Uitz Renáta

Valami megbomlott

Miért kell büntetni a holokauszttagadást?

Publicisztika

Április végén a kormány kezdeményezte a holokauszttagadás betiltását, észrevételezvén, hogy - aktív faji gyűlöletkeltéssel párosulva - lassacskán a magyar hétköznapok rendszeres programjává válik. A reakciókat figyelve pillanatnyilag úgy tűnik, szinte elvárás, hogy a magára valamit is adó liberális gondolkodó és/vagy az emberi jogok elszánt védelmezője a holokauszttagadás betiltásáról mint a szólásszabadság elfogadhatatlan korlátozásáról nyilatkozzék.

Az uralkodó fogalmi keret ismerős: mivel a holokauszttagadás betiltása állami ötlet, kötelesek vagyunk fellépni az állami túlkapás, most épp a szólásszabadság megcsonkítása ellen. A megnyilatkozások úgy festenek, mintha a jóravaló liberálisnak vagy jogvédőnek egyenesen morális és szakmai kötelessége lenne a holokauszttagadás betiltását ellenezni.

Hogyan is jutottunk el idáig?

*

Az egyetemes emberi jogok korában könnyű azt hinni, hogy a szabadságjogok elvont elméleti konstrukciók: az egyénektől és az utca porától elszakadva az emberi jogok belépnek az egyetemes eszmék birodalmába. Az absztrakciónak ezen a szintjén a szólásszabadság védelmezői klasszikusan a következőket hangoztatják: 1) az állam nem válogathat a megnyilvánulások között tartalmi alapon (lásd a cenzúra eltörlése); kívánatos továbbá, hogy 2) minden ötlet a közbeszéd fórumain szembesüljön saját végzetével, vívjanak meg egymással a versengő nézetek a politikai közösség nyilvánossága előtt, ha nem is feltétlenül nemes, de mindenképp nyílt küzdelemben.

A szabadságjogok védelmének azonban lényegi eleme, hogy - stabil elméleti megalapozás mellett - a mindennapi valóság sokszor nem éppen kellemes keretei között nyújtsanak védelmet egy adott politikai közösség tagjainak az aktuálisan divatos elnyomással szemben. Kétségtelen: a történelmi példák azt sugallják, hogy az elnyomásban általában az állam a ludas, és a mérvadó elméleti megalapozások is ezt a megközelítést erősítik. Nem véletlen tehát, hogy a jogvédő reflex azonnal az állam környékén keresi a gonoszt.

Érdemes azonban alaposabban szemügyre venni a helyzetet - a szólásszabadság ugyanis furcsa szerzet. Működésének megértéséhez nem elég ugyanis megvizsgálni, ki beszél, és mit mond. Mielőtt nekifogunk a szónok védelmének, annak sem árt utánanézni, miről vagy kiről beszél, kinek beszél és milyen gyakran. Így kaphatunk ugyanis teljes képet arról a konkrét diskurzustérről, amelyben a szólásszabadság valódi értelmet nyer.

A fent említett alapelveket ideje tehát kiegészíteni, figyelemmel a körülményekre. A szólásszabadság védelme címén ugyanis az állam nem azt hivatott lehetővé tenni, hogy mindenki válogatás nélkül azt mondjon, ami éppen eszébe jut, a következményektől függetlenül. A nemzetközi emberi jogi egyezményeket, illetve az egyes államok alkotmányait vizsgálva hamar kiderül, hogy a résztvevők sértegetése például tipikusan nem fér bele a szólásszabadság gyakorlásába, és az emberi jogi játékszabályok szerint a gyűlöletkeltő kifejezések sem élveznek védelmet. Ezeket a korlátokat azzal szokás indokolni, hogy a szabadságjogokat nem szerencsés mások jogainak és szabadságának megsértésére használni. Ha másért nem, hát azért, mert a méltóságukban és emberségükben folyamatosan megkérdőjelezett egyének nem képesek egyenlőként részt venni a nyilvános politikai diskurzusban. A jól körülhatárolható szereplő rendszeres megalázása a diskurzustér torzulásával jár. Ezáltal megszűnik a politikai nyilvánosság önszabályozó képessége, és elérkezik a pillanat, amikor az állam köteles fellépni a megbomlott egyensúly helyreállítása érdekében.

