A magyar jogalkotás az elmúlt évtizedekben különös képet rajzolt a társadalomról. A törvények, amelyekről azt hittük, hogy semlegesek, valójában arcvonalakat húztak. A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok.
*
Hét olyan szabályozási területet találtam, amelyet szándékában vagy hatásában felelősnek véltem a rasszalapú szociális elnyomásért. Ezekről öt szakemberrel folytattam eszmecserét: Havas Gábor, Zsigó Jenő és Kóczé Angéla szociológusokkal, akiket a „romaügy” mint tudomány és politika legavatottabb tudósainak tartok, valamint Szabó Attilával, a TASZ és Kádár András Kristóffal, a Helsinki Bizottság jogászával. Beszélgetésünk végére tizenegyre nőtt a törvények száma, és tisztábban rajzolódott ki előttem egy tönkrevert, beteges társadalom arcéle.
1. Romák lehetünk – a társadalmi és politikai gettóban
A rendszerváltás egyik vívmánya volt, hogy 1990-ben alkotmányos elismertséget és védelmet kapott a hazai cigányság: „a nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők” – szögezte le a 68. § (1) bekezdés. A (4) pedig azt mondta ki: „A nemzeti és etnikai kisebbségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre.”
Egy évvel később, a kisebbségi törvény kidolgozásakor vált nyilvánvalóvá, hogy a kisebbségpolitikában sem bontottuk le az alapokig az állampárti struktúrákat. A belügy titokban készített törvényjavaslatában az szerepelt: „megfelelő gazdasági, személyi és egyéb feltételek esetén” az etnikai kisebbségek is gyakorolhatják a nemzeti kisebbségi jogokat. A Kisebbségi Kerekasztal és a kormány között folyó egyeztető tárgyalásokon a Zsigó Jenővel és Bársony Jánossal közös tiltakozásunk ugyan sikeres volt: kikerültek a diszkriminatív elemek, de a többi nemzetiség képviselőinek opportunus magatartása miatt az állam érvényesíteni tudta velünk szemben az akaratát.
Többek között a következőképpen.
Valamennyi választópolgár szavazhatott a „kisebbségi” „önkormányzat” „képviselőire”; a mi esetünkben ez azt jelentette, hogy az elnyomó többség kezébe adták, ki képviselje feléjük az elnyomott romákat. Az első két botrányos ciklus után fogadták el a Roma Parlament javaslatát, miszerint a romaként regisztrált választók joga legyen a roma kisebbségi képviselet megválasztása. Azonban ez sem volt képes megváltoztatni az alapproblémát: az állam nem vonult ki a roma önkormányzatokból.
A kisebbségi önkormányzatok nem rendelkezhetnek erős jogosítvánnyal (vétó vagy egyetértési jog) az olyan lényegi döntéseknél, mint a település iskolaigazgatóinak, rendőrkapitányának, költségvetésének, infrastrukturális beruházásainak, vagy az uniós fejlesztéseik elfogadása.
A helyi és országos „képviseletnek” szűk területen van döntési kompetenciája, szakmai, politikai önállósága. A helyi roma önkormányzatoknak pénze, eszközei, legtöbb helyen szakértelmük sincs, vezetőiket leginkább a közmunkások főnöke ranggal illeti a polgármester.
A roma kulturális intézmények (színház, kultúrközpont, múzeum, levéltár, nyelvkutató intézet stb.) felállítása és működtetése tekintetében nincs önkormányzati vagy állami teljesítési kötelezettség, pénzügyi garancia. Az alapintézményeinket, ahogy a Gandhi-típusú nemzetiségi gimnáziumi hálózat létrehozását az elmúlt 35 év valamennyi kormánya elszabotálta. Ezzel szemben van állami felügyelet, kontroll és befolyásolás, mivel a kormányok „az egyetlen legitim tárgyalópartnerként” határozták meg az általuk kiválasztott, felhizlalt és rövid pórázon tartott Lungo Dromot.
A rendszerváltás utáni eddigi kormányok – politikai világnézettől függetlenül – Farkas Flórián személyében látták a nemzet biztonságának garanciáját.
