Nekrológ

Jó elvtárs, szeplőkkel

Nyers Rezső (1923–2018)

  • Pető Iván
  • 2018. július 22.

Nekrológ

Talán élete végéig hitt a megvalósítható igazságos társadalomban, amit nevezhetünk szocializmusnak is, ő annak nevezte. Persze, hogy hogyan lehet eljutni a remélt célhoz, arról sokszor módosultak az elképzelései, de elvei a késői Kádár-korszak feltörekvő MSZMP-vezetőinél mégis jóval körülhatároltabbak voltak. Némi megszorítással rá is áll Szabó Miklós bonmot-ja: jó kommunistaként ő is szilárdan együtt ingadozott a pártjával.

Kádárnál jó tíz évvel fiatalabb volt, de ő is azon vezetők közé tartozott, akik hatalomra kerülve is őrizték származásuk és a munkásmozgalom puritán hagyományait. Fegyelmezett, kötelességtudó, szerény embernek látszott, más aspektusból lehet merevnek és zárkózottnak is nevezni, a szó leghétköznapibb értelmében. Pókerarcú hivatalnok benyomását keltve, bármilyen pozícióba került is, végezte a munkát, amivel megbízták, amire kijelölték, megválasztották – valószínűleg többnyire a legjobb lelkiismerete szerint. Az egyébként szürkeségükre, jellegtelenségükre figyelő kommunista főfunkcionáriusokat is körüllengő pletykák róla nem terjedtek. Még Kádár vadászszenvedélyéhez hasonló kirívó szokásairól, „kilengéseiről” sem tudni.

Az, hogy eredetileg munkás volt, valójában igen fiatal, 15–21 éves korára igaz. Semmilyen életrajza nem tér ki arra, hogy ugyanekkor, katonaköteles korba lépve, hogyan vészelte át a háborút, illetve az 1944-es német bevonulás, a nyilas hatalomátvétel utáni időszakot, amikor kimondottan üldözték az ismert szociáldemokratákat. Márpedig ő szűkebb környezetében, az 1950-ig önálló városi rangú Kispesten ismert szociáldemokrata volt, nem feltétlen saját jogon – bár 17 évesen már, 1940-től az SZDP tagja lett –, inkább apja, idősebb Nyers Rezső révén, aki 1947-től 1950-ig a település polgármestere volt.

Az 1945-ben, a szocdem pártból induló és 1974-ig töretlenül felfelé ívelő karrierjéből érdemes kiemelni, hogy 24 éves korától már hivatásos politikus. Támogatta a két munkáspárt egyesülését, amit négy évtizeddel később élete egyik vétkeként említett, holott tehette őszinte meggyőződésből is. Azt érdekesebb lenne tudni, hogy amikor 1949/50-ben sorra tartóztatták le a fúziót lebonyolító korábbi SZDP-vezetőket, mit gondolt, miben hitt. Mindenesetre 1948-ban, az egyesülés utáni Magyar Dolgozók Pártjában (MDP) Pest megyei szervezőtitkárként rajtolt, egyúttal a Központi Vezetőségnek (KV), a párt névleges országos vezető testületének póttagja lett, ami, ha nem is volt döntési pozíció, de komoly státuszt, biztató perspektívát, nómenklatúrához tartozást jelentett.

Megbízható, jó kádernek, de mégiscsak volt szocdemnek számított, talán ezért dobták át 1951-ben – utólag nyilvánvalóan szerencséjére – a függetlenített pártmunkásságból gazdasági, miniszteriális posztra (főosztályvezető lett). Szintén szerencséjére, a beosztásához akkor nem feltétlenül szükséges formális képzettség megszerzéséért beiratkozott a közgazdasági egyetemre, ahol 1956-ban szerzett diplomát.

1954-ben a KV „rendes” tagja lett, 1956. július végén – még mindig csak 33 éves korában – élelmiszeripari miniszterré nevezték ki – névleg október végéig maradt a posztján.

 

1956

Hogy mit csinált a forradalom napjaiban, arról nem szól a fáma, de az MDP-ből alakult MSZMP alapító tagja. 1956. november 12-től az év végéig ő a közellátás legfőbb felelőse és a KV helyébe lépő ideiglenes párttestület, majd a „végleges” Központi Bizottság (KB) tagja. Miként az általános szokás, megszavazza a határozattervezeteket, sőt, nem feltétlenül elvárt hozzászólásokkal is támogat ügyeket, így az 1957. április 9-i Kádár-javaslatot is, amely Nagy Imre és társai őrizetbe vételéről, s a büntetőeljárás megindításáról szólt. Talán nem volt szükségszerű, hogy a döntés a jól ismert ítélettel záruljon, de már az eljárás maga is justizmord, nem „csak” azért, mert egy idegen katonai beavatkozással megbuktatott, legitim kormány képviselőivel szemben léptek fel, hanem azért is, mert önmagában abszurd ilyesmiről egy politikai testületben dönteni. Ez egykorúan is átlátható volt, igaz, azok jogérzékenysége, akik aktív politikusként végigcsinálták az előző évtizedet, ilyesmire nem volt kényes. 1989 körül mindenesetre ez a döntés és a hozzá tartozó megszólalás volt a másik ügy, amelyre Nyers szégyenkezve tekintett vissza.