A holokauszttagadó kijelentéseket ebben a fogalmi keretben kell elhelyezni, figyelemmel a magyar politikai diskurzus sajátosságaira. Itt elsősorban azért nem érdemes a holokauszttagadás mint cizellált történettudományi szakmai álláspont természetével részletesen foglalkozni, mert a tapasztalatok szerint a pillanatnyi magyar közbeszédben az eszmecsere nem ilyen keretek között folyik. A holokauszttagadó kijelentések nem valamely országos történész-vándorgyűlésen hangoznak el a Valóban kihalt-e az Árpád-ház? és a Megtörtént-e az egri vár ostroma? szekciót követően. Az újsághírek tipikusan faji gyűlöletkeltő kijelentésekről szólnak, amelyek a politikai gyűléseken elhangzó holokauszttagadó megnyilvánulások utózöngéjeként hangzanak fel.

Amikor azt mérlegeljük, lehet-e vitatkozni a holokauszttagadó nézetekkel, érdemes elgondolkodni a holokauszttagadás különös szexepiljén, továbbá egy pillantást vetni a kijelentések tálalásának mikéntjére. Az eddigi példák tanúsága szerint a megszólalók célja nem az, hogy civilizált szakmai vita keretei között, komoly módszertani felkészültséggel, újabb kutatási eredményeik birtokában igazolják állításaik helyességét. A megszólalás valódi célja a kiirtott milliók szenvedéseinek megkérdőjelezése, emlékezetük megalázása, végső soron pedig a holtak és a túlélők emberi mivoltának tagadása. A megszólalás módozata (a nagygyűlések szónoki emelvénye, egy utcán gyülekező csoport ütemes skandálása) pedig általában nem jelent megfelelő keretet a - ha nem is tudós, de legalább értelmes - nyilvános eszmecseréhez. A valóságban az ilyen helyzetekben nincs sem hely, sem lehetőség az egyenlő méltóságú egyének párbeszédére. Egy ilyen diskurzusban valóságbizonyításnak bizony nincs helye.

*

Ebben a helyzetben a jogvédők akkor bizonyítják szakmai felkészültségüket, ha nem csupán az Egyesült Államokból idevágónak mondott Skokie-ügy példáját emlegetik fel. Az amerikai bíróságok valóban nem akadályozták meg, hogy Chicagóban, a számos holokauszt-túlélő lakta Skokie negyedben náci egyenruhás fiatalok vonuljanak fel. Érdemes lenne azonban azt is hangsúlyozni, hogy ez a megközelítés világviszonylatban kivételnek számít, és részben talán annak tudható be, hogy az Egyesült Államok nem vett részt a holokauszt kivitelezésében. A magyar közösség előtt a helyi sajátosságokról szólva a tisztesség kedvéért talán nem ártana hozzátenni azt sem, hogy az amerikai legfelsőbb bíróságnak semmi kifogása a félelmet keltő keresztégetés büntetőjogi tilalma ellen. Lényeges érdekesség, hogy az amerikai bírói gyakorlat a keresztet nem mint vallási szimbólumot védi. A Ku-Klux-Klan emlékezetes tevékenysége folytán a lángoló kereszt a fajgyűlölet és a faji erőszak egyértelmű szimbóluma az Egyesült Államokban. Az előkertben máglyát rakó csuklyásokkal az amerikai bíróságok szerint sem szükséges párbeszédet folytatni rasszista nézeteik helytállóságáról.

