Amikor Koller Ignác veszprémi püspök 1770 körül Fellner Jakabbal, a kor egyik legjobb magyar építészével a püspöki palotát építtette, nem habozott elbontani a 13. század elejéről származó Gizella-kápolnát. Kellett a hely az új épületnek. Mégis, meglátva a romokon az apostolfreskókat, a püspök utasította az építészt, hogy a bontást állítsák le, a terveket gondolják újra, legalább a kápolna alsó szintjét boltozzák be ismét és építsenek új kaput. A püspök önmérsékletének köszönhetjük tehát, hogy megmaradtak azok a falképek, amiket ma a magyar képzőművészet legértékesebb kincsei között tartunk számon, és hogy ma is megtapinthatjuk az apostolok feje körül domborodó glóriát.
A püspök gesztusát tekinthetjük a magyar műemléki gondolkodás kezdetének is: tudatos döntés született a régmúlt épített emlékének megőrzéséről, ennek érdekében egy fejlesztési szándék korlátozásáról. Nem volt ez természetes és szokásos lépés - éppen, hogy a régi házak enyészete, bontása, átépítése, az építőkövek széthordása volt az. Koller Ignác azonban megláthatta azt a történeti és művészi értéket, amelynek megőrzése őt magát és az utókort is gazdagítja.
A műemlékvédelem gondolata tehát viszonylag új, lényegében a 19. század szellemi talaján csírázott ki, és a 20. század során bokrosodott. A műemlékvédelmi gondolkodás kezdetben az épített örökség legrégebbi, legértékesebb elemeinek felmutatását, megóvását, felújítását szolgálta. Az érdeklődés fokozatosan, évtizedek lassú szemléletváltozásával fordult a legértékesebbtől az általánosabb, a régitől az újabb felé. Miközben a 19. század végén már nagy lelkesedéssel zajlott a középkori nagy templomok helyreállítása és újjávarázslása, még természetes volt, hogy el lehet bontani Pest középkori városmagját, a barokk palotákat, ha kell, városrészeket. Miközben később érthetővé vált, hogy milyen értéket képviselnek a barokk paloták és a reformkori városi házak, még lehetett pfujolni a szecessziós épületeket. Miközben elfogadottá vált, hogy nem lehet elbontani városrészeket és falvakat, hiszen azzal kultúránk sarokköveit is elbontjuk, még egyáltalán nem volt szokás, hogy ugyanezt gondoljuk az ipari építészetről. A történeti városszerkezetben, a nagyobb együttesek együttes jellegében rejlő értékek felismerése a II. világháború és az újjáépítés dühének pusztításai nyomán lett fontossá Európában. Az épített örökség újabb és újabb szegmenseinek felfedezése, megőrzésének igénye megállíthatatlan folyamatnak tűnik. A cél valamilyen módon az épített környezet kontinuitásának megőrzése, a változásban is az állandóság keresése.
A ház nevében
Az elmúlt korok épületei megőrzésének ezer jó oka van: ezek múltunk nap mint nap kézzel fogható emlékei, a tudatos vagy a tudattalan kulturális inspiráció kiapadhatatlan forrásai. Meglévő épületeink és városaink folyamatos használatának és újrahasznosításának szándéka végső soron a környezet egészéről alkotott gondolkodásunkról szól. A kulturális értékőrzés és az environmentalizmus párhuzama kézenfekvő, a közhelyszerű szólás itt is érvényes: nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól vettük kölcsön. Akárcsak a környezetvédelemben, itt is kulcsszó tehát az önmérséklet.
Mint ahogy a környezetvédelemben, a kulturális értékek megőrzésében is előkerülnek a beépített konfliktusok, mindjárt egy egész konfliktusmező. Az építés sokszereplős játék, a szereplők sokféle közösséghez tartoznak, sokféle értéket képviselnek, ráadásul gondolkodásuk időben is változik. Törvényszerű, hogy már az értékválasztásban is lehet konfliktus - abban, hogy ki mit tekint értéknek, és mit nem. Nincs feltétlenül egyetértés a nagyobb és a kisebb közösségek értékítéletében sem. Alapvető konfliktus, ha a megőrzés szándéka valakinek az érdekeit sérti, és jól érzékelhető a konfliktus abban is, hogy a megőrzés feladatai és költségei egyvalakit terhelnek, miközben annak hasznát más közösség, más generáció látja. Egy nagyobb közösség önmérsékletét pedig már csak intézményes rendszerrel, jogszabályok, hatóságok, ösztönzők rendszerével lehet elérni.
A műemlékek védelme és a városépítési szabályozás rokonelvű abban, hogy valamely magánjogot korlátoz a közérdekre, a közjóra hivatkozva. Egy építési telken nem lehet akármit és akárhogyan építeni: a közösségnek joga van előírásokat fogalmazni, kikötésekkel, korlátozásokkal élni. Így van ez évszázadok óta, akár íratlan, akár írott szabályokkal. Az építtetők pedig ezt többnyire el is fogadják. A műemlékvédelem ugyancsak az ingatlanfejlesztési jogokat korlátozza: ha egy épület műemlékként védett, a tulajdonos nem bonthatja el házát, nem is alakíthatja át tetszése szerint, hanem csak a közösség véleményének figyelembevételével. Az ingatlanfejlesztés és a műemlékvédelem folytonosan kompromisszumra kényszerül, ezeknek a kompromisszumoknak a kialakítása pedig már önmagában is művészet.
