Publicisztika

Az Alkotmánybíróság testülete a közelmúltban egyhangú közleményt fogalmazott meg "az elmúlt napokban az Alkotmánybírósággal kapcsolatban elhangzott egyes kijelentésekről". A közlemény érintettjeit ennél sokkal pontosabban meg nem nevező állásfoglalás kifogásolta, hogy "alkotmányos szervek vezetői és tagjai tesznek rendszeresen olyan nyilatkozatot, melyben a testületnek az alkotmányos jogállam melletti elkötelezettségét és pártatlanságát a politikai nyilvánosság előtt vitatják". Név, cím és pozíció nem lett megjelölve.

Tavaly nyáron néhány kollégámmal olyan kutatásba kezdtünk, amely a bíróságok igazgatásának valóságát tárja fel, hogy kicsit oszlassuk a ködösítést és képmutatást, ami a hazai jogszolgáltatást jellemzi. Tapasztalataink szerint már régen mérlegre kellett volna tenni, hogy a tíz évvel ezelőtt a semmiből létrehozott bírósági igazgatás beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket.

Dávid Vilmos halála "A football játék egyik rejtélye athletikai sportjainknak. (...) A laikus világban még mindig el van terjedve az a nézet, hogy durva és veszedelmes valami." Amikor e sorok a Sport-Világ 1897. január 31-i számában megjelentek, gyakorlatilag még csak néhány tucatnyi embernek volt lehetősége arra, hogy Magyarországon labdába rúgjon. Az viszont kétségtelen, hogy nálunk a labdarúgás volt az első olyan, tömegek által űzött modern sportág, ahol a résztvevők akarva-akaratlanul sérülést okozhattak egymásnak. A korszak népszerű sportágait űzők, a kerékpárosok, evezősök, atléták és mindenekelőtt a tornászok közül sokan, többek között erőszakossága miatt is néztek idegenkedve az "angol rugósdira". Jellemző például a Magyar Hírlap egyik 1899-es cikke. A lap több orvos és sportember véleményét kérte ki a labdarúgásról, s a honi tornászat egyik ikonikus alakja, Maurer János, a Nemzeti Torna Egylet művezetője kifejtette: a futball durva játék, csak múló divat, ráadásul nem fejleszti egyenletesen a testet.

Magyar Narancs, 2008. március 13. A BKV döbbenetes méretű járatritkításáról szóló cikkük kapcsán két tényt érdemes rögzíteni. Egyfelől még a BKV számításai szerint is 20 milliárd forintos nemzetgazdasági veszteséggel jár a járatritkítás, és ezzel szemben a mindössze 6 milliárd forintos megtakarítás áll. Másfelől a járatritkításra azért van szükség, mert a 4-es metró gyakorlatilag a főváros összes szabad forrását elvonja. Ez utóbbi azért kényes ügy, mert Demszky Gábor az építés előtt ígéretet tett, hogy a metró miatt nem fog romlani a felszíni tömegközlekedés.

Magyar Narancs, 2008. február 28. Kedves Mancs, Bretter Zoltán cikkére szeretnék reagálni. A problémám ott kezdődik, ahol az ő írása véget ér: a felsőoktatás egyik nagy problémája a mobilitás, és annak jellege. Beszélünk ugyanis arról, hogy az új rendszerben a felsőoktatás átjárható (vagy ez a cél), csak ebből semmi nem igaz. Ma egy adott egyetemen megkezdett képzést sikeresen, tisztességgel teljesített félévek után sem lehet "csak úgy" folytatni máshol, azonos szinten, időveszteség, netalán felvételi/átvételi hercehurca nélkül. Ez az egyik. A másik, hogy a felsőoktatásban oktatók úgy mozognak ebben az országban intézményről intézményre, hogy ebben őket (talán) semmi nem korlátozza. Félreértés és sértődés ne essék, nem a pénzt sajnálom, nyilván nincsenek ők sem eleresztve. Ám ha egy jó középiskolai tanár kipurcanva esik az ágyba esténként, engedtessék meg nekem az a feltételezés, hogy ennek magasabb szinten fokozottan így kellene lennie. És persze sokszor úgy vagyunk mi hallgatók a tanárokkal, mint a Mátyás-mesékben: itt is van, meg nincs is.

A közszolgálati rádió múlt csütörtök kora reggeli hírműsorában Szebeni Lászlót, a Fővárosi Bíróság (FB) elnökhelyettesét a riporter arról az előző napi szégyenletes esetről faggatja, amikor a fasiszta milícia megszállta a Fővárosi Bíróság egyik tárgyalótermét, és nem volt a környéken hatóság, amely megvédte volna sem a tárgyalóterembe igyekvő Kolompár Orbánt, az Országos Cigány Önkormányzat elnökét, meg az újságírókat, sem a bírói eljárás nyilvánosságának alapjogát, sem az FB tekintélyét. Az alelnök, a Magyar Köztársaság ama intézményének a tisztviselője tehát, amelyen az erőszak megesett, a következőket válaszolja: "Megérkezett sajnálatos módon egy, a Magyar Gárda céljaival ellentétes célokat képviselő csoport is, és ebből alakult ki egyfajta vita, amelynek az eredménye az volt, hogy a rendőrséget igénybe kellett vegye saját biztonsági őrségünk, hogy nehogy véletlenül valamiféle további probléma keveredjen ki a dologból."

Magyar Narancs, 2008. február 14. Kedves Narancs, Várhegyi Éva az Egotrip rovatban a "megkésettség örömé"-ről ír.

Magyar Narancs, 2008. február 21. Tisztelt Szerkesztőség! Örömmel olvastam Linder Bálint cikkét az ökoszülőkről, nagyon fontos erről beszélni, mert sajnos kevesen foglalkoznak vele, mit tehet egy szülő, hogy környezettudatosan nevelje gyermekét, gyermekeit.

A következőkben a nép vonatkozásában eltekintenénk e kérdés megválaszolásától, fogalmunk sincs ugyanis, hogy ki miért szavazott úgy, ahogy, nem tudhatjuk, hogy a kormányfő ellen ikszeltek, vagy csak arra, hogy ők inkább nem fizetnének. Annyi biztos csak, hogy ennek a népszavazásnak sose lett volna szabad megtörténnie, nem lett volna szabad kitalálni, nem lett volna szabad az Alkotmánybíróságnak jóváhagynia (erre még visszatérünk). De ha már így esett, erőteljesebb ellenállításokat kellett volna tennie a kormánynak és az MSZP-nek. És nemcsak a kampányban, hanem korábban, 2006 nyarától egyfolytában, éjt nappallá téve: akkor legalább az esélyt megadták volna maguknak és mindenki másnak is. Ezt számos okból nem vagy csak későn tette meg mind a kormány, mind a párt, sokáig az utóbbi nem is igen tudta, mire készül az előbbi, utána meg inkább megúszni akarta a következményeket, majd csak lesz valahogy. Elintézi a Feri. Ennek ellenére aránytévesztés lenne ezt a balhét ráverni az MSZP-re: ők legalább - fél szívvel, tökölve, teli nadrággal, de - megpróbálták. Mármint a reformokat.

A miniszterelnök adócsökkentési javaslatai előtt és után számos, gyakran kritikus cikk jelent meg az adóreformmal és általában az üzleti környezettel kapcsolatban. Ezek közül a legnagyobb hatású talán Bojár Gábor radikális adóegyszerűsítést és -csökkentést, valamint Bokros Lajos alapvető közteher-viselési reformot javasló cikke, de sok más elemző is megszólalt, általában csalódásuknak adtak hangot.

Bár vélhetően mások is jelezték már, azért én is szólok: a Vastrabant Hathárom című száma a Hobo Blues Band 1986-os Esztrád c. lemezén megjelent 6:3 c.

Búr-Baky Miklós most James Madisontól kölcsönzött mottót, amellyel egy lépéssel előbbre jutottak a szerző kilétét kutató olvasók. Mert ugyebár nem lehet egykönynyen és következmények nélkül Madisont idézni.

Közvetlen demokrácia vagy legyen rendesen, vagy ne legyen sehogy - a közvetlen demokrácia őszinte hívei és jó ismerői gyakran hördülnek fel ekképpen, ha azt látják, kedvenc intézményeikkel visszaélnek a politikusok. A félmegoldásoknál, az időnkénti, kiszámíthatatlan népszavazásoknál, meg annál, ha a népszavazás intézményét a politikai erők annak eredeti szellemével ellentétesen használják fel, még mindig jobb, ha egyáltalán nincs mód a közvetlen döntéshozatalra. Persze: ahogy nincsenek gonosz gépek, a népszavazás intézménye sem ab ovo rossz, kerülendő vagy éppen alkalmatlan demokratikus döntések meghozatalára. Csak tudni kell(ene) vele élni. A hét végén lezáruló abszurd népszavazási játékot a magyar politika kisszerűsége termelte ki - ám ezt azért tehette meg, mert maga a szabályozás is rossz. Vajon mit kellene tennünk, és milyen elvi lehetőségek állnak előttünk, ha a rendszerváltáskor rajtunk ragadt, használhatatlan, antidemokratikus rendszert meg akarnánk változtatni?

Ha megvalósul a kaposvári színigazgatói pályázat gondosan kidolgozott forgatókönyve, akkor itt a vége: immár a színháztörténet lapjaira költözik a kaposvári színház elmúlt negyven esztendeje. Fényes régi lapok ezek: a magyar színházművészet megújulása követhető nyomon rajtuk; azok a fejezetek - az azóta rég letűnt Szolnokkal és egy-egy rövid időszakban más vidéki városokkal együtt -, amelyekből megszületett és felnőtt a mai élvonal. Igazán csekély túlzás: jószerével mindenki, aki részese és szereplője annak a színháznak, amely a világba is elvitte hírünket, ezekből a műhelyekből, és legfőképpen Kaposvárból nőtt ki.