Az események talán két évvel ezelőtt kezdődtek, 2005. május 9-e táján, amikor az észt és a litván elnök úgy döntött, nem vesz részt a moszkvai győzelem napi ünnepségeken. Putyin elnök ugyanis egyetlen olyan szót sem volt hajlandó kisajtolni ajakán, amely valamiféle bocsánatkérésre emlékeztetett volna a balti államok szovjet megszállásáért (lásd erről: Menni lehetetlen nem menni!, Magyar Narancs, 2005. április 7.).
Mióta?
A Szovjetunió II. világháborús baltikumi szerepének eltérő értelmezése azóta a balti-orosz- kapcsolatokat csak hébe-hóba, a helyi észt-orosz viszonyt azonban napi szinten mérgezte tovább. Az utóbbi annál is veszedelmesebbnek bizonyult, mivel Észtországban az 1,3 milliós összlakosság több mint 25 százaléka (közel 400 ezer fő) orosz ajkú: jó- vagy rosszlétükön a legrosszabb esetben az észt állam fennmaradása is múlhat.
A vita mindinkább elmérgesedett; tavaly május 9-én az orosz ajkú ifjúság egy része - a veteránokkal karöltve - a Bronzkatonánál tartott tüntetésen emlékezett meg Észtország "felszabadításáról". A provokatív eseményre erőteljes utcai jelenléttel reagált az észt szélsőjobboldali ifjúság is, s azóta a már-már fizikai konfliktusok a szobor körül szinte megszokottá váltak. A megoldást pedig mind többen az emlékmű eltávolításában kezdték látni.
A márciusi választásokra készülő észt törvényhozás hosszas előkészületek után végül idén januárban és februárban, utolsó intézkedéseiként hozta meg azokat a törvényeket, amelyek lehetővé tették a Bronzkatona áttelepítését; az első még csak bizonyos háborús emlékművek áthelyezéséről szólt, a második pedig egyenesen betiltotta a szovjet uralmat és a bolsevizmust dicsőítő emlékműveket. E törvényekre - melyek siettetésében közrejátszott a választási kampány is - igennel szavazott az akkori kormánykoalíció főereje, a jobboldali liberális Reform Párt (Reformierakond), az - ellenzéki - konzervatív, nacionalista Haza Párt és a kisebbik baloldali(as) párt, a szocdemek; nem támogatta a nagyobbik baloldali párt, a Centrum (Keskerakond), amely viszont még a kormánykoalíció tagja volt. A márciusi választásokat követően a Centrum - bár a második legtöbb képviselőt küldte a törvényhozásba - ellenzékbe szorult, s az új kormány épp a fenti törvényeket és a szobor utaztatását támogató három pártból alakult meg. A Centrum egyrészt hajlamos a populizmusra - például az uniós csatlakozás ellen foglaltak állást -, másrészt ő számíthat az oroszok szavazataira. Első embere, az ellentmondásos megítélésű Edgar Saavisar az orosz voksokat is begyűjtve lett Tallinn főpolgármestere, s a múlt heti események után ő volt az első észt politikus, aki meggondolatlansággal vádolta a szobor áthelyezését menedzselő régi-új miniszterelnököt, Andrus Ansipot. (Ansip számára szerfölött kifizetődőnek bizonyult a szoboráthelyezés kampánycélú felhasználása: pártja megnyerte a választásokat, s ő lett az első újraválasztott észt miniszterelnök.)
Az új kormány április végén a szobrot sátorral borította be, s rendőrkordonnal vette körül, hogy úgymond a sír feltárását ne zavarják meg illetéktelen tekintetek. A Bronzkatona körül csoportosulók körében a legvadabb híresztelések kaptak lábra: a kormány a szobrot ismeretlen helyre szállítja, sőt, a lepel alatt fel is aprítja - április 26-ról 27-re virradó éjszaka pedig, miután a demonstrálók egyre fenyegetőbben léptek fel, a rendőrség nekilátott a tömegoszlatásnak. Nagy rutinjuk a dologban nem lehetett: az egy-kétezres tömeget a Tönismagiról, a szobor előtti térről kiszorították ugyan, de a másfél napig tartó, s Oroszországot éltető jelszavak alatt folytatott vandalizmust már nem tudták megakadályozni. A mérleg egy halott (egy tüntető, akit egy másik tüntető szúrt halálra), közel száz sebesült, s több millió eurónyi anyagi kár.
