Wittgenstein óta tudjuk: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. A svéd, már-már coelhói szerepre törő Backman mindennek dacára hallgatás helyett tesz egy kísérletet arra, hogy elbeszélje a lehetetlent. Zavaros története emlékezésről, elengedésről, szeretetről, félelemről, na meg a halálról szól. Egy apa búcsúzik a fiától, egy nagyapa az unokájától. Nem egyszerű búcsú, ezért is kusza a történet, mert nagyapó tudata előbb feladja a harcot, mint a teste, olyanná válik „az agya, mint egy kihunyóban lévő csillag”. Az elbeszélést a szerző saját bevallása szerint sem a nyilvánosságnak szánta, „nem azért írtam meg mindezt, hogy elolvassák”, nem véletlenül nehéz értelmezni, összerakni a mozaik darabkáit. Ám, ha már úgy alakult, hogy könyv lett gondolatai rendszerezéséből, nem ártott volna még egy kicsit tovább rendszerezni. Kínossá, okafogyottá válik ugyanis mindaz, amit el akar mondani. Megkapó jelenetek sorát tárja elénk esetleges összefüggésekkel, miközben nem áll távol tőle a szépelgés. Hol nagyapó agyában kószálunk, hol a valóság részletei sejlenek fel. Újra fiatal, és halott feleségének ifjúkori énjével táncol, fia gyerekmását okítja, győzködi, imádott unokájával beszélget, vagy egy kórházi szobában találja magát, amelynek a közepére valaki felvert egy zöld sátrat. Egy morcos öregúr képe jelenik meg, akinek a jácint illata a karácsonyt idézi, aki egész életében a számok bűvöletében élt, és míg saját fiára nem jutott elég ideje, addig unokájával pótolja, amit lehet, amíg még lehet.
A könyvnek az az egy mentsége, hogy szeretettel van megírva.
Fordította: Bándi Eszter. Animus, 2017, 87 oldal, 2690 Ft