Önmagában konfliktust jelent, ha valaki a házát nem építheti át kedve szerint, hanem alkalmazkodnia kell. A házhoz, a ház nevében megszólaló szakértőkhöz, hivatalnokokhoz. Ha meg kell őriznie a régi szerkezeteket, a régi ablakokat, ha csak drága mesterekkel nyúlhat a homlokzathoz, és még akkor sem színezheti kedve szerint. Konfliktust jelent, ha valaki már bontaná a házát, amikor védetté nyilvánítják. Bizonytalanságot okoz, ha egy építkezés előtt költséges régészeti vizsgálatokat kell végezni, amelyek eredménye minden előzetes elképzelést fel is boríthat. Mindez ráadásul szubjektív műfaj, minden eset más és más, nincsenek normatív előírások, de még általában a precedensekre sem lehet hivatkozni. Ne becsüljük alá annak a pénznek a hatalmát, amit egy-egy jelentősebb ingatlan fejlesztésének korlátozása érint. Az ilyen konfliktusok kezelése is művészet, néha harcművészet, ami iskolákat, műhelyeket alakít ki. Egyik helyen így oldják meg a feladatot, máshol másképp. Az azonban egy pillanatra sem lehet kérdéses, hogy az önmérsékletre szükség van, és ennek érdekében ki kell építeni, fenn kell tartani a megfelelő intézményrendszert.
A közös tudás
Magyarországon a műemléki értékek védelmét 1881 óta látja el törvény és szervezet, a Műemlékek Országos Bizottsága. A régészeti emlékek védelmét és feltárását az országos múzeumi hálózat kiépítése és munkája szolgálta. Bármilyen meglepő, a létező szocializmus idején a történeti épületállomány védelme megfelelt a kor európai színvonalának, akár az eredmények, akár a hiányosságok felől nézzük. A háborút követő újjáépítés és a modern korszak dühének itt is voltak fájó áldozatai, de viszonylag korán megindult például a történeti városmagok felmérése, a nagyobb együttesek védelme is. A műemlékvédelem egyik fényes időszakát hozta az Országos Műemléki Felügyelőség 1957-es megalapítása. Ez a szervezet a központi irányítás sajátos körülményei között képes volt a hatósági feladatok, a tudományos kutatás, a tervezés, a kivitelezés és a méltó hasznosítás feladatait vertikummá szervezni, és ebből a rendszerből a maximumot kihozni. Ha nem is a maximumot, de majdnem azt. Ez a rendszer az 1970-es évekre a kutatások és helyreállítások révén olyan eredményeket tudott felmutatni, amelyek sok szempontból kibővítették a magyar építészettörténetről, művészettörténetről meglévő tudásunkat. Egymás után rakták a térképre az Árpád-kori kistemplomokat, a városi házakat, középkori zsinagógákat, tájházakat, megindult a legfontosabb történeti városmagok megújítása is, létrejött egy, a történeti környezettel párbeszédbe kerülő kortárs építészeti magatartás is. Kialakult mindennek a módszertana, finanszírozása, tapasztalattára. A központi szervezet szellemi műhellyé is vált.
Eközben persze óhatatlanul elmaradt azoknak a képességeknek a fejlesztése, amelyek a rendszerváltás után egyből szükségessé váltak: a magántulajdonú környezetben másokat és máshogy kell meggyőzni és rábeszélni az önmérsékletre, amihez más típusú kooperációs készségre is szükség van. Hogy a feladat nem lehetetlen, sőt, jól is ki lehet belőle jönni, az látható abból, ahogy Európában a történeti épületek megőrzése egymás után szüli a sikertörténeteket a városmegújítási programokban, a kulturális turizmus programjaiban, magának az örökségiparnak a munkahelyteremtő képességében. Az is látszik, hogy a magasztos célok a valóságban is érvényesülnek: az épületek helyreállításával a kisebb-nagyobb közösségek történeti tudatának, identitásának elemei is erősödnek. Lehet a Ruhr-vidéken egy acélmű területe nagyszabású kulturális helyszín, máshol egy templomtér helyreállítása válik meghatározóvá a szerzetesközösség számára, egy középkori egyetem épületének helyreállítása egy nagyváros egyik létokának bizonyítékát mutathatja fel. Tudjuk, hogy Norvégia a válság idején a műemléki programokat tudatos gazdaságélénkítő eszközként alkalmazta, vagy hogy a brit lottó bevételei is hasonló okokból szolgálják a kulturális célokat, egyebek közt a műemlék-helyreállításokat.
