Sorozat az ellenzéki összefogásról

Gordon flash

  • Rajcsányi Gellért
  • 2012. október 19.

Publicisztika

„Amennyire várható volt Bajnai Gordon visszatérése, ugyanannyira várható volt az is, hogy a kormány baloldali-liberális ellenzéke egy pillanatig sem lesz képes akár egy lépést tenni egy irányba. Ebből nehezen lesz Ellenzéki Együttműködés Rendszere.” Sorozatunk negyedik részeként Rajcsányi Gellért írását közöljük.

„Ha van egy jó elméleted, feledkezz meg a valóságról!” (Slavoj Žižek)

Meglepő 2012 őszéről visszatekintve, hogy ahhoz képest, mennyi változás történt Magyarországon, alig változott valami 2010 óta a hazai pártpolitikai palettán. A Fidesz népszerűsége a rendkívül konfliktusos és biztató eredményekkel egyelőre kevéssé szolgáló unortodox politizálás miatt erősen megcsappant, de alapvetően ma is a többi párt fölé nő – még ha az időköziken elszenvedett meglepő önkormányzati vereségek komoly figyelmeztetést is jelentenek számára. A Fideszből jelenleg kiábrándult tömegekre ugyanakkor dőreség lenne úgy tekinteni, mint akik egy emberként leszavaznának egy túloldalról érkező összefogásra, különösen, ha a szocialisták és leágazásaik is vastagon részt vennének benne. A posztkommunisták és anti-posztkommunisták közötti több évtizedes lövészárok továbbra is létezik, még akkor is, ha már bőven vannak anti-posztkommunisták a baloldalon, és sajnálatosan nem egy posztkommunista „erősíti” a jobboldalt is.

A baloldali-liberális ellenzék pedig pontosan ott tart, ahol 2010-ben, és ma is azokkal a dilemmákkal és sokszor feloldhatatlan belső ellentétekkel kell szembenéznie, amelyek már két és fél évvel ezelőtt is jól láthatók voltak. Az MSZP saját nyolcévnyi kormányzati antiteljesítményének és posztkommunista gyökereinek a foglya, de még mindig náluk van annyi szervezeti erő, amely eredményt mutathat fel a jelenleg regnáló hatalommal szemben. A 2010-es választási katasztrófához Dugovics Tituszként arcát adó, a pártot viszont azóta is erős kézzel szervező Mesterházy Attila például meglepő politikusi tehetséget és fejlődési képességet tudott felmutatni. Az időköziken elért győzelmekkel igazolva is láthatja saját tevékenységének eredményességét – miért lépne hát idejekorán vissza egy légből alászálló, mítoszgyártók által formatervezett miniszterelnök-jelölt kedvéért?

Az LMP nem tudta kihasználni parlamenti jelenlétét arra, hogy karakteresebb képet mutasson magáról, miközben nem sikerült erősebben megvetnie lábát a vidéki Magyarországon sem. Belülről pedig ugyanazok az eltérő nézetek osztják meg, mint a megalakuláskor. Az ellenzéki együttműködés és annak végső választási sikere nehezen képzelhető el az MSZP nélkül – az MSZP-vel (és a DK-val) való esetleges összefogás viszont az LMP legfontosabb elveinek feladását jelentené, ami miatt tömegek ábrándulhatnának ki a pártból. Az LMP persze elindulhat önállóan is a választásokon, de ez nagy valószínűséggel a baloldali-liberális ellenzék választási győzelmének utolsó esélyét venné el – viszont legalább az arcuk megmaradna. Az összefogás dilemmája tehát az LMP létének értelmét kezdi ki.

Gyurcsány Ferenc és DK nevű baráti társasága továbbra is megy a saját feje után, elszabadult ágyúgolyóként keresztbe-kasul szabdalva más ellenzéki erők törekvéseit, valójában leginkább a Fidesznek kedvezve. De legalább a 21. századi baloldalnak is lett egy Torgyán Józsefe. A magukat civilnek nevező mozgalmárok még mindig ugyanazokkal a gyermekbetegségekkel küzdenek, mint a kezdeti időkben, de legalább a magát egymilliósnak nevező szervezet (Milla) 2012 őszére csak összegyűjtött százezer lájkot a Facebookon. A civilség mítosza pedig ugyanúgy szertefoszlik a politika örök küzdőterébe való belépéssel: nem lehet valójában más a politika. A civilség, a „nempolitikusság” önmeghatározása az ártatlanság imázsának fenntartását szolgálja, de ezeknek a lepleknek kényszerűen le kell hullaniuk, amikor mégiscsak egy választási győzelem a cél.