 

Az új gazdasági mechanizmus

1960 elején, az alig több mint 50 évesen elhunyt Antos István utódjaként pénzügyminiszterré nevezik ki. Ezt a posztot ekkor már szakmai ismereteket követelő, tehát nem pusztán politikai beosztásnak tekintették. Két évvel később, 1962-ben éri el pályafutása csúcsát, az MSZMP gazdaságpolitikai titkára lesz, tehát az ország gazdaságáért felelős legmagasabb politikai posztra kerül. A csúcsot nem maga a státusz jelenti, hanem az itt végzett munka, hatása az ország gazdasági, politikai rendjének működésére. Ekkor sincs még 40 éves, a kádári vezetői garnitúra legfiatalabb tagja. Kiválasztásában, Kádár káderpolitikai sakkjátszmájában az addig felmutatott, a rendszer szempontjából megbízható, „fejlődőképes” státusza mellett több sajátos tényező is szerepet játszott. Ezek közül érdemes kiemelni, hogy Kádár adott arra, legyenek a párt vezetésében (és más vezető posztokon) volt szocdemek, holott ez néhány bennfentesen kívül már aligha érdekelt bárkit is. Mivel ekkor rúgták ki pozícióiból az újabb időkhöz immár szalonképtelennek talált Marosán Györgyöt, Nyers Rezső az ő „helyére” került.

Új feladatához, a gazdaság bajainak megszüntetéséhez alkalmas szakemberekre volt szükség. Akik rendelkezésre álltak, azok 1956-ban kicsit megperzselődtek, de nem kozmáltak teljesen oda.
A „zsebükben” viszont ott lapult a recept, amit 1956/57-ben már kidolgoztak, ám politikai okokból félretettek: a szocializmus társadalmi igazságosságát, amelynek része a szinte totális állami tulajdonlás, társítani kell a piacgazdaság előnyeivel, a kereslet-kínálat rugalmas illeszkedését segítő eszközökkel, a gazdasági szereplők nagyobb önállóságával, a versennyel.

Sokan nevezik Nyers Rezsőt az 1968-ban bevezetett gazdasági reform, az új gazdasági mechanizmus atyjának. Érdemes egyértelművé tenni: 1962-re nyilván némileg beletanult a gazdaságpolitikába, de a közgazdászképzés és addigi pozíciói nemigen tették lehetővé, hogy mai értelemben iskolázott közgazda legyen. Komolyabb elméleti ismeretei aligha lehettek a gazdaság működési mechanizmusáról. Érdemeit nem kisebbíti, ha világos: menet közben tanult, értette meg az elképzeléseket, a gazdaság működési rendjét, illetve azt, amit a nála iskolázottabbak erről tudtak. Az ő posztján, amit az 1966-tól elnyert PB-tagsága jelentősen felerősített, annál nagyobb tett aligha volt lehetséges, mint hogy meggyőzte Kádárt a szükségesnek hitt változtatás jellegéről, léptékéről, hogy kereste a kompromisszumot az akkor tabukat is feszegető, de még politikai­lag elfogadható reformok érdekében. Teljesítményét az sem kisebbíti, hogy a politikai vezetésen belül – elsősorban a gazdaságért felelős posztokon – voltak mások is, akik nyitottnak mutatkoztak ez irányban. Hogy a piaci szocializmus elképzelése persze fából vaskarika volt, utólag aligha kétséges, és az is tény, a még elvben lehetségesnél is szerényebbé tették a változtatások léptékét a bevezetett rendszer kompromisszumai.

Ismert, hogy a Szovjetunió és a szatellitállamok is gyanakvással figyelték a magyarországi változásokat, amelyek politikai környezetét az 1968-as prágai tavasz leverése csak tovább rombolta. Kádár alkalmazkodott, előbb csendesebben, majd 1972-ben látványosabban sok mindent „visszacsinált” a reformból, miközben formálisan ezt soha nem hirdették meg. Összességében az új mechanizmus elképzeléseinek kidolgozását körülvevő szabadabb légkör, a visszalépések ellenére is életben maradt változások döntő szerepet játszottak abban, hogy Magyarország élhetőbb hely lett, mint a többi hasonló politikai berendezkedésű ország, és ebben Nyers Rezső érdemi, ki­emelt szerepet játszott.

A reform csendes visszavonásában fontos eszköz volt az a kádári technika, miszerint Nyers Rezső és a változások kidolgozását vezénylő más politikusok a visszavonulás időszakában is hivatalban maradtak. 1974-ben váltották le a gazdaságpolitikai titkári posztról, hogy az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének élére nevezzék ki, mintegy azt üzenve: Nyers elvtárs kísérletezzen a közgazdasági kérdésekkel az elmélet szintjén. A következő évig, az aktuális pártkongresszusig még a PB tagja maradt, de politikai pályája befejezettnek látszott, igaz, az új helyzetben már nem sokat jelentő KB-tagságát nem szüntették meg.

