Az európai parlamenti választási kampány első kortesbeszédeit május elsején a Városligetben Göncz Kinga, az MSZP listavezetője, majd egy nappal később Orbán Viktor, a Fidesz elnöke és Schmitt Pál, a párt listavezetője adták elő. E beszédek a maguk módján megfeleltek a pillanat diktálta itthoni politikai követelményeknek, vagy legalábbis annak, amit a szereplők képzelnek erről. Mindegyik beszédmondó találhatna okot rá, hogy egy őszinte pillanatában elszégyellje magát saját sekélyessége, cinizmusa és gyávasága miatt.
Göncz Kinga a magyar gazdák, diákok és vállalkozások érdekeiért állana majd ki Brüsszelben, s roppant fontos javaslatot is előterjesztett: a magyar EP-képviselők ezentúl számoljanak be munkájukról az Országgyűlésnek. A Fidesz-parti alszónoka, Schmitt Pál legalább kísérletet tett arra, hogy a célintézményt beleszője mondandójába: szerinte az EP a magyarság lélekbéli egyesítésének színtere és a trianoni trauma gyógyhelye. Schmitt ezt azzal támasztotta alá, hogy a Fidesz frakciója pompásan együttműködött a határon túli magyar EP-képviselőkkel (három van ilyen a 785-ből), valamint a Fidesz-frakció az elmúlt ciklusban a 15 millió magyar képviseletében lépett föl az intézményben. Schmitt még korholta a magyar kormányt, mert az többször a magyar érdekek ellen foglalt állást a Tanácsban; aztán visz'hallás. Javára írandó, hogy legalább a tárgyba vágóan és szordínóval fröcsögött.
A főszónok, Orbán Viktor beszédében viszont kettőször fordult elő az "Európa" szó: amikor az őt köszönteni érkező francia konzervatív mókust köszöntötte, és amikor a sok lopott holmi között, amit a Gyurcsány-Bajnai kormány úgymond hazavitt, Orbán az "európai uniós forrásokat" is megemlítette. A beszéd amúgy arról szólt, hogy a szocialista kormány tagjai bűnözők, és a nép kifejezetten emiatt nyomorog (a világgazdasági válságra utalás sem hangzott el), a tömeg nem véletlenül skandálta, hogy "börtönbe, börtönbe".
Mindennek bizonyára van ún. politikai racionalitása, ami akár a holnapi napot is megéri, a Fidesz választást akar nyerni, és az összes elvehető szavazatot el akarja venni a Jobbiktól, mert ha most nagy nyerésbe jön, akkor vagy már ősszel kormányra kerül, vagy a lendület elviszi tavaszig. Ha ennek fenyegetőzéssel lehet megágyazni, akkor azzal. Ha a "mozgósításhoz" elég a politikai ellenfél gyalázása, ám legyen. Azt csak nem hányhatjuk egy pártvezető szemére, hogy választást akar nyerni. Az Európai Parlamentben meg lesz, ami lesz.
De ez akkor is siralmas. Nem csak az, hogy a felszólalóknak egyetlen épkézláb gondolatuk nem akadt arról, hogy mire való az EP, és miért jó az, és ők ott mit miért tennének; vagy arról, hogy az uniónak milyen politikát kéne vinnie vis á vis gazdasági világválság. Hanem ez a tökéletes magafeledtség, a bezárkózás a saját maguk világába, melynek két főszereplője van, ők maguk és a letiprandó Másik; a maradéktalan elmerülés a saját maguk kreálta problémákba - ez a siralmas. A lapos tekintet, ami a jövő hét horizontján nem is próbál túlemelkedni, s gazdája inkább azt keresi, hogy a kihegyezett kerítésléccel hogy tudna kárt tenni a szembejövőben. Az elszigetelődés, a Hegyeshalmon, sőt, Komáromon túl kezdődő univerzum teljes negligálása, amely univerzum mellesleg Magyarország mindennapjainak közvetlen környezetét adja, és amelynek egyéb nemzetiségű polgáraival nekünk napi kapcsolatban és állandó párbeszédben kellene állnunk - ez a gondolkodás a siralmas. Az, hogy ezt az univerzumot még a legjobb esetben is csak úgy vesszük tudomásul, mint ahonnan pénzt lehet kicsalni. De ilyen nincs. Olyan nincs, hogy adjál ilyen támogatást, olyan támogatást, és ezeken felül még 300 vagy 190 milliárdot, és vedd rá a bankjaidat is, hogy adjanak - hogy aztán ezen interakción kívül, itthon, ha nem figyelsz ide, úgy tegyek, mintha nem is lennél.
És ne jöjjön senki azzal, hogy az EP sóhivatal, meg hogy az EP-választásnak máshol is "belpolitikai tétje van". A Parlament a legdemokratikusabb, és egyre fontosabbá váló uniós intézmény, az egyetlen, ahová az európai polgárok közvetlenül választják a képviselőiket; és az EP azt a testületet, a Bizottságot hivatott kontrollálni és orientálni, amelynek döntései közvetlen befolyással vannak Magyarország lakóinak mindennapjaira. Valóban, nem egyszerű feladat ezt elmagyarázni a választópolgároknak, pláne meggyőzni őket ennek a fontosságáról. De erre kísérletet sem tenni - csak mert úgy döntöttek magukban, hogy ez úgyse fontos, és úgyse értenék?
E provincializmus a végleges leszakadás receptje. Nincs az a fafejű választói tömeg, amely ne érdemelne jobbat.