Világnézeti kaleidoszkóp
A politika természetéből adódóan nem meglepő, hogy politikusi érdekütközések, személyes ellenszenvek és féltékenységek szabdalják fel a letisztulás előtt álló ellenzéki palettát. Az viszont látható, hogy ezek az ellenérdekek csak erősödnek, és nem feloldódnak, ahogy a választásokig hátralévő idő csökkenésével emelkedik a helyezkedés tétje.

De nem csak érdekütközésekről beszélhetünk: a jelenlegi baloldali-liberális politikai erők és más Orbán-ellenes intellektuális csoportok nézetei és elképzelései oly mértékben ütköznek egymással, amit szinte lehetetlen áthidalni. Soroljuk csak a szereplőket! Radikális baloldali, esetleg újbaloldali nézeteket valló, elvhű fiatal aktivisták és mozgalmárok. Magukat tökösnek mutató szakszervezetiek. Minden hájjal megkent, a régi jó hálózatok romjain kapirgáló szocik. Kiégett liberális értelmiségiek. Harcosan környezetvédő ökopolitikusok. Nyugdíjasok és elszegényedő rétegek félelmeire építő balos populisták. Az új gazdasági mechanizmus óta befolyásos vagy rendszerváltás utáni, újgenerációs technokraták. Orbán-fób hazai neokonok. És persze a háttér: az aktuális kormány által érdekeikben sértett gazdasági szereplők, nagyvállalatok, multik, pénzügyi körök. A természetszerűleg létező hazai jobboldallal szemben kritikus nemzetközi politikai, intellektuális kapcsolati hálók. A külpolitikai vonatkozásokról még nem is beszéltünk: mit gondolnak például a szomszédságpolitikáról, az IMF-ről, az EU-ról, Európa kihívásairól, az európai integráció mélyítéséről, az unió létező demokratikus deficitjéről a baloldali bázisdemokraták és a technokraták?

Mi az, amiben mindezek egyet tudnának érteni – mielőtt egyáltalán arról beszélnénk, képesek lennének-e mindezen érdekek politikai erői a közös kormányzásra? Egy darab közös nevezőt biztos lehet találni: Orbán Viktor leváltásának vágyát – de mire elég ez a választásokig és utána?

Mindehhez kapcsolódik a baloldal hosszan elhúzódó, a szocializmus és kommunizmus kísérlete utáni világméretű ideológiai válsága, amin – bármekkora esélyt is nyújtott a 2008 óta tartó gazdasági világválság – sem Nyugaton, sem Keleten nem tudott túllépni. Lehet persze még találni újabb balos elméleteket a világ magyarázatára, csak hát ez egyre inkább egy értelmiségi szubkultúra játszóterén okoz izgalmakat. A politikailag passzívvá kondicionált tömegek eléréséért, megszólításáért, meggyőzéséért többévnyi közös munkán alapuló és hatalmas költségekkel járó összehangolt politizálásra, tematizálásra és kommunikációra van szükség egy igencsak jó helyzetben lévő ellenféllel szemben. Húszévnyi küzdelmes építkezés után a jobboldalnak ez összejött 2010-re. A baloldali-liberális ellenzék jelen állapotában viszont nagyon messze van ezektől a feltételektől.

Bajnai mítosza
És elérkeztünk ahhoz a figurához, akitől jelenleg a legtöbben várják az ellenzéki összefogás vezetését. Bajnai Gordon egyrészt egy hús-vér közéleti szereplő, közgazdász, üzletember, magát nem politikusként beállító politikus – másrészt pedig egy sokak által építgetett halovány mítosz főszereplője, aki majd legyőzi a Fidesz-gépezetet 2014-ben. A mítosz egyik legfontosabb fejezete az egyéves miniszterelnöki időszaka, amely sokak szerint kiválóan bizonyította vezetői képességét – mások szerint viszont legfeljebb arra lehet büszke, hogy 2009 sötét tavaszán sikerült elkerülnie az ország csődjét, egyébként pedig ortodox megszorításokkal kibekkelt egy évet a szocialista képviselők szavazatainak segítségével. Azt meg sokan elfelejtik, hogy Bajnai karrierje nem 2009-ben kezdődött, hanem a rendszerváltáskor, és 2006-tól végigasszisztálta a második Gyurcsány-kormány működését. Lesznek elegen, akik emlékeztetik majd erre a nagyérdeműt.

A mítosz másik eleme, hogy Bajnai Gordon olyan politikusi személyiség, aki képes lehet integrálni az ellenzéki szavazókat és politikai erőket. Nos, a mítosz készen áll, de mi van mögötte? Nem láttuk még Bajnai Gordont saját politikai erőt építeni, uralva azt befelé, képviselve kifelé, miközben saját akaratát érvényesíti egy szövetségesi politikában, beszállva a mindennapos politikai küzdelmek mocsarába. És eközben világosan, érthetően, egyszerűen artikulálnia kellene saját álláspontját a szavazók széles tömegei felé, megpróbálva meggyőzni őket. És mindezt egy olyan közszereplőtől várják el, aki politikai filozófiáját – elhíresülten – így foglalta össze a Népszabadságnak adott 2010-es interjúban: „Nem gondolom magam politikusnak. Politikus az, aki hivatásszerűen azzal foglalkozik, hogy a közhatalmat megszerezze és megtartsa. Én soha nem akartam sem megszerezni, sem megtartani a hatalmat.”

Bajnai Gordon lesz esetleg a világ első miniszterelnöke, aki a „nemcselekvés” taoista erényében és a „nempolitizálásban” hisz? És mi is az elképzelése Magyarországról, és az mennyiben hozható összhangba a jelenlegi kormányellenes erők ellentmondásos nézetrendszereivel? És mi lesz az ellenzéki összefogás menetrendje: először egyezzen meg mindenki mindenkivel, és majd az élre kényelmesen „beejtőernyőzhet” Bajnai Gordon? Vagy mégiscsak illene neki kézbe vennie a szervezés nehéz feladatát? Lehet, hogy Bajnai „nempolitikusi” karaktere sokak számára szimpatikus, sokaknak viszont érthetetlen vagy ellenszenves. Nyert persze Medgyessy Péter is Orbán Viktorral szemben, nem kell tehát ugyanolyan karaktert szembeállítani a hatalmat birtokló karakterrel – csak 2002-ben egy darab, a jelenleginél jóval erősebb és szervezettebb, eltökélt politikai erő állt a kihívó mögé. A Bajnai-mítosz felskiccelt karaktere már a ringbe lépés előtt megmérettetik a valósággal szemben, és ahogy láthatjuk, már itt is elég nagy konfliktusokkal kell szembenéznie.

A mítosz mögött
Ha 2014-ben, a baloldali-liberális ellenzék számára egy kegyelmi pillanatban ez az elképzelt összefogás, élén az elképzelt Bajnaival mégis többséget tudna szerezni a Parlamentben, a valódi politizálás csak ott kezdődne el: immár miniszterelnökként egy sokszínű koalíció élén kellene a valószínűleg egyben maradó, erős, kellő háttérhatalommal és a közigazgatás legfontosabb bástyáiba bebetonozott emberekkel rendelkező jobboldallal szemben kormányoznia.

Két kulcs a sikeres kormányzáshoz: egyrészt a hatalom logikájának ismerete és érvényesítése, másrészt a pőre machiavellizmus mögött mégiscsak bizonyos fontos eszmék következetes képviselete. A hatalom gyakorlásának mikéntjében egyet nem értő és a közös elvek megfogalmazására sem képes ellenzék súlyos hátrányban van Fidesz-ország jelenlegi uraihoz képest.

Úgy tűnik, a Bajnai-mítosz jelen pillanatban a baloldali-liberális erők által a történelemben oly sokszor építgetett, valóságról alkotott elméleti konstrukciók sorába tartozik, amelyben minden szép, logikus és kristálytiszta – egészen addig, amíg nem szembesül a jóval összetettebb emberi és közösségi érzelmekkel, nagyon is érthető vagy irracionális konfliktusokkal, mozgásokkal és esendőségekkel terhelt valósággal, amelyben a konstrukció bukásra ítéltetik. A valóságpróba most zajlik a szemünk előtt, hamarosan megtudjuk, mi lesz az eredménye.

A szerző a Mandiner főszerkesztő-helyettese

Neked ajánljuk