Miért?
A Bronzkatonát 1947-ben emelték, s bár modelljéül egy észt férfi szolgált, a szobor a második észtországi szovjet uralom kezdetének állít emléket. A talapzat alá vagy tucatnyi elesett szovjet katona földi maradványait is eltemették, s ettől a szimbólum értelmezése még zavarosabb, s konfliktusokkal még inkább terhelt lett. Észtország orosz ajkú lakóinak többsége 1944 után érkezett a Szovjetunió egyik tagköztársaságába, s ha akkor nem is okvetlenül önszántukból vándoroltak oda, azóta kétségkívül otthon érzik magukat e vidéken. Arról is meg vannak győződve, hogy Észtországot ők (esetleg: ők is) építették fel a háború után. A szemükben - és nemcsak az egykori betelepülőkről, hanem helyben született leszármazottaikról is szó van - a szovjethatalom alapozta meg észtországi jelenlétüket, s kitüntetetten a Vörös Hadsereg: ha ők nem űzik ki a fasisztákat Észtországból, ők sem lennének ott, s nem lennének azok, akik. A II. világháború s a Vörös Hadsereg szerepének értelmezése az észtországi oroszok identitásának kulcseleme lett.
És persze nem csak az övéknek. Az észtek a Vörös Hadsereget megszálló hordának tartják, és 1944. szeptember 22-ét, a szovjetbarát bábkormány megalakulásának napját az ország újabb leigázása kezdetének. Ép ésszel nehezen lenne elvitatható az igazuk. A két szovjet megszállás után történteket - az 1944-est az 1939-es előzte meg, amikor a Molotov-Ribbentrop-paktum értelmében a Szovjetunió elfoglalta a balti államokat - nyugodt lélekkel nevezhetjük etnikai tisztogatásnak, melynek két hullámában, 1940-41-ben és 1944 szeptembere után - pusztán nemzeti hovatartozása miatt - körülbelül százezer észt halt erőszakos halált, és/vagy tűnt el a szovjet munkatáborokban.
E két történelemértelmezés, e két tapasztalat ellentéte feloldhatatlannak látszik. De itt álljunk meg egy pillanatra. Hogy az oroszokról vagy csak oroszokról kell-e beszélnünk, azon sok minden múlhat. A szobor védelmezőinek etnikai hovatartozása aligha kétséges, a zavargás is jobbára orosz ajkú suhancok műve volt. Ám már az sem biztos, hogy az észtországi oroszok többsége akár csak jó szemmel nézte volna randalírozásukat. Kétségtelen, hogy a függetlenség kivívása óta az észt állam - kormányoktól függetlenül - nem hordozza a tenyerén az orosz ajkú lakosságot. Az észt állampolgárság megszerzését - azok számára, akik vagy akik felmenői 1940 előtt nem rendelkeztek vele - szigorú nyelv- és országismereti vizsgához kötik; az orosz nem államnyelv, s a munkahelyek túlnyomó részén törvények követelik meg az észt nyelvtudást; a drákói nyelvtörvényeket a kívülálló számára kafkai hivatal, a Nyelvfelügyelet ellenőrzi és tartatja be. E rendelkezések kombinációja a 90-es évek elején orosz ajkúak tízezreit rekesztette ki a munkaerőpiacról, hagyta őket teljes értékű politikai képviselet nélkül, s nehezítette meg részvételüket a minőségi képzésben: pedig sok esetben olyan emberekről volt szó, akik soha nem laktak máshol, mint Észtországban. A helyzet azóta sokat javult, de tavalyi adatok szerint az ország lakosságának még mindig közel 20 százaléka nem rendelkezik észt állampolgársággal - úgy százezren orosz állampolgársággal bírnak, százezren pedig semmilyennel (és észt úti okmányokkal). A munkanélküliség az orosz ajkú lakosság körében közel 13 százalékos, az észtek között alig több mint öt (2005). Ám mindezek dacára az észtországi oroszoktól idegen a szeparatizmus; Tallinnban, ahol jelentős részük lakik, a szociológiai távolság az észtek és az oroszok között nem áthidalhatatlan. Ha megkérdezik őket, általában jobb bánásmódot, kevesebb diszkriminációt kívánnak - a vizsgálatok szerint lojalitásuk az észt állam iránt nem enyészett el. Bár a 90-es évek közepén működött egy etnikai párt, nem okoz különösebb gondot számukra az sem, hogy észt pártokra szavazzanak (a parlamenti választásokon csak az állampolgársággal rendelkezők vehetnek részt, a helyhatóságiakon mindenki).
