Magyar Narancs: A választási harcban a külpolitika volt az egyik terület, ahol a CDU és az SPD programja között markáns különbségek mutatkoztak. A transzatlanti kapcsolatok lelkes híveként aposztrofált Angela Merkel kormányában végül a Schröder-kompatibilis Frank-Walter Steinmeier lett a külügyminiszter. Hogyan jellemezhető az együttműködés, és milyen eredménye van Németország keleti politikájára nézve?
Alexander Rahr: Az irányvonalat természetesen most is a kancellária határozza meg, és ez érződik a kormány keleti politikáján is. A transzatlanti kapcsolatok erősítése Merkel - és Németország - számára most jobban az előtérben van, mint valamifajta új keleti politika meghirdetése, aminek az alakítása a külügyminisztériumnál maradt. A német uniós elnökség előtt még szó volt arról, hogy Németország megpróbál lépéseket tenni egy új Ostpolitik meghirdetése érdekében, ami külön foglalkozik Oroszországgal, a stratégiailag fontos szomszédos államokkal, Ukrajnával, Moldáviával és Grúziával, valamint harmadik szereplőként Közép-Ázsiával. De lassan véget ér a német elnökség, és ebből nem sok minden körvonalazódik. Leginkább csak az, hogy Lengyelország egyelőre minden kezdeményezést blokkol, így vétót emelt az európai-orosz partneri és együttműködési szerződés meghosszabbítása ügyében. Bár valóban vannak eltérő vélemények az SPD és a CDU között az Oroszország-politikáról, a kérdés nem osztotta meg a kormányt. Merkel működése első heteiben orosz másként gondolkodókkal találkozott, de mára jóval visszafogottabb lett. És Steinmeier sem osztja Schröder véleményét, aki Putyint makulátlan demokratának nevezte. A kancellár ugyanakkor támogatta a külügyminiszter közép-ázsiai útjait és részvételét az európai-orosz kapcsolatok kulcskérdéseiről folytatott négyfős tárgyalásokon. (Az uniós trojka tagjai a soros elnökséget betöltő külügyminiszteren kívül Javier Solana különmegbízott és Benito Ferrero Waldner külügyi bizottsági elnök voltak. - B. Zs.)
MN: Lehet, hogy Berlinben a pártok megbékéltek, de a Kreml politikája a Nyugatot erősen megosztja, és a feszültség épp a német uniós elnökség idején emelkedett régen nem látott hőfokra.
AR: A kapcsolatok valóban feszültek a Nyugat és Oroszország között, hirtelen több konfliktus is kialakult. A tekintélyuralmi tendenciák miatt Oroszországról egyre nehezebb partnerként beszélni, ugyanakkor az együttműködésben kimeríthetetlen gazdasági potenciál rejlene. Mint az unió soros elnökének, Merkelnek közvetítenie kell. Ha ő nem teszi, akkor ki? Chirac megy, Blair megy, Bush is nemsokára megyÉ Nyugaton két vélemény él Oroszországgal kapcsolatban: az egyiket az összes német párt osztja, rajtuk kívül a franciák, a hollandok és a spanyolok. Eszerint Oroszországgal kibékültünk, és a lehető legtöbb területen stratégiai partnerségre van szükség: az energiaügyekben, terrorizmus elleni harcban, a határforgalom szabályozásában s a többi. Ezek az országok támogatják a szabadkereskedelmi zóna kialakítását is Oroszországgal. A másik iskola szerint - ehhez Lengyelország és a balti államok tartoznak, és ha a Nyugatról beszélünk, akkor az Egyesült Államok - Oroszország veszedelmes. Távolodik a nyugatias értékkánontól, ezért elszigetelő politikát kell folytatni vele szemben. Ez a nézetkülönbség nem könnyíti meg a német elnökség dolgát - nehéz így közös irányvonalat megfogalmazni az EU-n belül.
MN: A kelet-európai országok nyilván attól tartanak, hogy megint részévé válnak egy olyan nagyhatalmi játszmának, amelyben a Kreml Kelet-Európa megosztásában és a balti államok destabilizálásában érdekelt.
AR: Más világban élünk, a hidegháborúnak vége. Oroszország a balti államokat nem destabilizálni akarja, hanem inkább semmibe veszi. Az pedig, hogy Moszkva a Kék Áramlat meghosszabbítása kapcsán megpróbálja szembefordítani Magyarországot Lengyelországgal, nem szép dolog, de megfelel az orosz gazdasági érdekeknek. Én ugyan nem a Kremlben lakom, de elég sok emberrel beszélek ahhoz, hogy ki merjem jelenteni, Oroszország nem tör világhatalomra. Pénzt akarnak keresni, és szeretnék magukat európai nagyhatalomként elismertetni, mert nem akarják, hogy a jövő kontinensének politikai és gazdasági architektúrája csak az európai intézmények és a NATO mintája szerint épüljön fel. A gond az, hogy saját javaslatai eddig még nem voltak: csak a nyet, nyet, nyet. A helyzetet bonyolítja, hogy a párbeszédbe mindig beavatkozik az Egyesült Államok. Lehet, hogy fontos a lengyelországi rakétavédelmi rendszer kiépítése, de nem biztos, hogy egyik napról a másikra kéne megvalósítani, miközben sok európai ország nem ért vele egyet.