A szocializmusban többször elítélt, de a demokráciában permanens közkegyelemben részesült politikus – és az ő sleppje – volt a biztosítéka annak, hogy a roma magyarok ne öntudatosodjanak, ne követeljék a jogaikat, helyette elfogadják a politikai és fizikai gettót, a gyarmatosított uralmat és állami felügyeletet.
Ezzel egyidejűleg Farkas volt a „mindenben együttműködő fél” abban az elévülhetetlen bűncselekmény-sorozatban, amikor is a romák „felemelkedésére” szánt uniós pénzek az állampárt klientúrájának zsebébe vándoroltak. Érdemei elismeréseként Farkas 20 évig ült csöndben, és emelte fel hűséges fideszes kezét a parlamentben, hogy ezzel is képviselje az I. cigánytörvényt.
2. Szegénységbe zárva – a szociálpolitika peremén
A magyar jóléti állam egykor a társadalmi szolidaritás eszméjére épült. Ma leginkább a kiváltságok és a nyomor konzerválására.
A családi pótlékot, a gyerekek tisztességes ellátását-nevelését segítő állami hozzájárulás összegét 2008 óta befagyasztották, vásárlóértéke ma egyharmadnyi. Vagyis azokat a gyerekeket, akik szülei nem dolgoz(hat)nak, és akik nem kapnak ingyenes étkezést, éhezésre ítélik.
A szociálpolitika rendszerét Havas Gábor segített átlátni. 28 500 forint értékben változatlan maradt a nyugdíjminimum, s a tartós munkanélküliek segélyét 2011-ben ettől is kevesebb összegben, 22 800 forintban állapították meg. Ráadásul ezt elszakították más szociális juttatásoktól, azaz ha azokat esetleg emelik, ezt akkor sem. Ezek a számok nem csak pontosan jelzik a magyar szegénypolitika erkölcsi minimumát, de egyértelmű üzenetet is küldenek: az állam leselejtezte a legszegényebbeket, sorsuk nem közügy. Ez összhangban van az alkotmányos puccsal született Alaptörvénnyel, amelyből kikerült a szociális biztonság állami kötelezettsége.
A fideszes kétharmad családi adókedvezménye a középosztályt jutalmazta: egy gyerek esetében ez a családi pótlékkal közel azonos mértékű, két gyerek esetében pedig annak a duplája; három gyerek után a „gyermeknevelési támogatás” mintegy háromszorosához juthat hozzá a dolgozó magyar. Ehhez kapcsolódtak a személyi jövedelemadóra vonatkozó adókedvezmények, amelyek ez évig több százezer forint visszaigényelhető összeget jelentettek. A választási kampányba fordulva ott tartunk, hogy a háromgyerekes édesanyák az életük végéig szja-mentességet élveznek. A legalsó jövedelmi tized természetesen kimarad a pénzszórásból, csak remélni lehet, hogy nem rajtuk verik majd el a port, ha beomlik a költségvetés.
Ebbe a „törvénycsomagba” tartozik a tartós munkanélküliek segélyének csökkentése, majd a közmunka bevezetése (2011. évi CVI. törvény), ami új, modern függőségi rendszert teremtett: az állam szigorú ura, a polgár alávetettje lett a helyi hatalomnak.
„Légy hálás, hogy dolgozhatsz ennyiért – és ugye, tudod, hova kell szavazni!?”
Ez a II. cigánytörvénycsomag.
3. Lakhatás: az elutasítás topográfiája
A lakhatás területén a jog az utóbbi húsz évben páncélból húzott falat a szegények és a jobb módúak közé.
Az Országgyűlés a fideszes Juharos Róbert javaslatára 1999 karácsonya előtt szavazott a szabálysértési törvény [CXX. törvény 41. § (11) bekezdésével történt] módosításáról, az önkényes lakásfoglalás szabálysértéssé minősítéséről. Így az ingatlanbizniszben is utazó józsefvárosi képviselő javaslatára a „társadalomra veszélyes cselekményt elkövetők, akiknek többsége Szabolcsból jön fel, és már a Keletiben adják-veszik a címeket”, 150 ezer forintig terjedő pénzbírsággal vagy 60 napig terjedő elzárással váltak büntethetővé.
