Persze tudom, hogy az érdekkapcsolatok (ezért-azért, nem feltétlenül vagyonért) igen gyakoriak, nekem alapvetően nincs is ezzel bajom. Az már nagyobb probléma – a haszonlesőnek –, ha alaposan elszámítja magát.
Volt egy nőismerősöm, aki a műfajt tökélyre fejlesztette. Minden évben alaposan áttanulmányozta a száz leggazdagabb magyar portfólióját, és aztán belevágott a projektbe. Felkereste valami üzleti ürüggyel a férfit, majd úgy tett – miután levette, van-e rezgés vagy sem –, mint aki egy tárgyalás alatt olthatatlan szerelemre gyulladt. Innentől ajándékokkal halmozta el a férfit. Hamarosan szárba szökkent a titkos románc, és elkezdődhetett a szüret. Mert ugye a férfi akkor már tényleg érzett valamit, főleg azt, hogy végre egy nő, aki nem a pénze miatt szereti. És ismerősömnek meglett a szép lakása, meglett minden luxusa. Legszebb volt, mikor az egyik palimadár, miután átadta a kulcsokat, ezzel a mondattal szembesült: „Nagyon szép volt együtt, de sajnos már elmúlt a szerelem…” (Persze neki sem jött be minden százszázalékosan. Egyszer egy nagyon öreg csókánál vetette be minden báját, és a befektetés nem volt olcsó. Épp a viszonzás édes ideje előtt vitte el a férfit egy szívroham.)
Nos, sosem gondoltam volna, hogy egyszer valaki énrólam feltételezi, hogy hasonló kis trükköknek bedőlök. Arról már nem is beszélve, hogy az még képtelenebb feltételezés volt, hogy tele vagyok pénzzel. Szegény fiú (és végig így fogom nevezni, mert így gondolok rá) nagyon elgaloppírozta magát. Egyetemi éveim végén jártam, ösztöndíjakból, publikálásból tartottam fenn magam. Jó helyen laktam ugyan, a Bazilikánál, de a szuper kérót két haverommal pusztítottuk. Akkoriban már szerepeltem a tévében, dolgoztam tervezőkkel, állandóan utazgattam, tehát felületes szemlélő valóban feltételezhette, hogy elég jól megy nekem a szekér.
Szegény fiú egy koncerten csapódott mellém, és nagyon hevesen kezdett udvarolni. Második randevúnkon már az édesanyjához vitt el – nagyon vidékre, ott éltek egy lakótelepen –, ahol egy topic volt csupán: hogy ők milyen szegények. Mivel a fejemet elcsavarták a mézes szavak és a kedves ajándékok, felajánlottam a fiúnak, költözzék be hozzánk. Így is lett. Egy hét múlva csöngött a telefonom, a kedves mama volt. „Nézd, Orsi, a fiam elégedetlen a lakással, nem bírja a barátaidat, több térre lenne szüksége.” (Tegyük hozzá, az ő lakásukhoz képest a miénk valódi palota volt.) Kinéztem az Expresszben egy panorámás, Duna-parti lakást 60 ezerért (40 ezer volt az ösztöndíjam éppen), azt vedd ki, kérlek neki, és akkor közel is lesz, de mégis tud egyedül dolgozni.”
Megmukkanni se tudtam. A következő héten jött az újabb telefon: „A fiam kevesli azt a pénzt, amit adsz neki.” Tudni kell, hogy Szegény fiú azt mondta, átmeneti pénzzavarban van, de hamarosan lesz új munkája, ezért álltam én mindent. De a hónapok teltek, munka sehol, én kezdtem nagyon szarul érezni magam. A pohár ott telt be, amikor éppen egy fontos vizsgám volt, és már bent voltam, készültem fel. Kopogás, Szegény fiú áll az ajtóban. A szívgörcs tört rám, mi lehet az a hatalmas baj, ami miatt ide kellett jönnie. „Bocs, csak nem hagytál kint reggel pénzt, és nincsen cigim” – mondta. Rácsaptam az ajtót. Másnap már költözött is. Volt még pár köröm a mamával, aki elhordott mindenféle hazug lotyónak. Szegény fiú két hónappal a szakítás után megtalálta a párját, el is dicsekedett vele. Egy igazi pénzes asszonyt, aki boldogan fedezte a kiadásait. (Igen szép fiú volt.) Gondolom, máig jól él, mert meg még nem halt, láttam a Facebookon…