A jogvédők szakmai kötelessége lehet továbbá, hogy emlékeztessék a politikai döntéshozókat és az Alkotmánybíróságot néhány európai fejleményre. Hosszas vita után ugyanis 2008 novemberében az Európai Unió Tanácsa elfogadta a rasszizmus és az idegengyűlölet egyes formái és megnyilvánulásai elleni, büntetőjogi eszközökkel történő küzdelemről szóló kerethatározatot. A kerethatározat alapján a gyűlöletkeltő holokauszttagadás betiltása világos feladat a tagállamok számára. Hazánk fenntartást fűzött a kerethatározathoz, hivatkozva a magyar Alkotmánybíróság gyűlöletbeszédre vonatkozó joggyakorlatában kialakított köznyugalom fogalomra. Tény, hogy az alkotmánybírák számos gyűlöletbeszédet tiltó törvényhelyet, illetve törvényjavaslatot semmisítettek meg az évek során. Az Alkotmánybíróság azonban mindeddig nem foglalkozott a gyűlöletkeltő holokauszttagadás büntetőjogi tilalmának alkotmányosságával, ezért alkotmányjogilag semmiképp sem lefutott ügy a kormány próbálkozása.

Annál is kevésbé az, mert bár a gyűlöletbeszéd-határozatokban az Alkotmánybíróság rendszeresen hivatkozott az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlatára, egy ide kívánkozó alapvető következtetést még nem vontak le a magyar alkotmánybírák. A strasbourgi bíróság ugyanis fehéren-feketén kimondta: a holokauszttagadás nem tekinthető a szólásszabadság védelmi körébe tartozó megnyilvánulásnak, mivel az európai egyezmény alapértékeivel ellenkezik. A holokauszttagadók nem a szólásszabadságukat gyakorolják, hanem megsértik mások szabadságjogait, ezért kereseteiket a strasbourgi bíróság érdemi vizsgálat nélkül utasítja el. A magukra valamit is adó jogvédők rövid távú szakmai kötelessége lehet, hogy minden kétséget kizáróan bevezessék ezt az alaptételt a magyar nyilvánosság előtt folyó szakmai vita legismertebb érvei közé.

*

Emellett Magyarországon a teljes politikai elit morális kötelessége azon fáradozni, hogy a magyar választók soha többé ne válasszanak olyan képviselőket, és a magyar adófizetők soha többé ne finanszírozzák egy olyan állami gépezet működését, amely képes és hajlandó megszervezni és végrehajtani saját lakóinak szisztematikus megalázását és kiirtását. Miért is? Mert 1920-ban a magyar állam előbb vezette be a numerus clausust, mint a német birodalom. Mert a magyar hatóságoknak elvitathatatlan érdemeik vannak a holokauszt hatékony kivitelezésében, és ezek a magyar hatóságok nem német parancsra cselekedtek: a kifejezett német parancsot messze megelőzve, magát Eichmannt is elkápráztató hatékonysággal és a német katonatiszteket megbotránkoztató kegyetlenséggel hajtották végre a feladatot, félmillió magyar zsidó államilag szervezett kiirtását. Egyszerűbben: a holokausztot nem mások csinálták máshol, hanem - említésre érdemes részben - a magyar állam emberei hajtották végre itt, az Astoriánál, meg a (mai) MÁV vonalai mentén.

Úgy tűnik, a holokauszt-emléknap és a Holokauszt Múzeum - bár fontos szimbolikus gesztusok - nem elégségesek ahhoz, hogy a magyar politikai közösség szembenézzen önmagával. A holokauszttagadás büntetőjogi fenyegetése önmagában nem megoldás, csupán egy a lehetséges eszközök sorában. A gyűlöletkeltő holokauszttagadás betiltásának szükségességéről folyó jelenlegi vita egyben próbatétel: képesek vagyunk-e reálisan felmérni a magyar politikai közösség állapotát és fellépni a további pusztítás ellen.

A szerző jogász.

Neked ajánljuk

A varacsk alatt

Jane Campion hosszan megpihent legutóbbi rendezése, a 2009-es, Keats életéről szóló Fényes csillag után, azóta csak egy remek krimisorozatot, A tó tükrét láthattuk tőle.

A hiányzó hetes

Milyen kapcsolat van egy széndarab és egy tájkép, vagy a „szabálytalanul” szabályos mértani test és egy karkörzés között? Mire (vagy kire) utal a kiállítás címe? Miért fontos a hetes szám?

