Az elmozdulás - több évtizedes bal-jobb fifti-fifti patthelyzet után - az elmúlt évek történéseiből adódik. Errefelé nem feltétlenül a gazdasági egyenlőtlenségek mentén húzódnak a bal- és a jobboldal ellentétei, hanem hagyományosan a héja-galamb álláspontok körül. A palesztin kérdés békés rendezésének reménye a meghatározó. A gázai történések - a teljes izraeli kivonulás, majd a Hamász hatalomra kerülése, az övezetből indított rakétatámadások, és most a háború - megfosztották az izraeliek többségét abbéli hitétől, miszerint a békefolyamat sikerrel járhat, s a közeli jövőben lehetséges két állam felállítása egymás mellett, jó szomszédságban. Voksaikat most, reményvesztetten azoknak a pártoknak adták, amelyek többé-kevésbé nyíltan hirdetik, hogy sosem lesz béke, hogy hosszú, talán soha véget nem érő háborúsorozatra kell berendezkedni. Vagyis a válság Likud hirdette menedzselésére.
Jól jönne a bal
Izrael történetének tizennyolcadik Kneszetében 65 mandátumot szereztek a jobboldali pártok a 120-ból, s így már a választások éjszakáján nyilvánvaló volt, hogy a jobboldali Netanyahunak a centrista Cipi Livninél jobbak a kormányalakítási esélyei. Hiába lett Livni pártja, a Kadima 28 hellyel a legnagyobb frakció, hiába kapott eggyel több parlamenti széket a Likudnál, végső soron hiába nyerte meg a választásokat. Livni ismét az Olmert visszavonulása utáni alapproblémával szembesült, hogy tudniillik képtelen többségi kormányt alakítani. Ez persze nem akadályozta meg, hogy Netanyahuval együtt és egyszerre jelentse be győzelmét, s szándékát az új kabinet megteremtésére.
Ám csak egy hét kellett szembenézni a realitással, hogy csatát nyert ugyan, de ismét elvesztette a háborút. Simon Peresz Netanyahut bízta meg a kormányalakítással, aki a jobboldali és a vallásos pártok támogatásával néhány napon belül tető alá hozhatna egy szűk jobboldali koalíciót. Ám ő mégis a Kadimához fordult, s nemzeti egységkormányába invitálta a részvételért nagy árat követelő Livnit. Jó előre, a személyes találkozójuk előtt kiszivárogtatta, hogy kész közösen kidolgozni a koalíciós alapelveket, átad két tárcát a három legfontosabból, azaz a rotáción, a kormányfői poszt időszakos cserélgetésén kívül szinte mindenre hajlandó. Netanyahunak ugyanis feltétlenül szüksége lenne egy erős, nála baloldalibb partnerre a következő években várható amerikai nyomás ellen. A jelenlegi koalíció megteremtése tudniillik nem elsősorban Jeruzsálemben, hanem legalább annyira Washingtonban dől el. Az új, Obama-féle közel-keleti stratégia Szíria leválasztására törekszik a "gonosz tengelyéről", s ennek árát Izraelnek kéne megfizetnie a Golán fennsík visszaadásával. A mérsékelt arab államok lecsatlakozásáért ugyancsak Jeruzsálemnek kellene csengetnie: a palesztinok legfőbb követeléseinek legalább részleges teljesítésével, az Annapolisban újrakezdett békefolyamat folytatásával. Márpedig Netanyahu választási kampányában azt ígérte, hogy nem adja vissza a Golánt, hogy nem számol fel ciszjordániai zsidó településeket, s hogy tárgyalások helyett leszámol a Hamásszal. Ha kabinetjének tagja egy centrista vagy egy baloldali párt, ha sikerül nemzeti egységkormányt alakítania, akkor könnyebben mondhat nemet Obamának, mint a tisztán jobboldali koalíció élén.
Livni az első körben elutasította Netanyahu nagylelkű ajánlatát, s az ellenzéki működést választotta. Izraelben a kilencvenes évek óta váltógazdaság van, az előzőleg bukott kormánypárt a következő választásokon győzedelmesen tért vissza - amire okkal építhet Livni is.