Nagyon szűk látókörű tehát az a megközelítés, hogy a műemlékvédelem csak fékezi a fejlődést. Bizonyos fékek használata éppen, hogy szükséges, ez a védelem feladata, ezért van a hivatalnak hatósági jogköre. Emellett azonban cél és elérhető cél, hogy az épített környezet megőrzésén át egy másfajta fejlődési út lehetőségei és feltáratlan területei is megjelenjenek.
A fejlődés útjai
A rendszerváltást követően a magyar műemlékvédelem hosszú éveket töltött saját újrapozicionálásával: csak 1997-ben született meg az új törvény. A viták jelentős része végig arról szólt, hogy hol is a helye a műemlékvédelemnek az államigazgatás szervezetében. Korábban a "műemlékügy" az "építésügyhöz" tartozott, de nagy erők mozdultak meg annak érdekében, hogy a "kulturális ügyek" közé tartozzék. A világon mindenféle megoldásra van működőképes példa - nincsenek egyértelmű receptek. Szimpatikus rendszer működött az első két parlamenti ciklusban. Egyes északi országok akkori gyakorlatához hasonlóan a Környezetvédelmi Minisztérium egységes rendszerébe tartozott a környezetvédelem és az építésügy, és ez utóbbiba szervesen betagozódott a műemlékvédelem is. Ez a rendszer kifejezte a természeti és az épített környezet egységét, a történeti épületek és az újak együttélését. Érdekes módon az egységet szétvetette az alkotóelemek többneműsége: a zöldek és a szürkék közötti ellentét, a műemlékvédelem sajátosságainak erős hangsúlyozása. A "műemlékügy" 1998-tól kezdődően "kulturális üggyé" vált. Hosszan lehetne vitatkozni azon, hogy jól járt-e ezzel - az azonnali hatás mindenesetre egy finanszírozási elem elvesztésében mutatkozott meg. Lassú munkával épp ez idő tájt sikerült elérni, hogy olyan műemléki finanszírozási rendszer épülhessen ki, amelynek forrása jelentős és szinte automatikus: az üzemanyagok díjába épített környezetvédelmi adó egy-egy forintja egy nyitottan működő műemléki támogatási alapba került. Az indok is érthető: a környezetszennyezés nemcsak a természeti, hanem az épített környezetet is károsítja. A kulturális tárcánál azonban ilyen forrás nem képződött, a támogatási rendszer rövid működés után elvetélt. (Hozzá kell tennem: voltaképpen közömbösnek kellene lennie, hogy a költségvetési bevételek milyen redisztribúció révén kerülnek egy konkrét célt szolgáló alaphoz.)
A szemlélet megváltozását jelentette a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi törvény és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal létrehozása. A "kulturális örökség" kifejezés (az angol cultural heritage és a francia patrimoine culturel alapján) használata jóval szélesebb kört felölelő gondolkodást fejez ki. A hivatal hatásköre kibővült a régészettel vagy a műkincsekkel kapcsolatos feladatokkal. Magában a műemlékvédelemben a "táguló körök" programja a korábban nem értékelt korok (a modern, a szocreál) és épülettípusok (ipari építészet, infrastruktúra-építmények stb.) számbavételét és védelmét szolgálja. A civil szervezetek egyre aktívabb megjelenése is a védett épületek körének bővítését szorgalmazza. A hivatal jelentősen megnőtt - de nem biztos, hogy érdekérvényesítő képessége is ezt tette. Miközben váratlanul sok forrás került a régészeti területre (lényegében az autópálya-építkezések miatt), a műemlékvédelem eszköztárát szolgáló támogatási rendszer finanszírozása nem oldódott meg. Voltaképpen csupán a Nemzeti Kulturális Alap nyújtott felújítási támogatást az ország nem állami tulajdonban lévő műemlékei számára, a feladat nagyságrendjéhez képest elenyésző mértékben.
*
A hatósági szervezet gyökeres átalakítása, szélsőséges decentralizálása önmagában is rengeteg kérdést vet fel, de azt érezni lehet, hogy egy szétaprózódó hivatali struktúrában kulcsfontosságú lehet a központi tudástár és szellemi műhely megőrzése. Legalább ilyen fontos egy olyan átfogó stratégia, szakpolitikai program bemutatása is, ami a történeti épületállomány várható jövőjéről ad hihető víziót. Továbbra sem egyértelmű, hogyan tudjuk megőrizni mindazokat az épületeket, amelyeket amúgy nagyon szeretnénk. Kérdés, hogyan tudjuk meggyőzni az ingatlantulajdonosokat, hogy érezzenek örömet a történeti épületeikben rejlő értékek miatt - legyen az a tulajdonos, akár maga a magyar állam. Kérdés, hogyan tudjuk élővé tenni a műemlékeket. És továbbra is hiányzik az a támogatási rendszer, amellyel legalább részben kompenzálni lehet a műemlékvédelem összetett követelményeivel szembesülő tulajdonosokat, mi több, vonzóvá tenni a történeti épületeket.
Jelszavaink pedig valának: kontinuitás és önmérséklet.
A szerző építész, a Nemzeti Kulturális Alap műemléki és régészeti kollégiumának korábbi elnöke. Korábbi cikke a Narancsban: A nagypapa házai, 2007. június 28.
