Búr-Baky szerint az Alkotmánybíróság nagyot hibázott, amikor zöld utat adott a díjakról szóló népszavazásnak. Ebben nincs vita köztünk. Nincs az a renegát federalista, aki ne vallaná, hogy ezt a népszavazást az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna akadályoznia. A magam részéről odáig is elmennék, hogy a hatalmi ágak közti egyensúlyok alakítása terén ezt volt az Alkotmánybíróság legvégzetesebb döntése. Lehetetlen, hogy nem látták be, melyek lesznek a döntés következményei. Nem kizárt, hogy unokáink is megszenvedik a következmények súlyát. Nem kizárt, hogy a népszavazással viszszatérően élő populista törekvések aláássák a köztársasági berendezkedést. Ugyanakkor Búr-Baky megérzése szerint a döntést egyszer még szégyellni fogja az Alkotmánybíróság, miként az is szégyenletes volt, amikor az 50 százalékos részvételi küszöböt a szocialisták félelmükben 25 százalékra szállították le. Azt hiszem, az elemző téved abban, hogy az Alkotmánybíróság bármely, a többségi vélemény mellé állt bírája valaha is szégyellni fogja a baljós döntést. Erre aligha kerül sor. Éppen ellenkezőleg, gyanítom, hogy évek múltán néhányan kifejezetten büszkék lesznek döntésükre. Megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant. Végtére is Justice Taney sem szégyellte az 1857-ben hozott Dred Scott-döntést, és azt kell mondanom, hogy az a formális alkotmányértelmezés (és a rabszolgatartó földbirtokosi érdekek tükrében) még akár magyarázható is volt. A szégyen, a tévedés belátása igen távol áll az alkotmánybírói attitűdtől. Mivel az alkotmánybírák senkinek sem felelnek, önreflexióik sem azonos módon működnek azokéval, akiknek a tevékenységét folyamatos választói vagy szakmai kritika kíséri figyelemmel. A szégyen, vagy akár az önkritika, nem alkotmánybírói kategória.
A háromkérdéses népszavazásról tudnia kell valamennyi alkotmánybírának, hogy erre vagy ilyesmire Európa egyetlen érett demokráciájában sem kerülhetne sor. Döntésükkel az alkotmánybírák jelentős mértékben akadályozták, hogy a magyar demokrácia kiszámítható módon haladjon az érettség útján.
