Kedves Mancs,
Bretter Zoltán cikkére szeretnék reagálni. A problémám ott kezdődik, ahol az ő írása véget ér: a felsőoktatás egyik nagy problémája a mobilitás, és annak jellege. Beszélünk ugyanis arról, hogy az új rendszerben a felsőoktatás átjárható (vagy ez a cél), csak ebből semmi nem igaz. Ma egy adott egyetemen megkezdett képzést sikeresen, tisztességgel teljesített félévek után sem lehet "csak úgy" folytatni máshol, azonos szinten, időveszteség, netalán felvételi/átvételi hercehurca nélkül. Ez az egyik. A másik, hogy a felsőoktatásban oktatók úgy mozognak ebben az országban intézményről intézményre, hogy ebben őket (talán) semmi nem korlátozza. Félreértés és sértődés ne essék, nem a pénzt sajnálom, nyilván nincsenek ők sem eleresztve. Ám ha egy jó középiskolai tanár kipurcanva esik az ágyba esténként, engedtessék meg nekem az a feltételezés, hogy ennek magasabb szinten fokozottan így kellene lennie. És persze sokszor úgy vagyunk mi hallgatók a tanárokkal, mint a Mátyás-mesékben: itt is van, meg nincs is.
A magyar felsőoktatásnak a legnagyobb problémája - melyben a fenti csak egy nagyon konkrét részprobléma -, hogy nincs jelen semmiféle minőségbiztosítás. Nem ISO-szabványokra, sokszor esetleg kiüresedett, de annál drágább rendszerekre gondolok, hanem valami olyanra, ami egy egyszerű kérdésre nekem mint hallgatónak egyszerű, világos, megfogható és megnyugtató választ ad: hova fordulhatok? Akkor, amikor a tanár nem teljesíti a kötelességét; akkor, amikor nincs, aki megmondja a tanárnak, hogy mi egyáltalán a kötelessége; akkor, amikor a titkárság (dékáni hivatal, mikor mi) ott tesz keresztbe - önérdekből, nem feltétlenül gonoszságból -, ahol tud, és még sorolhatnánk.
Első lépésként meg kellene adni erre a kérdésre a választ. Hiller István A szólás szabadsága című műsor egyik adásában - meg gondolom, még ezer más helyen - megadta: nem kell sehova fordulni, majd ha tandíjat fizet az úr, jobb lesz. Ez az indoklás kísértetiesen hasonlít egy másik témában felbukkant érvre, de sajnos az is elbukott, mondhatni hazugságnak, finomabban tévedésnek bizonyult. Ebben az adásban többen voltak, például Pokorni Zoltán. Személyes szimpátia, hovatovább ismeretség nem fűz hozzá, sőt általában azzal sem értek nagyon egyet, amit mondani szokott, néha már az zavar, ahogyan mondja. Most úgy fogalmazott, hogy önmagában azzal, hogy fizetek - fizettetnek - valamiért, egyáltalán nem eredményezi a megrendelő szerepet, amiből a hallgatónak bármi lehetősége lenne érdemben befolyásolni a dolgok folyását. Mert mitől lenne? Milyen fórumon? Holnaptól, ha egy előadó inkább fagyizni megy, mint tisztességes órát tartani, bemegy az ember a dékánhoz az átutalási megbízást lobogtatva, az asztalra csap, és azt mondja: uram, ez így nem jó, én fizettem, tisztességes munkát várnék el? A művelet sikere egyszerre több dolgot is feltételez, például legeslegelöl azt, hogy a hallgató be mer menni akár a tanszékvezetőhöz is. Persze habitusa válogatja, de ebben a pozícióban annak az oktatónak a - nemritkán régi jó - kollégája ül. És ha a hallgató bement, akkor kell még az is, hogy a tanszékvezető meghallgassa, egyenrangú partnerként. Aztán a hallgatónak bizonyítania kell, hogy igaza van. A valóság ezer ponton elágazhat, mindenesetre sajnálom, hogy Hiller István nem érzi, ez mennyire nem életszerű. Azért nem, mert nem tettük azzá. Na de az azért úgy van rendjén, hogy először a tányért rakom az asztalra, csak utána a rántottát.
Sajnos a (magyar) felsőoktatás is a (magyar) valóság része, abból egy szelet. Csordultig érdekekkel, stiklikkel, szövetségekkel valami ellen vagy valamiért, és aki ezt nem látja, az nagyon erősen összeszorítja a szemét. Idealista az, aki azt gondolja, hogy az oktatót, tanszékvezetőt, dékánt majd meghatja az, hogy ki mit fizet (persze értem én a rektorokat, a pluszforrás mindig jól jön - én sem sajnálnám tőlük). Ebben a beszélgetésben is szóba került a költségtérítéses képzés, mégpedig úgy, hogy annak a színvonala sokszor nem éri el az államilag finanszírozottat. Ez egyrészt érthető, másrészt nem ez a lényeg: a lényeg az, hogy a mostani költségtérítéses hallgatói csoport érdekérvényesítő képessége lehetne a modell, a teszt a most bevezetendő tandíjhoz. A most költségtérítéses hallgatók reprezentatív mintája vajon gondolja-e azt, hogy ha neki egy tanár bármilyen objektív, méltányolható okból nem tetszik, akkor bármit tud változtatni a helyzetén? Kétlem. Mert sajnos a (magyar) felsőoktatás is a (magyar) valóság része, abból egy szelet. Csordultig érdekekkel, stiklikkel...
Tisztelettel:
