KÖNYVMELLÉKLET

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Könyv

Wittgenstein óta tudjuk: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. A svéd, már-már coelhói szerepre törő Backman mindennek dacára hallgatás helyett tesz egy kísérletet arra, hogy elbeszélje a lehetetlent. Zavaros története emlékezésről, elengedésről, szeretetről, félelemről, na meg a halálról szól. Egy apa búcsúzik a fiától, egy nagyapa az unokájától. Nem egyszerű búcsú, ezért is kusza a történet, mert nagyapó tudata előbb feladja a harcot, mint a teste, olyanná válik „az agya, mint egy kihunyóban lévő csillag”. Az elbeszélést a szerző saját bevallása szerint sem a nyilvánosságnak szánta, „nem azért írtam meg mindezt, hogy elolvassák”, nem véletlenül nehéz értelmezni, összerakni a mozaik darabkáit. Ám, ha már úgy alakult, hogy könyv lett gondolatai rendszerezéséből, nem ártott volna még egy kicsit tovább rendszerezni. Kínossá, okafogyottá válik ugyanis mindaz, amit el akar mondani. Megkapó jelenetek sorát tárja elénk esetleges összefüggésekkel, miközben nem áll távol tőle a szépelgés. Hol nagyapó agyában kószálunk, hol a valóság részletei sejlenek fel. Újra fiatal, és halott feleségének ifjúkori énjével táncol, fia gyerekmását okítja, győzködi, imádott unokájával beszélget, vagy egy kórházi szobában találja magát, amelynek a közepére valaki felvert egy zöld sátrat. Egy morcos öregúr képe jelenik meg, akinek a jácint illata a karácsonyt idézi, aki egész életében a számok bűvöletében élt, és míg saját fiára nem jutott elég ideje, addig unokájával pótolja, amit lehet, amíg még lehet.

A könyvnek az az egy mentsége, hogy szeretettel van megírva.

Fordította: Bándi Eszter. Animus, 2017, 87 oldal, 2690 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.