2000 tavaszán ugyancsak Juharos kezdeményezte, hogy a törvényhozás a kilakoltatások ügyét a jegyzők hatáskörébe utalja – ez lett a lakástörvény 2000. évi XLI. törvény általi módosítása. A döntések így elkerültek a bíróságokról, és a helyi hatalmi viszonyok közvetlen terébe helyeződtek át. A jegyzői végzéstől számított három vagy nyolc napon belül az önkényes visszatérhet oda, ahonnan jött: az utcára. A következmény: több ezer, többségében roma család lett földönfutó, jogorvoslat és elhelyezés nélkül. Évtizedes kilakoltatás elleni küzdelmünk egyik megfigyelése, hogy az önkormányzatoknak általában nem volt pontos listájuk az üresen álló lakásállományukról. A lakáskiürítésekben és az ingatlanbizniszben szintén aktív végrehajtóknak és egyes cégeknek viszont hosszú lajstromuk volt. Ez a III. cigánytörvény.
A 2010-es évek otthonteremtési támogatásai – csok, falusi csok (új lakás építése/vásárlása vagy használt lakás korszerűsítése, bővítése) vagy a kamatmentes, szabadon felhasználható babaváró kölcsön – már a középosztály számára tervezett rendszerek. Ez a IV. cigánytörvény. Hitelképesség, önerő, banki fedezet: ezek a feltételek magától értetődőnek tűnnek egészen addig, amíg nem egy borsodi vagy zalai cigánytelep lakójának kell teljesítenie őket. A kormány egyértelmű célja a családalapítás segítése volt: növelni a születésszámot, ezzel párhuzamosan élénkíteni az ingatlanpiacot és ösztönözni a gazdaságot.
Ha összevetjük a szegényeket sújtó döntéseket (gyermeknevelési támogatás, nyugdíjminimum összegének befagyasztása, munkanélküli-segély összegének csökkentése stb.) a fehér középosztály túltámogatását mutató intézkedésekkel (családi adókedvezmények, szja-mentesség, otthonteremtési támogatások stb.), torz és nemzetromboló szociálpolitikai koncepció bontakozik ki előttünk. A kormány feltételezése szerint, ha több pénzt adunk a gyermeknemzésre és -nevelésre, úgy több fehér gyerek születik, és ha befagyasztjuk a családi pótlékot, kevesebb lesz a „nem idén barnult”. Ám ez életidegen, szakmaiatlan idea. A valóság és a számok azt mutatják, hogy a magasabb életszínvonalú családoknál kevesebb, míg az egyre szegényebb és elzártabb világokban több gyerek születik. Tehát, ha nem akarunk sok gettógyereket, akik a lakhatási és iskolai elkülönítés miatt gyakorlatilag analfabéták, szakmaszerzésre alkalmatlanok, így potenciálisan eltartottak lesznek, majd szintén sok hasonlóan jövőtlen gyereknek adnak életet, akkor ki kell szabadítani őket a zártságból, és gyökeresen meg kell változtatni az ő lakhatási, tanítási, szakmaszerzési és kulturálódási feltételeiket. Az apartheid politika helyett hagyni kell őket polgárosodni.
Ha „nem akarunk migrációt”, akkor a „belhoni migránsok”, a cigány magyarok szociális és gazdasági pozícióján kell javítani. A jelenlegi társadalompolitika csak az otthonteremtési támogatások révén évente sok száz milliárd forintnyi összeget juttat a gazdagoknak. Biztosak lehetünk abban, hogy ennek a pénznek a rászorultakra való szakszerű befektetésével a romák kirekesztése-egyenlőtlensége egy emberöltő alatt megszűnhetne.
4. A szegénység kriminalizálása
A magyar büntetőjog különös következetességgel kriminalizálta mindazt, ami a túléléshez tartozik.
Kriminalizálta a lomtalanítást [2012. évi CLXXXV tv. 31. § (4) bek.].
A falopás a szabálysértési értékhatártól függetlenül vétséggé változott [Btk., 370. § (2) bek.]. Ezt a cselekményt erdőben, jogellenes fakivágással valósítják meg. Egy szegény ember, aki egy hátnyi gallyat gyűjt a fűtéshez, hogy ne fagyjon meg a gyereke, akár két év börtönnel játszik.
