Magyarország valóban két kisebb kontinensdarabon (terrénen) helyezkedik el, a déli részt Tisza Egységnek, az északit Észak-Pannon Egységnek nevezik. A két egység határának régebben valóban az említett Zágráb-Zempléni (Zágráb-Hernád) vonalat gondolták, de a mai álláspont szerint a terréneket a kissé eltérő lefutású Közép-magyarországi-vonal választja el. További jó munkát kíván:
Kiss Ada, geológus
A Békés megyei városban csütörtökön délután futótűzként terjedt a hír, hogy Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díjas lett. Az író érettségije után, 18 évesen, 1972-ben, immár 53 éve hagyta el Gyulát, ahova csak néha tér(t) vissza. Évtizedek múltán megírta, a város már nem létezik.
Megelevenedő gyerekrajzok riogatnak a Firkák című filmben, amely nem mindig hatásos, viszont nagyon is érvényes mondanivalója van a traumafeldolgozásról és dühkezelésről.
Évek óta az esélyesek között emlegették, most végre elnyerte a legrangosabb irodalmi elismerést a Sátántangó és Az ellenállás melankóliájának szerzője.
Jámbor András olyat kért a kormánypárti képviselőktől, amit később még teljesíthetnek. Lehet lázadni egy rendszer ellen belülről. Vélemény.
A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.
Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).
Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.
A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.
Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).
A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.
Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.