A Bronzkatona körüli összetűzésekben tehát valamiféle általános, nagy észt-orosz etnikai konfliktus szimbolikus megnyilvánulását látni súlyos hiba lenne. A szobor már áll új helyén, a tiltakozások (a hazaiak és a moszkvaiak) értelmüket fogják veszíteni. Az Ansip-kormány sokat kockáztatott - de talán megússza. Nyilatkozatai épp arra hívják fel a figyelmet, hogy a zavargások etnikai tartalom nélküli köztörvényes bűncselekmények voltak. Ebben persze van egy adag önámítás is - nehezen hihető, hogy az orosz ajkú lakosság 15 éves frusztrációjának semmi köze ne lenne a hétvégi eseményekhez. De az, hogy Észtországban súlyos, fegyveres etnikai konfliktus alakulhasson ki, a la Bosznia, Moszkva közreműködése nélkül elképzelhetetlen (a boszniai háborúhoz is egy Milosevic kellett). Ördög tudja, hogy ez megnyugtató, vagy épp ellenkezőleg, aggasztó végkövetkeztetés-e.
- bbe -
Képzeld elKépzelj el valamit, ami még a magyar narancsnál is elképzelhetetlenebb. Képzeld el azt, hogy a német vagy az orosz uralom 40 éve alatt ötmillió németet vagy oroszt telepítenek le Magyarországon, majd' kétmilliót közülük Budapesten. Az Országos Széchényi Könyvtár előtt álló szobor egy olyan eseménynek állít emléket, amit a magyarok rabsorsuk kezdetének gondolnak, a telepesek pedig Budapest felszabadításaként tekintenek - jóllehet ők és családjuk akkor még nem is éltek a városban. A telepesek mind gyakrabban s mind hangosabban ünneplik győzelmüket a szobornál. A magyarok többségének véleményére hallgatva a kormány úgy dönt, hogy az emlékművet áthelyezi egy temetőbe - áthelyezi tehát, és nem lerombolja, ahogy a megszállók annak idején lerombolták Magyarország emlékműveit. Most a telepeseken a sor, hogy elégedetlenek legyenek. Nem könnyű ezt elképzelni. Hihetetlen történet. Igaz, ez nem a magyar kép. Ez az észt narancs. Nem ízlik. Nem akarok enni belőle. De muszáj. Most képzeld el azt is, hogy megpróbálsz hidat verni ott, ahol hidat verni nem lehet. Azt javaslod, hogy az emlékmű eltávolítása helyett szélesítsük ki az értelmezését. Nyilvánítsuk a II. világháború összes áldozatának emléket állító szoborrá! Úgy érvelsz: a bronzfigurának, bár szovjet egyenruhát visel, jellegzetes észt vonásai vannak. A fejét lehajtva áll - mintha mindazokra a bajtársaira gondolna, akiket idegen egyenruhába bújtatva küldtek a halálba a II. világháború frontjain, meg azokra a makacskodó észtekre, akiket a munkatáborokban vitt el az éhség meg a hideg. A szobor nem diadalittas, hanem szomorú. Akadnak még páran, akik hasonló ötletekkel állnak elő. Állítsunk más alakokat is, más uniformisban az orosz egyenruhás mellé. De nem tudják honfitársaikat meggyőzni. A telepesek tovább gyülekeznek a szobornál, és fasisztának nevezik az országot lakó népet. Minél inkább sulykolják, hogy az emlékmű számukra szent, a helyiek annál