MN: Mit tesz Nyugat-Európa a kelet-közép-európai félelmek legyőzésére?
AR: A konfliktus gyökere, hogy Oroszország sokáig nem törődött a térséggel. Jelcint egyáltalán nem érdekelte. Putyin sem járt túl gyakran a régióban, de legalább a második elnöksége alatt megértette, hogy olyan államokkal, mint Magyarország, Lengyelország vagy Csehország ugyanúgy beszélnie kell, mint Franciaországgal meg Németországgal. De ez sokáig tartott. Elsősorban az oroszok bűne, hogy a bizalom nem épült ki, ahogy az is, hogy orosz elnök sosem járt a balti országokban. Ha Németország segíteni tud, akkor megteszi - de Lengyelország folyton meggyanúsítja, hogy a rapallói egyezmény fémjelezte politikát követ, és a feje felett döntenek a sorsáról. Ezért az EU-nak közösen kell fellépnie az együttműködés szorosabbá tétele érdekében. A közép-európai államok félelmeit meg lehet érteni és komolyan kell venni, de az nem lenne helyes, ha az unió Oroszország-politikáját ezek határoznák meg, mert ez ismét falat emelne Oroszország köré, és elszigetelné Európától. Egyes kelet-európai államok is megnehezítik a bizalom erősödését, amikor bizonyos ügyekben még bele is rúgnak Oroszország sípcsontjába, hogy fájdalmat okozzanak, megalázzák, csak mert tudják, hogy az Egyesült Államok biztonsági partnerként a hátuk mögött áll. És az sem segíti a párbeszédet, amikor a szemünkre hányják, hogy mi, nyugat-európaiak nem értünk semmit, mert nem minket tartottak évtizedeken át megszállás alatt.
MN: Az együttműködés akadályát a kritikusok nagy része a hiányos orosz demokráciában látja. Oroszország kifelé gazdaságilag offenzív, befelé elnyomó politikát folytat.
AR: Ez főként a balti államok és Lengyelország véleménye, és nagyon sok emóció van benne. Bár Oroszország valóban nem a demokratikus hagyományok irányába fejlődött Putyin alatt, azt le lehet szögezni, hogy Oroszországban ma nincs diktatúra. Két tabu van, aminek a megsértését nem tűrik el: nem megkérdőjelezni azt a célt, hogy Oroszország újra erős és fontos állam, és nem szabad Putyint személyében támadni. Ami az ellenzéket illeti, a 90-es években rengeteg párt volt, de az embereknek mégis az volt a benyomásuk, hogy vannak a kommunisták és vannak a liberálisok, akik mindenen vitatkoznak, és közben szétesik az ország. Most Putyinnal megszületett a politikai közép, amely megteremti a politikai stabilitást. Ezt lehet temetői csendnek nevezni, de valójában azt a stabilitást jelenti, amit az emberek kívántak. A szélsőségeknek esélyük sincs visszatérni a hatalomba. Oroszország történelmi átalakuláson megy keresztül: Jelcin bevezette a kapitalizmust, Putyin stabilitást adott. Az új elnöknek kellene megtalálnia az egyensúlyt az orosz és az európai értékek között. És azt is figyelembe kell vennünk, hogy Putyin liberálisabbnak számít, mint a lakosság hetven százaléka, és az orosz elnököt nem Európa választja, hanem ők. De kitérővel vagy anélkül, Oroszországban megint olyan elnök kerül hatalomra, aki ismét a Nyugat felé orientálódik majd, mert Kínával biztosan nem akar egyedül maradni. És minél több gazdasági, kulturális és tudományos kapcsolat köti össze Oroszországot az EU-val, annál biztonságosabb lesz az egymás mellett élés.
MN: Az, hogy Oroszország menynyire marad nyitott, elsősorban az orosz hatalmi eliten múlhat; azon, hogy mikor elégednek meg azzal, amit Oroszország a nemzetközi porondon elér.
