„Egy lemondásos történet sohasem borzasztó” – mondja a tizenhét éves Effi, épp mielőtt hozzámenne anyja régi szerelméhez, Instettenhez, ahhoz az emberhez, aki anyja régi udvarlója volt, akiről az anyának le kellett mondania. Még nem tud semmit a lemondásról. De végeredményben nem tudott, a távol tartás messze van az igazi lemondástól, csak nosztalgiát ébreszt, örökös fájdalmat, azt az érzést, hogy „lehetett volna valami, valami sokkal jobb”, és ez mérgező. Csak teljes szívvel érdemes lemondani. Még ha utána azt is érezzük egy ideig, hogy valami fontos elveszik belőlünk magunkból ezáltal. Ezt ma már tudom.
Fotó: Koronczi Endre
Én tizenhét évesen gondoltam először arra, hogy a lemondás boldogíthat. Akkoriban kissé szélsőségesen kezdtem neki. Abbahagytam a húsevést (ezt azóta is tartom), a kávét, a cigit (ezektől nem volt nehéz távol tartanom magam, alig kezdtem el élni velük), a földön aludtam, matrac és párna nélkül, csak a legpuritánabb öltözékeket viseltem el magamon. Eleinte nagyon nehéz volt, de aztán már szinte euforikus örömöt okozott ez az önmegtartóztatás – persze csak abban a fénytörésben, hogy tudtam, mindent bármikor visszakaphatok. De ez a csaknem egy évig tartó időszak mélyen belém épült: tudom, hogy képes vagyok lemondani. Ez később nagyon hasznosnak bizonyult, főképp a párkapcsolatok terén.
Mert ugye, a hűség választás: kizárunk minden egyéb lehetőséget, önként. Nem hiszek abban, hogy az életünk folyamán csak egy társ létezik, de abban igen, hogy le tudjuk tenni a voksunkat. És akkor, ha jön az erős kísértés, élni kell az erőnkkel, még akkor is, ha esetleg azt érezzük, már-már erőn felüli, amit mindez követel tőlünk. (Ez persze patetikusan hangzik, az is, de a pátosz komoly inspiráló forrás lehet, még ha iróniával szemléljük is.) De amíg ott a kétely, hogy hátha mégis, hátha mással máshogy is lehetne: addig mindig mellettünk áll a boldogtalanság. Néha arra gondolok, hogy az eddigi lemondásaim nem is voltak igaziak. És akkor rettegni kezdek: mit kezdek majd magammal, ha jön egy zsigeri próba?
Tudom-e majd, mint Effi a halálos ágyán így kimondani: „Még a boldog időben volt, amikor Instetten esténként felolvasott nekem; nagyon jó könyvei voltak, és az egyikben ez állt: valakit elhívtak egy vidám asztal mellől, s másnap megkérdezte az, akit elhívtak, mi is volt még azután. Ekkor azt felelték neki: »Ó, még mindenféle volt. De voltaképpen nem mulasztott semmit.« Látod, mama, ezek a szavak belém vésődtek… nem sokat jelent, ha az embert kicsit korábban hívják el az asztaltól.”
