Imádok egy szobrot a Grimmekről, a kasseli emlékművet. Szépek, kifinomultak, érzékeny kis arcuk sugározza a történeteket. Meséket, mondákat. Pillantásuk túlra mutat, egy nagyon nem valóságba. Nyilván a szobrász mesés ideáját tükrözi ez a megjelenítés inkább, valószínűbb, hogy a testvérek úgy festettek, mint azt anno az 1000 márkás mutatta, amit mellesleg a legszebb bankjegynek tartottak a maga idejében…
Fotó: Izsák Sipos Szilárd
Tavaly adventkor kezdődött a nagy Grimm-őrület, mert 200 éve, 1812-ben, karácsony előtt jelentek meg ezek a mesék először, általuk összegyűjtve. Az évforduló kapcsán a sajtó tele van emlékezésekkel, elemzésekkel és interjúkkal, az egyik legérdekesebb a Die Zeit decemberi számában olvasható, Heinz Rolleke beszél a testvérekkel kapcsolatos makacs mítoszokról (a cikk mellett a már emlegetett szobor az illusztráció). Számomra az volt a legfurább, hogy ők nem voltak faluról falura járó gyűjtők, sőt egyetlenegy olyan mese nem akad a gyűjteményükben, amit ők kiskorukban ismertek és szerettek volna…
Mióta Berlinben vagyok, szinte csak meséket olvasok, újfent nyelvgyakorlásból. Legalábbis így mondom magamnak, hangosan. Amúgy meg nyilván nem csak azért. Minden éjjel holtfáradtan esem be az ágyba, nekem az itteni aktivitásom egy kicsit sok, illetve semmiképpen nem a megszokott. Otthon ugye az ’egy nap – egy tevékenység’ életmodellt követem, néha ebbe beleértem a szimpla felöltözést is. Ám itt mindennap megyek minimum egy helyre, és este meg találkozom valakivel. Hosszú sétákat teszek, néha kényszerűségből is, főleg ha eltévedek, ami gyakran előfordul, vagy egyszerűen csak olyan helyen vagyok, ami elég messze esik a metrótól.
Már kivégeztem Kästner Május 35-éjét, most először eredeti nyelven, a Nibelung-dalok gyerekverzióját, és valami ismeretlen cuccot is kipróbáltam, Benjamin Blümchen Das Zookonzert című, nagyon kicsiknek való lapozgatóját, de akkor tényleg hulla voltam. (És a másik – még nem végigolvasott opció – Spiró Fogsága volt.) De mindig visszakanyarodom a régi kedvencekhez, Holle anyóhoz, Rapunzelhez, Piroskához. Nem unom meg őket.
Fotó: Izsák Sipos Szilárd
A képet A békakirályhoz készítettük, nyilván. (Úgy akartam kinézni, mint valami csodálatos hercegnő, de a fotós szerint inkább csak Kiszel Tündére sikerült hajaznom…) Boldizsár Ildikó A Grimm mesék hősei című könyvében felhívja a figyelmet arra, mit üzen ez a történet. Amikor azt elolvastam, akkor döbbentem rá, miért az a kedvencem. (Az eredetiben a királylány falhoz csapja a békát.) Sokat elárul rólunk a kedvenc mesénk, mindenkinek javaslok egy alapos utánaolvasást…