AR: Jelcin a legitimitását Oroszország történelmére vetítve fogalmazta meg: pozitívan beszélt az 1917 előtti időkről, az Európa felé nyitó cárról, a fehér mozgalmakról, és elítélően a kommunizmusról. Putyin alatt az orosz elit a szovjet múltból merítette a legitimitását: nem a sztálini időkhöz vagy a kommunista ideológiához nyúltak vissza, hanem a második világháborúban, a nácizmus elleni győzelemben játszott szerephez, és a következő évtizedekhez, amikor Oroszország olyan szuperhatalmi pozíciót töltött be, amit előtte a világtörténelemben soha. És az oroszok nem nagyon törődnek azzal, hogy emiatt más országok szenvedtek. Az identitáskeresésükben ma a '45 körüli időknek kitüntetett szerepük van: ebből indul ki az a törekvés, hogy európai nagyhatalommá váljanak. Erre vezethető vissza, hogy a kilencvenes éveket a "megalázás" éveinek tekintik, amikor mindent úgy kellett csinálniuk, ahogy azt a Nyugat diktálta. És ezért gondolják úgy, hogy az ukrajnai narancsos forradalom is a Nyugat műve, amely Kelet-Közép-Európa és a balti államok után egyre mélyebbre mászik természetes érdekszférájukba. Ez valóban rendkívül nacionalista álláspont, de nem Putyin az egyetlen, akinek ilyen az emlékezéskultúrája. A teljes hatalmi elit így érez. Az európai konfliktus lényege, hogy kétféle történelmi tapasztalat ütközik egymással: az orosz és a kelet-közép-európai. Ezt az ellentétet nem lehet gombnyomásra megszüntetni. Még nagyon sok párbeszédre van szükség, hogy a sebek begyógyuljanak. Ugyanakkor az orosz elit a nyugati és az amerikai kultúra felé orientálódik, a gyerekeiket nem Kínába vagy Indiába küldik egyetemre, hanem Nyugat-Európába. Angolul tanulnak, és a technológiát is Nyugatról vásárolják.
MN: Hat évvel ezelőtt könyvet írt Putyinról. Hogyan látja őt elnöki pályafutásának végén?
AR: Én mindig is modernizátornak tartottam, nem pedig demokratának. Az országot mindenképp előbbre vitte, ami a gazdaságot és a versenyképességet illeti. A gazdaságban végrehajtotta a liberális fordulatot. A magántulajdont, amit a Jelcin-érában még folyton megkérdőjeleztek, végérvényesen legitimálta. Ma Oroszország kapitalistább, mint a Nyugat: ítéletek születnek a vállalatok védelmében az állammal szemben, és ha valaki igazságtalannak érzi, hogy sok adót vonnak el tőle, akkor a bíróság előtt bizonyíthatja az igazát. Putyin ugyanakkor képtelen volt megszabadulni a szovjet kommunizmusra jellemző nagyhatalmi gondolkodástól. A Szovjetunióban uralkodó mentalitás elemei köszönnek vissza - de ezzel az elnök becsapja az embereket. Az is Putyin hibája volt, hogy ha politikáról esett szó, az csak őt és a szentpétervári csapatát jelenthette. Mások mindent csak elronthattak. Ez csapódik le a politikai civil szféra teljes hiányában. Vannak ugyan civil szervezetek, de nem a politikában tevékenyek, és nem bírálják a kormányt. Jelcin esetében épp az ellenkezője volt az igaz: túl sok embert hagyott beleszólni a döntésekbe. Most túl sok minden lett Putyin személyére szabva, és ez veszélyes Oroszországra nézve. Sokan próbálják maradásra bírni, mert attól tartanak, hogy ha a hatalmi viszonyok változnak, nekik is menniük kell.
MN: A németek Oroszország-politikájára maradandó hatással volt Gerhard Schröder, akit a sajtó Putyin barátjának aposztrofált, mandátuma lejárta után röviddel pedig a Gazpromnak kezdett dolgozni. Hogyan ítéli meg a Schröder-örökséget, és mit szól ahhoz, hogy az észt-orosz konfliktusban az exkancellár kiállt az oroszok mellett?
AR: Ezt az ügyet nem fújnám fel. Solana az észt rendőrség beavatkozását értékelte pozitívan, őt nem bírálta senki. Azok az újságírók, akik Schrödert megkérdezték, pontosan tudták, hogyan fog válaszolni. Ilyen alkat. Hallatlanul emocionális, ugyanakkor szenved attól, hogy Oroszország-politikáját egyoldalúnak tartják, és mindenki azt hiszi, hogy Németországot eladta az oroszoknak. Alatta kezdődött a stratégiai energiaszövetség Oroszországgal - emiatt azt hihette, hogy európai léptékű történelmi cselekedetet hajt végre. Õ volt az első kancellár, akit meghívtak Königsbergbe. Washingtonnal szembeni kritikája Irak-ügyben beigazolódott; és különben is, a kelet-közép-európai államok sem a nemzetközi stabilitás védelmében álltak ki az Egyesült Államok mellett, ez inkább demonstratív gesztus volt. És bár az egykori gazdasági miniszter, Bangemann is beült a spanyol Telekomba, valószínűleg nem lett volna szabad Schrödernek ezt a tisztséget röviddel a mandátuma lejárta után elvállalni.