Szabálysértéssé tették a fagyűjtést (Szabs. tv., 243. §). Aki erdőből kitermelt faanyagot szállítójegy nélkül szállít, súlyos bírságra számíthat. Ezeket a bírságokat a szegény emberek sokszor napi 1000 forinttal számolt börtönnapokkal fizetik ki.
Ezek a paragrafusok nem írják le, kit céloznak. A jogvédők tapasztalatai viszont elmondják: főként roma, mélyszegénységben élő embereket. Ez az V. cigánytörvény.
Amikor a gyermekvédelmi hatóság egy szegény családból emel ki gyereket, mert „nem megfelelőek a körülmények”, de a körülmények valójában a szegénységből fakadnak, akkor a jog újra ugyanazt mondja: a hiba nem az államé, hanem azé, aki szegény. A mai gyermekvédelmi rendszer állapota – a szakember- és pénzhiány, politikusokhoz és papokhoz köthető pedofilbotrányok, lányfuttatások, erőszak – ugyanúgy szimptómái a jelenkornak, mint a korrupció.
2025-ben mintegy 23 ezer gyermek él intézményi ellátásban. Mivel az adatvédelmi törvények nem engedik, nincsenek pontos adataink arról, hány százalékuknak cigányok-romák a felmenői. Szakértői becslések szerint az államra bízott gyerekek 70-80 százaléka cigány eredetű. Szabó Attila szerint nem véletlenül ebből a megalázott közegből kerül ki a legtöbb és legkárosabb szereket fogyasztó kábítószer-használó. A jelenlegi rezsim őket is politikai eszköznek tekinti – az ellenük folytatott hecckampányokkal nyernek meg, tartanak meg fontos szavazói rétegeket. Ez a VI. cigánytörvény.
5. Oktatás – a szelekció gépezete
A magyar iskolarendszer mindig is szelektív volt, de a szabad iskolaválasztás (1985, ’88, 1993) formálisan megerősítette azt, ami addig rejtett mechanizmus volt. A tehetősebb szülők elvitték gyerekeiket „jobb” iskolákba, a hátrányos helyzetű, köztük roma gyerekek maradtak a „rossz” iskolákban. A „szabad iskolaválasztás” szabadsága valójában a szegregáció szabadsága.
A Ladányi János – Csanádi Gábor szerzőpáros, valamint Havas Gábor és Solt Ottilia már a hetvenes években leírták: a magyar oktatás is szelekciós gépezet volt. A nyolcvanas–kilencvenes évek törvényei csak feltették az i-re a pontot. A későbbi reformok, mint a Radó-féle felzárkóztató osztályok (1995–96) is a cigány tanulók faji-szociális elkülönítéséhez járultak hozzá. Mégis,
a nyíltan apartheid politikát, vagyis a faji-szociális szegregáció intézményesülését (ahogy a cinikus Balog miniszter, ma református püspök fogalmazott: a szeretetteljes szegregációt) a Fidesz elmúlt 15 éves regnálása vitte tökélyre.
Az egyházi és az állami iskolák eltérő finanszírozása (az egyháziaké közel háromszoros) kijelölte a jobb módú gyerekek helyét az egyházi iskolákban, a cigány gyerekek pedig maradtak az államiban. Van arra is példa, hogy ugyanaz az egyház két iskolát tart fenn, például Pécsett a katolikusok, de egyikbe szinte csak romák/telepiek, a másikba fehér középosztálybeliek járnak. Felsőzsolcán is két iskola van: egy református és egy katolikus iskola, akik összedolgoznak: előbbiben nincs cigány tanuló, utóbbiban majd’ mindegyik az. Ez a VII. cigánytörvény.
Megrendítő csapás volt a hazai cigányságra a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény is, amely a tankötelezettség korhatárát 16 évre csökkentette. Szakértők szerint ezzel a változtatással a diákok esélye a lemorzsolódásra közel 70 százalékkal nőtt, a közfoglalkoztatásba kerülés esélye majdnem duplázódott, a „passzívvá” válás (foglalkoztatásban, oktatásban vagy képzésben sem vesz részt) esélye pedig másfélszer lett nagyobb.
