Az alábbiakban egy stadion és egy futballcsapat dicső múltjáról, ám leginkább szürreális, valamikori képzeletünket meghaladó jelenéről, az akkor elképzelhetetlen és fölfoghatatlan jövőről számolunk be. Scorniceștiben (ejtsd: ’szkornicsesty’) jártunk, Nicolae Ceaușescu (román kommunista diktátor 1965–89 között – mondom az ifjabb nemzedékek kedvéért) szülőfalujában. Ezen a településen, ha nem is éppen Ceaușescu szülőházának kertjében, hanem valamivel távolabb, de épült egy stadion 1985 és 1988 között. Az akkori legmodernebb technológiával, német szakemberek segítségével. A közel 12 ezres város (eredetileg 6000, de ide számítjuk a környező településeket is) stadionja 25 ezer férőhelyes. (Összehasonlításul: a felcsúti Pancho Aréna 3500, valamivel több mint kétszerese – egyelőre csak – a falu lakosságának.) Minden áthallás nélkül jegyezzük meg, hogy a 70-es, 80-as években Scornicești erőteljes ütemben fejlődött, hogy a kitűzött célt, a várossá avatást elérhesse, amire végül 1989-ben került sor. Abban az évben, amely év december 25-én Nicolae Ceaușescut kivégezték. A stadion a futballcsapat eredeti elnevezését viseli ma is: „Jövő stadion”.
| ||
Lássuk a csapatot
A futballcsapatot megalapításakor, 1973-ban Viitorul Scornicești-nek (viitorul a. m. jövő) hívták. A stadion ennek az emblematikus, a magát hihetetlen sebességgel az első osztályba felküzdő csapatnak az otthona lett. Az idegenben kék-sárgában játszó együttes (véletlenül ezek a Puskás Akadémia színei is) a döntő küzdelemben 18-0-ra verte a 3. osztályban az Electrodul Slatina (azaz a slatinai „Elektróda”) csapatát. Igaz, a fáma úgy tartja, hogy az Elektróda csapatát egy esküvői ünnepség résztvevői közül verbuválták, de a gólarányra is szükség volt, hogy a továbbjutást bebiztosítsák.
A másodosztályban sem időzött sokat a csapat, csupán az 1978–79-es szezonban. Ám így is történtek emlékezetes események. Pédául a Metalul București elleni mérkőzés 80. percében, 0-0 állásnál a Metalul szabályos gólt szerzett. A Scornicești edzője ekkor odahívta az egyik játékost, és arra utasította, hogy mondja meg a bírónak, a gól előtt az ellenfél játékosa lesen állt. A bíró a partjelzővel folytatott rövid konzultációt követően belátta, hogy valóban leshelyzet volt és a gólt érvénytelenítette. De a Metalul játékosai sem voltak restek, tiltakozásképpen hátat fordítottak a középkezdésnél. A Scornicești csatára háborítatlanul a kapura vezette, és a hátát mutató kapus mellett begurította a labdát: 1-0. Középkezdés. Megismétlődik az előbbi eset, most már 2-0. A bíró pedig úgy dönt, hogy ennyi elég, és a 82. percben véget vet a mérkőzésnek.
A csapat aztán megkapaszkodott az első osztályban, mi több, az 1981–82-es szezonban a 4. helyen, 1989-ben a 8. helyen végzett. 1990-ben viszont a román futballszövetség a csapatot a harmadosztályba sorolta vissza. Most a megyei bajnokságban tengeti életét, de ugyanabban az egykor ultramodernnek számító stadionban játszik.
