérti, mi történt vele. Én a mai napig látom magam előtt Józsit, egyszerűen beugrik az az arckifejezés, az a visszataszító közeledés. Az, hogy hirtelen úgy érzem, gyenge vagyok, legyőzhető vagyok. Talán ez is közrejátszik abban, hogy nem szeretem, ha hozzám érnek, hogy nagyon nagy a távolságigényem. Mert a távolság: biztonság. És mindig vigyázni kell.
Seggfejkatalógus – újratöltve 9.
Ne állj szóba idegenekkel! – tanította mindig az édesanyám, és én jó ideig meg is fogadtam a tanácsát. Arra egyikünk sem tippelt, hogy egy családi haver is veszélyes lehet.