Vif

A zseni a polgári életben örök vesztes, akinek talán szüksége is van ezekre a vereségekre. A művészetpszichológia érdekes kérdése lehetne, hogy a vásott romantikus közhelyek közül vajha miért épp ez maradt oly kedves mindmáig a 19. század gyermekded ábrándjait zordan elvető és rendre kifigurázó színházi alkotók számára.

Egy szabad ember

  • Babarczy Eszter

„Egy elkövetkező nemzedéknek, akik remélhetőleg szerencsésebbek és bölcsebbek lesznek, mint mi voltunk”indul a harminc év történetfilozófiai, eszmetörténeti és politikai írásait összegyűjtő kötet. Gyurgyák nem változtatott az eredeti szövegeken, összeállításuk mégis politikai tett: a szerző hitvallást tesz, amelytől az ország sorsának jobbra fordulását várja. Ez a hitvallás egy angolszász típusú konzervativizmusé, amely, mint Gyurgyák maga mondja, elveszített lehetőség volt a magyar történelemben, különösen a rendszerváltás után.

Majd legközelebb

  • Rádai Andrea

Nem sikerült leváltani a féldiktatórikus rendszer kormányát, így a kötelező sorkatonai szolgálat bevezetését sem tudtuk megakadályozni: nem nyertünk a ProTest – Út a forradalomhoz című színházi társasjátékban. De ez talán mellékes is, mert itt az út volt a fontos, a viták, a közös gondolkodás, a billegés a cselekvés képességének eufóriája és a tehetetlenség letargiája között.

Törvényen kívüli ösztönök

Nyolc afrikai férfi táncos jön ki a színpad elejére. Meztelen testükre húzott fekete öltönyükben felsorakoznak a rámpán, farkasszemet néznek a közönséggel. Kitartóan, sokáig. Miféle szakadékot lép át, vagy nem lép át a tekintetünk? Az ő szemükben lehetne düh, méreg, dac, elég, ha a gyarmatosításra, háborúkra, a menekülthelyzetre gondolunk. De nincs. Csak úgy néznek.

Vissza a szamárpadba

  • A szerk.

Nagyszabású szélsőjobboldali összejövetelnek, öndefiníciója szerint egyenesen csúcstalálkozónak adott otthont a múlt hétvégén Lengyelország fővárosa. A The Warsaw Summit házigazdája a Jog és Igazságosság (PiS) és Jarosław Kaczyński pártelnök voltak, vélelmezett titkos célja pedig az, hogy az európai hasonelvű pártokat egységbe kovácsolja.

„Párizsban minden volt”

  • Artner Sisso

A Jel Színház alapítója a vajdasági Magyarkanizsáról indult képzőművészként, s előbb Budapesten, majd Párizsban lett táncos és koreográfus. Legutóbbi darabja, az OMMA kapcsán beszélgettünk, emlékezve az első előadására, a Pekingi kacsára is.

Hozza a kötelezőt

  • Sausic Attila (Berlin)

Németországban megszigorították a járványellenes intézkedéseket. Angela Merkel megjelenésünk napján adja át irodáját a parlament által szerdán megválasztott szociáldemokrata kancellárnak. Olaf Scholz általános oltáskötelezettség bevezetését tervezi. S mennyi szép törekvés és nemes szándék említhető az új kormány programjából!

„Rohadjon szét ott, ahol van!”

A szakértő szerint kisebbek, az építtető szerint megfelelő méretűek a Nagy-Magyarországot bemutató mórahalmi Mini Hungary Park makettépületei. A Szegedi Törvényszéken zajló büntetőper nem azt vizsgálja, mi mekkora, hanem hogy meg akarták-e rövidíteni az államot és az Európai Uniót.

„Innen csak elmenni lehet”

Négyszázszoros ingatlanár-különbség is lehet Budapest belvárosa és például a Békés megyei Kevermes vagy Kötegyán között. Kevermesen jártunk, s mellbevágó szegénységet és pusztulást láttunk.