Fegyelmezettségét, habitusát egy, a leváltására visszatekintő interjúból vett idézettel érdemes érzékeltetni: „Azért távoztam a vezetésből, mert 1972 és 1974 között világossá vált, hogy a marxizmus értelmezésében […] bizonyos politikai és ideológiai véleményeltérés van a mozgalmon belül és a gazdasági reform folytatásának kérdésében is. Tehát oly mértékben vált nehézzé akkoriban a párt számára, hogy ennyire különböző véleményű emberek jól, hatékonyan együtt tudjanak dolgozni, hogy logikusnak látszott, hogy egy páran […] kiváljunk a vezetésből. […] A Központi Bizottság határozatai azonban mindig helyes elveket tartalmaztak, ezeket elfogadtam és képviseltem. […] Nem a visszarendeződés logikáját fogadtuk el, hanem a személyi cserék logikus voltát.”

Ez a politikai nyelv, pártszerű viselkedés a közgazdasági intézetben akkoriban honos szellemiségtől idegen volt, mint ahogy új közege Nyers Rezső számára is – de nézetei, politikai megnyilatkozásai miatt igazgatósága alatt soha senkit nem ért bántódás.

 

2 in 1 pártelnök

A nyolcvanas évek utolsó harmadában, a rendszer szétesésének időszakában újra aktívan kezdett politizálni. Az MSZMP megújulását szorgalmazók közül sokan a régi gárda méltatlanul félreállított, haladást, reformokat képviselő politikusaként tekintettek rá, ekként kívánták maguk mellett felvonultatni. Ő maga szerepet vállalt ugyan különböző reformer szándékú kezdeményezésekben, de igyekezett a bomlóban lévő pártban is betartani a pártfegyelmet. Azért az Új Márciusi Front szervezéséért összeszedett egy pártmegrovást, és 1988 októberében azon kevesek egyike lett, akik nem szavazták meg a parlamentben a bősi beruházás folytatását (tartózkodott).

Az MSZMP vezetéséért egymással vívó figurák, csoportok számára Nyers Rezső, akiben nem látszott hatalmi ambíció, nem tűnt vetélytársnak, ugyanakkor a reformok, a változtatási szándékok szimbólumaként volt felmutatható. E státusz emelte ismét felfelé ívelő pályára: az MSZMP 1988. májusi pártértekezletén, ahol 1956 óta először nem Kádár akarata határozta meg a történéseket, és a vezetésből is kitessékelték a régi kádári garnitúrát, újra a PB tagja lett; 1989 júniusában, a KB ülésén pedig egy négytagú testület élén ő lett az MSZMP elnöke. Nyers maga ekkor úgy értékelte: szerepe integráló, a nézetkülönbségek között keres közös nevezőt. 1989 októberében, amikor pártértekezleten döntöttek az MSZMP megszűnéséről, és egy új párt, az MSZP megalakulásáról, nagyjából a korábbi „elvek” alapján ismét Nyers Rezső lett a pártelnök. Érdemes felidézni, hogy miközben a változást a több mint 1200 küldött 90 százaléka megszavazta, alig százan támogatták azt a javaslatot, hogy a pártszervezetek vonuljanak ki a munkahelyekről, a párt számoljon el a vagyonával, a munkásőrség pedig szűnjön meg jogutód nélkül. Nyers Rezső is a többségi álláspontot képviselte.

Ő volt a pártelnök, amikor 1990 elején kirobbant a botrány: a politikai rendőrség minden időközben kiadott nyilatkozat, elfogadott jogszabály, alkotmánymódosítás ellenére tovább működik, adatokat gyűjt, jelentést készít az ellenzékről, kormánytagok és MSZP-vezetők, köztük Nyers Rezső tájékoztatására. Ugyancsak az ő elnöksége idejére esett az MSZMP/MSZP vagyonának részbeni „eltüntetése”, amelynek csak egyik eleme volt a megyei napilapok és a legnagyobb országos napilap, a Népszabadság eladása – döntő részben külföldi tulajdonosoknak – még az országgyűlési választások előtt. Mindezek nem történhettek Nyers Rezső tudomása, sőt jóváhagyása nélkül.

Az MSZP az 1990-es választásokon a parlamenti mandátumok 8,5 százalékát szerezte meg, aminél persze többet reméltek. A párt elnökségében addig is jelentős befolyású Horn Gyula rögtön felvetette a pártelnök felelősségét, és Nyers Rezső helyére pillanatokon belül ő kerülhetett. Nyers 1990-től 1998-ig maradt parlamenti képviselő, de csendben, háttérbe húzódva, lényegében észrevétlenül élte végig ezeket az éveket, többet érdemi politikai szerepet nem játszott. Az ezt követő húsz évben legfeljebb a múltat feszegető politikai akciók idején vagy alkalmi évfordulókon irányult felé némi érdeklődés.

Figyelmébe ajánljuk