A Közgazdaságtudományi Intézet 2023. évi kutatása szerint 2005 és 2021 között 5 százalékponttal, 8-ról 13 százalékra nőtt az iskolaelhagyók aránya Magyarországon, ami egyedülálló jelenség az OECD-országok között. A kormány – az iparkamara nyomására – őket szándékolta benyomni az elsődleges munkaerőpiacra, azonban a felmérés azt mutatta ki, hogy a foglalkoztatásuk nem jelentős. Majdnem 30 százalékkal emelkedett viszont a fiatalon gyereket vállaló nők száma. Többségükben a legrosszabb helyzetű, gettósodó vidéken élnek. Az iskolarendszernek őket kéne a leginkább megtartani, és piacképes szakmához juttatni.
Ez a 2012-től érvényes, bűnös politika évente 8–10 ezer fiatalt érint, a nagy részük cigány. Ez a törvény s ez az állami politika felelős azért, hogy ők nagy eséllyel kihullanak a társadalomból, s hogy a roma fiatalok kétharmada nem jut el az érettségiig. Ez a VIII. cigánytörvény.
Kádár András hívta fel a figyelmem arra is, hogy az antidiszkriminációs garanciák is leépültek. A gyöngyöspatai romák iskolai elkülönítése miatt milliós kártérítést megítélő bírósági határozat után a NER a köznevelési törvény módosítása révén megszüntette az anyagi kompenzáció lehetőségét a szegregáció áldozatainak. Mivel a magyar állam szerint nincs szegregáció, ezért nincs szükség jogérvényesítésre sem. Ha mégis pereskedne valaki, mert cigány osztályban funkcionális analfabétának nevelték, és nem képes elhelyezkedni, s ha lenne bíró, aki megállapítaná a jogsértést, úgy a felperes nem pénzbeli kártérítésre, hanem iskolai felzárkóztató szolgáltatásokra tarthat igényt. Ha az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz fordulna jogorvoslatért, az Ombudsmani Hivatalt kereshetné, amelybe az előbbit a NER beolvasztotta. Ahogyan a nemzetiségi jogok biztosa intézménnyel is tette, éppen azért, hogy az erős fókuszt, ami ezekben a hivatalokban a roma és egyéb sérülékeny csoportokra irányult, tompítsa, a jogsértettek ügyeit elrejtse és eljelentéktelenítse. Ezen fontos intézmények átvételével jelentősen csökkent az antidiszkriminációs intézményrendszer hatékonysága. Csökkent a panaszok száma, és az utóbbi évben nem is volt már olyan sikeres ügy, ahol roma lett volna a panaszos – ez a IX. cigánytörvény.
6. Ez lenne a magyar identitás?
A 2025-ös helyi önazonossági törvény már nem is rejti szándékát: lehetővé teszi, hogy a települések korlátozzák a nem helyben gyökeredzők betelepülését. A törvény és a belőle születő helyi rendeletek annyira súlyosak (Kertesi Gábor nemzetközi tekintélyű társadalomtudósunk ez egyenesen az „1945 utáni Magyarország első nyíltan fasiszta törvénye”), hogy a Roma Parlament az Európai Bizottsághoz fordult panasszal.
A törvény idén júliusi hatálybalépése óta már több mint száz település hozott kizáró, diszkriminatív szabályozást. Olyan helyi rendeletek születtek, ahol a helyhatóság elővásárlási jogot gyakorol a helyi ingatlanokra. További feltételek lehetnek még a középfokú iskolai végzettség, a büntetlen előélet, a magyar nyelvvizsga, a magas összegű letelepedési adó. Ez a X. cigánytörvény.
7. A gyűlölet-bűncselekmények jogi értelmezése
A romák ellen irányuló közbeszéd, utcai tüntetés vagy fizikai támadás korlátozhatóságának, megelőzésének, illetve ezen cselekmények szankcionálásának megvannak a törvényi feltételei.