Lesz-e jobb?
Csakhogy a Kadima eredetileg a Munkapártból vagy a Likudból jött politikusainak a kormányzati pozíciók igen fontosak, az idővel és a felkínált tárcák számával egyenes arányban növekszik majd a belső nyomás a csatlakozásra. Bársonyszékek hiányában felmerülhet a párt széthullásának veszélye is, hogy ki-ki visszatér a centrumból oda, ahonnan jött. Livni bejelentette, nem kíván fügefalevélként szolgálni egy jobboldali kormányban - mégis adódhat közös nevező. A Kadima az annapolisi békefolyamat folytatásához, a két népnek két államot ígérő koncepció elfogadásához kötötte részvételét; így a tárgyalások folytatásának ígérete nem jelent automatikusan engedményeket. Ugyanakkor azt is megtanulhattuk, hogy évekig el lehet húzni az egyezkedést anélkül, hogy bármiféle egyezményt aláírnának. Ha Livni csatlakozik, akkor a kormányon belül a baloldalt, a tárgyalásokat képviselve bizonyosan átmentheti pártját a következő Kneszetig, és "belülről bomlasztva", az amerikai nyomást kihasználva talán még előrelépést is elérhet a békefolyamatban.
Ha viszont a Kadima elutasítja a koalíciós részvételt, akkor Netanyahu a Kadima "kiszárításához", s egyben kormánya nagyobb legitimitásához felhasználhatja a Munkapártot is, ami csúfos veresége után ellenzéki politizálást ígért, de nem sok keresnivalója van arrafelé, ha ott a Kadima igyekszik kihúzni a választási ciklus végéig. Ehud Barak sikeres honvédelmi miniszter volt, nyilván örömmel maradna a hivatalában, s a szociáldemokraták közt is bőven akadnak politikusok, akik elveiket szögre akasztanák a helyben szokásos miniszteri Volvo kulcsaiért.
A legfontosabb kérdés, hogy a békefolyamat mit várhat a lehetséges koalícióktól. Netanyahu "természetes szövetségeseit", a jobboldali pártokat látva komoly előrelépésre nem számíthatunk. Valószínűleg kormányra kerül a Liebermann-féle nacionalista "Izrael a hazánk" nevű párt, a maga harmadikként szerzett 15 mandátumával. Liebermann az előző ciklusban az annapolisi békefolyamat megkezdése miatt szállt ki a koalícióból, s programja szerint megvonná az izraeli állampolgárságot a zsidó államhoz nem eléggé "hűséges" arab polgároktól. Ugyanakkor tőle nem feltétlenül idegen a "két népnek két államot" koncepció, Palesztinának adna például olyan tiszta arab területeket, amelyek 1948 óta, vagy Kelet-Jeruzsálem esetében 1967 óta Izrael részét képezik - ez ellen persze legjobban az arrafelé élő arabok tiltakoznak. A kisebb vallásos-nacionalista jobboldali pártok elutasítanak mindenféle területi és egyéb engedményt, velük sem lesz épp könnyű dolga Netanyahunak, ha Washington előtt meg akar állni.
Maga a Likud pragmatista. Netanyahu előző kormányzása idején a Wye folyónál megkötött egyezményben behódolt az amerikai nyomásnak, s megegyezett Arafattal; bár legendásan rossz volt a kapcsolata Clintonnal, reálpolitikusként belátta, hogy Izrael létérdeke az amerikai szövetség megőrzése, amiért bizonyos engedmények sem drágák.
Netanyahu most a palesztin válság szinten tartását ígéri, mondván, a jelenlegi egyenlőtlen gazdasági viszonyok közepette nincs esély a megegyezésre. Előrelépni hosszú távon a ciszjordániai gazdaság fejlesztése révén kell, s békét kötni - majdan, sokára - csakis egy gazdagabb, polgáribb Palesztinával lehet. Ám erre a következő négyéves választási ciklusban semmi esély.
