Vannak szerzők, akiket nem szabadna túl fiatalon olvasni. Na nem azért, mintha nem érthetnénk meg őket, nem az értés itt a probléma, a fiatal (vagy akár a gyerek) megérti Kafkát, de éppen hogy ez az értés lesz később veszélyes, mert korán beleolvad a fejbe ez a világ, dermesztően és egyértelműen.
Így volt ez velem is. Apa könyvespolcán ott volt A per, a maga elriasztó borítójával. Sajnos már nem tudom, melyik év, melyik kiadás, de talán sokunk retinájába beleégett a barna (avarszínű) borító, és rajta a rajz, amin mintha kovácsoltvasból készült volna a látvány, remegő kezű, bizonytalan művész alkotása. Egy íróasztal áll (lebeg, van) a semmiben, és rajta egy összeomló alak, a reménytelenség maga. Annyira utáltam nézni és gondolkodni rajta, hogy el kellett olvasnom, 13 éves lehettem. A szerzőről semmit nem tudtam, nem is érdekelt. Persze nyolcadikban Az átváltozás így már nem ért meglepetésként, nem is értettem, miért kell hosszan elemeznünk, hogyan lehet bárkinek nem világos az ügy. (A képet ahhoz készítettük, bár sanszos volt még egy, a tükörlabirintusban készült felvétel is, csak annyira rémületes volt magamat ezerfelé szétsugárzódva látni, annyira skizofrén, hogy hány szögből lehet rám nézni, hogy ezt elvetettem.)
Fotó: Izsák Sipos Szilárd
Ami mindenkinek beugrik, ha Kafkáról van szó, az az, hogy Kafka lelki beteg volt, depressziós, tüdőbajos és önmegvető. Érdekes dolog ez az önmegvetés (és el kell hinnünk, hogy Kafka ezt tényleg érezte, bár nekem mindig érdekes kérdés, hogy ami tényleg ennyire nyilvánvaló a szövegek alapján, valóban azt érzi-e a sorok szerzője; nem mintha magamat hozzá akarnám hasonlítani, de aki a verseimet olvassa, azt hihetné, minden percben eret vágok, holott…), főleg, hogy az emlékezések alapján a környezete egyáltalán nem viszolygott tőle, sőt.
Nem tehetek róla, de Kafka kapcsán mindig beugrik Morrissey Let me kiss you című száma is… És még annyi minden. Egészen könnyű, könnyed dolgok is (például hogy az egyik kedvenc német zenekarom a már megszűnt Blumfeld volt), és ez a veszélye a szervesülésnek. Hogy az abszurditás korán beépül a gondolatok közé, és onnantól nincs ártatlan szituáció, nincs egyértelmű helyzet. Félelem kel már akkor is, ha csak egy irodába kell belépni, szorongás a felébredéstől, és még erősebb szorongás elalvás előtt. De ugye: aludni kell. Még akkor is, ha jól tudjuk, hogy természetesen és nyilvánvalóan az álmok még annyira sem biztonságosak, mint az ébrenlét.