Az új gyülekezési törvény indokolása kifejezetten utal arra, hogy elsősorban a sérülékeny közösségek – köztük a romák – méltósághoz való jogának hatékonyabb védelme érdekében volt szükség a demonstrációkkal kapcsolatos megtiltási és feloszlatási okok újraszabályozására. Eszerint a rendőrségnek nem kell megvárnia, hogy a gyűlés vagy az arra való felhívás közösségsértő, uszító legyen, és hogy elérje a büntetőeljárás megindításához szükséges szintet: elegendő, ha az a megítélése szerint szükségtelen és aránytalan mértékben veszélyezteti a közbiztonságot és a közrendet. Mégis, a szélsőjobb szabadon uszíthat, grasszálhat a településeken, sőt mára paramilitáris szervezet, hatósági feladatokat, mint pl. kilakoltatás is, rendőri asszisztencia mellett végezhet.
Így a gyűlöletbeszéd szabad, a méltóság pedig védelem nélkül marad.
Az Európai Bizottság nyomására elértük, hogy a Btk. 332. paragrafusa, a közösség elleni uszítás kifejezze a véleménynyilvánítás szabadságának jogi korlátját. A törvény szövegébe az „erőszakra uszít” mellé bekerült a „gyűlöletre” kitétel is: ez a cselekmény akkor valósul meg, „amikor valaki másokat – nagy nyilvánosság előtt – erőszakra vagy gyűlöletre uszít a magyar nemzet, valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport, illetve a társadalom további csoportjai ellen”. Így a bűncselekmény elkövetésének értékelése során figyelembe kellene venni, hogy az olyan vélemény kifejezése, amely objektíve alkalmas valamely védett közösséggel szembeni gyűlölet kiváltására, akkor is megvalósíthatja a közösség elleni uszítás bűncselekményét, ha erőszak közvetlen veszélye nem fenyeget. A joggyakorlat azonban mást gondol erről.
Hogy mit, azt dr. Szalayné dr. Sándor Erzsébet, a minap leköszönt nemzetiségi ombudsmanhelyettes (innen is köszönjük a szűk mozgástérben is tisztességgel elvégzett munkáját) 04/2025. számú elvi állásfoglalásából hivatalosan is megtudhattuk. Kérdésére, hogy a törvény módosítása után (a „gyűlöletre uszítás”) elkövetési magatartásának kialakult-e újabb jogértelmezési gyakorlata, Polt legfőbb ügyész azt válaszolta, hogy nem. Mert „a szabályozás fogyatékosságai, illetőleg az Alkotmánybíróság és a Kúria döntései nyomán a hatóságok a gyűlöletre uszítás elkövetési magatartását lényegében ma is erőszakra uszításként értelmezik, amelynek feltétele az erőszak bekövetkeztének reális és közvetlen veszélye”.
A magyar főjogalkalmazó tehát úgy ítéli, hogy több joga van a rasszistának a gyűlöletszító szabad szóláshoz, mint a cigány embernek a méltóságához, a biztonságához.
És ha netán támadás éri, az utóbbinak kell bebizonyítani, hogy az elhangzott szó és a tett között szerves összefüggés van. Ám ha egy újságíró a szennylapban gyűlöletkeltő szövegeket ír, majd újnyilas kollégája cigányellenes tüntetésen uszít, és hónapokkal később történik egy fizikai támadás, vajon melyik rendőr vagy ügyész fogja bebizonyítani a „közvetlen összefüggést”? Ez a XI. cigánytörvény.
*
A helyzet drámai, és felelősökért kiált. Havas Gábor szerint a kérdés nem is az, hogy ezek a törvények rasszisták-e, hanem az, hogy mit mondanak a társadalomról, milyen társadalompolitikai koncepciót tükröznek, és milyen szándékolt és nem szándékolt következményekkel jártak. A válasz kijózanító: a magyar társadalom kulturális-mentális állapota, rövidlátó érdekei állnak a magyar jogrend mögött, amely folytatólagosan újratermeli a kirekesztést – akaratlanul, és tudatosan is. Márpedig egy társadalom arról ismerszik meg, kit tart jogalanynak, és kit tekint ügynek. Magyarországon a roma emberek és közösségek az utóbbi kategóriába esnek: nem állampolgárok, hanem problémák. A cigánytörvények egyben politikai önarcképek is: megmutatják, hogyan gondolkodik az állam azokról, akiknek nincs hatalmuk. A jog szövegének nem muszáj rólunk szólni – elég, ha mindig ránk hat. És ez az, ami miatt a cigánytörvény szó mégis érvényes: nem a paragrafusban, hanem az életben íródik.
