Előre leszögezem: mindegyik könyvéért rajongok – és mindegyikért másért. A képet mégis a kedvencemhez, az Embermáshoz készítettük, Ef Zámbó Öcsike műtermében. Felmentünk a padlásra, ott láttam meg a kifacsart babát. Szűrtek voltak a fények, és egy rövid pillanatra mintha a saját arcvonásaimmal szembesültem volna. (Előtte nemrég írtam meg a Próbababa című versemet, tehát rajta voltam a tripen, így nem csodálható semmi. Az a típusú alkotó vagyok, aki, ha benne van egy szövegben, teljesen leszűkül a horizontja, és valahogy olyankor minden egy irányba tart, a véletlenek is csak arra szolgálnak, hogy kiegészítsék a bennem születő dolgokat.)
Fotó: Legát
Már gyerekként is képtelen voltam megbarátkozni a teljes elmúlás gondolatával. Esténként úgy aludtam el, hogy arra gondoltam, halálunk után szétszóródnak a darabjaink, amik aztán – ha nagyon szerencsénk van – véletlenül összeállnak megint, pont ugyanúgy. Később, amikor már tudtam valamit a sejtekről, DNS-ről, még inkább a meggyőződésemmé vált, hogy ez lehetséges, sőt, akár már az életünkben is. Hogy hirtelen egymásra találnak a részek mondjuk a levegőben, és meg is van az a másik, aki pont ugyanolyan, mint mi vagyunk. Ma már persze sejtem, hogy ez lehetetlen. De közben hasonlóságmániássá váltam. Mindenkit megőrjítek ezzel. Nagyon érzékenyen látom az arcvonásokat és a gesztusokat, egyszerűen a jellegzetességek megmaradnak a fejemben, és mint egy felismerőszoftver, rögtön azonosítok.
Amikor mondom valakinek, hogy nézd már, X. szájtartása – és ezáltal egész X. jellege tisztára Y., eleinte csak néznek. Igen gyakran engem, hülyének. Majd sokszor jön – gyakran hosszú idő után –, hogy tényleg, milyen érdekes, látom már én is az egyezést. De a legdermesztőbb magunkat visszalátni egy-egy idegen arcban. Velem már háromszor is előfordult. Egyszer egy versenyen zsűriztem, amikor a mellettem ülő zsűritag megbökött: „Nézd, Orsi, ott ülsz a második sorban, tíz évvel fiatalabban.” Odakaptam a fejem, és elnémultam. Mert valóban. Az arc, a testtartás, te jó ég. A lánynak is feltűnt ez, néztünk hosszan egymásra, majd zavartan elfordultunk.
Ez előtt egyszer a villamoson szólt oda nekem L.: „Ott az öregkori tenmagad.” És én valóban megláttam magam a vagy nyolcvanéves hölgyben, dermesztő volt. Aztán decemberben egy fotón villantam fel, hirtelen azt hittem, rólam készült. Mindegyik esetben érdekelt, milyen lehet az a hozzám nagyon hasonló másik, vajon a jellemünk, ízlésünk is egyező? Milyenek voltak a szüleik? Van-e esetleg valami rokonság közöttünk?
A Saramago-regény kapcsán még annak idején megjelent egy kritika, azzal az izgalmas felvetéssel, hogy boldogan élünk az egyediségünk tudatával, és nem tudunk mit kezdeni a hasonlóságokkal. Én persze, tanulva az Embermás főhősének, Tertuliano Máximo Afonsónak a „hibájából”, nem kezdtem neki a nyomozásnak… Hamarosan ebből is film készül. A Vakság filmváltozatával is nehezen barátkoztam meg, mert számomra ezekben a könyvekben a sztorinál sokkal fontosabb a leírás módja, a hosszú mondatok, amikbe beleveszek, a fejtegetések, a néha már-már idegeket tépő morfondírozások. Ezekben elmerülni érdekesebb, mint hogy mi is fog történni végül, mi lesz a végső csavar…