Lássuk tehát a stadiont
A sportlétesítmény egykori csillogása ma már a múlté, de jelene szomorúan izgalmas. Scornicești, a kegyből lett város, ma is a stadionból és nosztalgiáiból él. A helyi tanács egyetlen hasznosítható tulajdona a stadion és a lakosok zárványként őrzött emlékezete. Többnyire varrodák működnek ma az épület földszintjén, de van itt karosszériafestő műhely is. Az egykor a játékosok számára kialakított szálláshelyeken ma 12 szociálisan rászoruló család lakik. A varrodák bérleti díjat fizetnek a tanácsnak. Az egyik bérlő elmondja, hogy havi 300 euróba kerül az alig 10-15 négyzetméteres helyiség, miközben az általuk varrott ruhadarabokat pár pennyért adja tovább a megrendelőnek Nagy-Britanniába. Pedig nem is akármilyen holmik ezek, hanem divatmárkák, amiket többnyire luxusáruházakban lehet kapni. (Kérem, ha valaha vásárol egy csinos blúzocskát, és a feliraton a Made in Romania olvasható, föltétlenül gondoljon a scornicești stadionban dolgozó varrónőkre. Tegyük rögtön hozzá, a műhelyek egészen elfogadható állapotban vannak.)
| ||
Az abszurditás körüllengi az egész környezetet; mintegy kísért a diktatúra hajdan volt valósága.
Románia egykor legszebb stadionja világviszonylatban is grandiózusnak számított. (A Nemzeti Sportban olvastam, hogy a Pancho Aréna a világ legszebb luxusstadionja.) 120×90-es méretével a Barcelona pályájának méretét is meghaladta (105×68 méter). Az akkori szövetségi vezetés nem is akarta hitelesíteni, így át kellett alakítani 100×70-esre. Ez azonban „mozgó” határ volt, mert amikor magas átlagéletkorú csapat vendégszerepelt a pályán, akkor a helyiek úgy 10 méterrel megnövelték a hosszát. Egyszóval a pálya hatalmas volt és korszerű. Egyesek szerint a gyep vízelvezetése még ma is sokkal jobb, mint a Nemzeti Arénáé Bukarestben – a franciák elleni avatómérkőzés után a vendégek egyszerűen „krumpliföldnek” nevezték a pályát. (Az építők szerint viszont a gyep gyorsabb növekedése érdekében bekapcsolt világítás arra késztette a fűszálakat, hogy fölfele növesszék gyökereiket, és ez okozta a galibát.)
Azonban a kollektív emlékezet úgy tartja, hogy Nicolae Ceaușescu nem volt futballdrukker, ez a játék egyáltalán nem érdekelte, ezért a Viitorul Scornicești – FC Olt sem az ő kreálmánya, sokkal inkább a diktátornak bemutatott hódolat volt. (Ahogyan a tao-pénzek fölajánlása a Puskás Akadémia számára.) Igaz, a klub vezetése mindenkor a Ceaușescu család tagjai közül került ki, és a futballszövetség meg az ellenfelek is pontosan tudták, hogy ki született Scorniceștiben – de azt talán állíthatjuk, hogy nem a közvetlen akarat, hanem a diktatúra korántsem rejtett, önjáró mechanizmusai hozták létre a csapatot. Név szerint pedig a helyi báró, a termelőszövetkezet elnöke, Vasile „Lică” Bărbulescu, Ceaușescu sógora, később földművelésügyi miniszter. A csapat dúskált a javakban és megengedhette magának, hogy Románia legjobb játékosait foglalkoztassa. Első elnöke Gheorghe Becheru Securitate-ezredes volt, ő hozta a pénzes táskát. Volt tehát egy helyi báró, s volt egy „pénzember” is, akik a „vezér” álmait lesték, ki nem mondott akaratát teljesítették. Fel sem merült, hogy közvetlen utasításra cselekszenek-e, annyira azonosulnak a parancsadóval.