inkább sértésnek érzik a létét. A szobrot a kormány az eltávolítás előkészületeként sátorral borítja be. A fiatal telepesek fellázadnak. Amikor kiszorítják őket a Nemzeti Könyvtár előtti területről, a város üzletein állnak bosszút. Kirakatokat törnek be, alkoholt visznek el, bármit, ami a kezük ügyébe akad. A fosztogatás klasszikus tájképei ezek, a Watts negyedé Los Angelesben vagy Párizs észak-afrikaiak lakta elővárosaié. Mit érzel? Dühöt. Dühöt a fosztogatókkal szemben. Azokkal szemben, akik fasiszta csőcselék módjára viselkednek, miközben téged neveznek fasisztának. Akik annak a városnak a "felszabadításáról" beszélnek, ahol a családjuk csak évekkel, évtizedekkel később telepedett le. Dühös vagy arra a kormányra, amely a tűzzel játszott, de a tüzet megfékezni már nem volt képes. A honfitársaidra, akik nem voltak hajlandók az emlékmű jelentésének megváltoztatása árán elvenni a helyzet élét. És dühös vagy magadra, amiért dühös vagy, holott dühből már így is túl sok van. Felhívnak egy újság szerkesztőségéből, s bölcs tanácsodat kérik. Azt feleled, aligha akad valaki is, aki a bölcsességeidre odafigyelne. És különben is - elfogytak. Mégis írni kezdesz valamit, inkább magadnak, mint másoknak. Az értekező próza kudarcot vall. Hangot adsz büszkeségednek, amit a rég megvívott függetlenségi harc miatt érzel. Kifejted, hogy a szabadság vérontás nélkül érkezett el, s ez a húsz éve kezdődött békés küzdelem több okot ad az önbecsülésre, mint a hősi háború - mert ritkábban fordul elő, s a jellem nagyobb szilárdságát követeli. "Ez a néhány éjszaka több pusztítást látott, mint a szabadságharc öt esztendeje. Az üvegszilánkokat összesöprik. Csak azokat nem, amelyek az emberek szívében maradtak. Mindenki ebben az országban hordoz majd magában belőlük. Az embernek meg kell szoknia, hogy együtt él velük. Olyan ország ez, ahol túl gyakran kell törmelékből újjáépíteni mindent. Ahol vissza kell vásárolni azt, ami régen a miénk volt, és fizetni kell érte. A megbékélés holnap elkezdődik a romokon. Azokkal is, akik nem akarnak megbékélni. Mert nem akarunk olyanok lenni, mint ők. Önmagunk maradunk. Még akkor is, ha ez bosszantja őket. De nem azért, hogy szántszándékkal bosszantsuk őket. Egyszerűen csak azok maradunk, akik vagyunk. Mint mindig." Elküldöd. Talán megjelentetik. Tudod, hogy majdnem mindegy. Az jár a fejedben, hogy a zavargások vajon folytatódnak-e, és folyik-e majd vér. Fáradtnak érzed magad. Rein Taagepera (Fordította: - b -) |
A szerző a Tartui Egyetem professzora, politikatudós, politikus. 1992-ben az észt elnökválasztás első fordulójában a szavazatok 23 százalékával harmadik lett. Művei magyarul: A balti államok története (1994), A finnugor népek az orosz államban (2000). A vele készült Narancs-interjú: "A kritikus szakasz még előttünk áll", 1998. október 1.