Azt egyébként, hogy maga Ceaușescu soha nem fordult meg a stadionban (tehát nem is szotyolázhatott ott a gázszerelőjével), később maga Gheorghe Becheru erősítette meg. (Téved az Index újságírója a scornicești futballról és annak politikatörténetéről szóló, amúgy jól megírt és remek fényképekkel illusztrált riportjában. A beszámoló készpénznek veszi azt a legendát, hogy a VIP-páholy szűk belmagasságú termeit Ceaușescu közismerten alacsony termete miatt alakították ki így, vagy hogy itt is pezsgőztek, amikor a diktátor feleségét kinevezték akadémikussá.) Nem a stadion, hanem a szülői ház volt a rendszer nyílt kiállítási tárgya. A házat állandóan látogatók lepték el, az ország összes részéből érkező gyerekeknek a tanító nénik szervezték az utakat, hogy saját szemükkel láthassák, honnan származik a cipésztanoncból lett zseniális államférfi, úttörőket (pionírokat) avattak az udvaron… Virágzott a faluban a bevásárlóturizmus, hiszen köztudomású volt, hogy itt mindent lehet kapni, ellentétben az ország többi részével, ahol a 80-as évektől már a foglalkozásnak megfelelően, tudományosan megállapított fejadag szerinti jegyrendszer volt érvényben. Scornicești-ben lehetett mindig kapni Pepsi-Colát és farmert (íme, a textilipar hagyománya ebben gyökerezik). Mintha e virágzó, személyre szabott településnek Mészáros Lőrinc lett volna a polgármestere!
Lássuk a közeget
Ennek ellenére Nicolae Ceaușescu és neje, Elena, amikor propagandacélzattal látogatást tettek a diktátor szülőházánál, nem ezen a helyen szálltak meg. Egykoron hiába lakott ebben a házban 10 testvérével együtt Ceaușescu, a 30 négyzetméter körüli hajlék igencsak szűkös lett volna az államfő-pártvezetőnek és udvartartásának. Ezért Ceaușescu inkább építtetett magának egy hatalmas luxusszállodát Scornicești határában. A ma is üzemelő, négycsillagos, gyönyörűen fölújított, nagy medencés, President névre hallgató hotelben az elnöki lakosztály – a Ceaușescu család volt szálláshelye – ma is kivehető, hétvégéken 230 euróért. (Kíváncsian várjuk, hogy a Mészáros Lőrinc által bejelentett Alcsúti Szálloda Project révén megépülő komplexumban mennyibe kerül majd az elnöki lakosztály.)
Ha tehát Scornicești, a várossá lett falu, a vele egylényegű, ma már lecsúszott futballcsapat, de végső soron minden diktatúrák sorsát kívánnák összefoglalni, egy, a nosztalgiáiba zárkózott helyi lakos szavait érdemes fölidézni: „Dicső múlt, reménytelen jelen, nem létező jövő.” Nicolae Ceaușescunak az egyik késői hódolója által 2010-ben készített torz szobra a szülőház kis kertjében áll, mert a Kulturális Minisztérium nem engedélyezte közterületre kihelyezni. Sic transit…
Ezen a ponton engedtessék meg egyetlen, valamivel általánosabb gondolat: a diktatúrát éppen a már említett, öntudatlanul, automatikusan működő mechanizmusok teszik azzá, ami. Scornicești szellemében fogalmazva: az abszurditás, a szürrealitás egészen jó fokmérője annak, hogy milyen stádiumban van éppen a tekintélyelvű uralom. Elérte-e a diktatúra státuszát, vagy pár lépéssel még innen van tőle? (Kétségtelen, a politikai gyilkosság az igazi választóvonal.) Lehet, hogy ez nem szabatos, tudományos meghatározás – de a diktatúrák terminológiai vitájához most csak ennyit tennék hozzá. A valaha létezett kommunizmus legvadabb és végsőkig kitartó diktátorának és a magyarok évszázados, a kádárista jólét által bebetonozott kultúrfölényével lekezelt román diktatúrának egyik erős szimbóluma volt Scornicești és annak futballcsapata. Felcsút igen közel áll ahhoz, hogy maga is valami hasonlóvá váljék.
Nem azt akarom mondani, hogy Felcsút és Scornicești mindenben azonos. Lehet, hogy a Viitorul első osztályba jutása nem úgy történt, ahogyan a Puskás Akadémiáé. Lehet, hogy Ceaușescu nem avatkozott be közvetlenül futballcsapata sorsába, s még meccsekre sem járt. A motívum azonban ugyanaz. Olyan ez, mint a népmese. Lehet cifrázni, de végül Hamupipőke férjhez megy a királyfihoz, még akkor is, ha az eredeti Grimm-változatban hollók vájják ki a mostohák szemét.
