Ilyen leminősítésre 1941 óta nem volt példa; az amerikai állampapír az elmúlt évtizedekben a kockázatmentes befektetés szimbóluma és nem mellesleg a nemzetközi banki-pénzügyi szabályozás egyik alapköve volt. A nemzetközi piacok első reakciója, bár tökéletesen logikus, tankönyvinek mégsem mondható: a részvényárfolyamok mindenütt zuhantak, a pénz a biztonságosnak tekinthető befektetésekbe - köztük az éppen leminősített amerikai állampapírokba - menekült. Az amerikai állampapírok hozama így ahelyett, hogy a leminősítés következtében emelkedne, rekordszintre csökkent. Pár nappal később a részvénypiacok mozgása még mindig erősen volatilis, azaz a piac ideges, de ez már valószínűleg nem hozható közvetlen összefüggésbe a leminősítéssel.
Úgy gondoljuk, hogy az S&P alighanem tévedett; rengeteg érv szól ugyanis amellett, hogy Amerika képes lesz mindenkori adósságszolgálatának eleget tenni. A legfontosabb, hogy az amerikai államadósság 100 százalékban az ország nemzeti valutájában áll fenn, azaz pusztán technikai értelemben az ország adósságszolgálatának több dollár nyomtatásával, magasabb inflációval is eleget tud tenni. Kenneth Rogoff, az államadósságügyek egyik legelismertebb szakembere éppen ezt ajánlja; évi 5-6 százalék inflációt a következő néhány évben. A második érvünk a dollár mint nemzetközi tartalékvaluta és fizetőeszköz szerepével kapcsolatos. Az amerikai valuta ebben a minőségében jelenleg és belátható időn belül nem pótolható, azaz a világnak - köztük a legnagyobb hitelező Kínának - egyéb alternatíva híján folytatnia kell a dolláreszközök felhalmozását. És végül: az adószint Amerikában Nyugat-Európához képest rendkívül alacsony; 2006-ban az összes adó/GDP arány az Egyesült Államokban 27,3 százalék volt, szemben az OECD 36,2 százalékos átlagával. Nem sokan tudják azt sem, hogy az USA-ban nincs az egész országra kiterjedő hozzáadottérték-adó (áfa). Ez elméletben nagy lehetőségeket biztosít a szövetségi költségvetési bevételek növelése számára.
A politikai bizonytalanság miatti aggodalmak természetesen helytállók, ám éppen az adósságkorlátról az utolsó pillanatban megszületett politikai alku bizonyítja, hogy az amerikai döntéshozók éles politikai és értékrendbeli különbségeik dacára végül nem tévesztik szem elől az ország stratégiai érdekeit.
*
Ám most nem azt firtatjuk, hogy igaza volt-e az S&P-nek, vagy sem. Arra sem érdemes sok szót vesztegetni, hogy indokolt-e a hitelminősítők ilyen kitüntetett szerepe a tőkepiacokon és ezen belül az államadósságok piacán. (Erről lásd korábbi cikkünket: Fizet, nem fizet; Magyar Narancs, 2011. július 21.)
De mi lehet az események mögött kibontakozó folyamatok értelmezése és magyarázata? Bár több ilyen is kínálja magát, a forgatókönyvek nem egymástól függetlenek, még kevésbé zárják ki egymást. Inkább mint valamilyen gazdaságtörténeti Matrjoska-babák egymásból bújnak elő; a rövid távú, pár éves történések közép- és nagyon hosszú távú trendekbe illeszkednek és válnak magyarázhatóvá. Az alábbiakban ebből a feltételezésből indulunk ki.
A W második lába
A 2008-2009-es válságot - amiről látható volt már akkor, hogy nem egy lesz a periodikus válságok sorában, hanem súlyosságában csupán az 1929-33-as nagy világgazdasági válsághoz hasonlítható - az amerikai és nyugat-európai kormányok masszív költségvetési tőkeinjekciókkal kezelték. Ezek egy része a bajba jutott bankrendszerek konszolidálását szolgálta, a másik mesterséges kereslet teremtésével (adócsökkentéssel és állami megrendelésekkel) a gazdaságot igyekezett élénkíteni. A válság lefutásától természetesen már akkor is viták folytak: a szakértők egyik lehetőségként a rövid ideig tartó fellendülést követő újabb visszaesést jósolták - innen a W metafora.
Technikai értelemben a bajba jutott bankrendszerek konszolidálása többé-kevésbé sikeresen megtörtént, ám a gazdaságok hitelellátása sem Amerikában, sem Nyugat-Európában nem indult újra. A Nobel-díjas közgazdász, George Akerlof úgy látja, "ha a hitelszűke nem oldódik, ez olyan lenne, mintha a beteg embert felültetjük az ágyban, hogy úgy nézzen ki, mintha már jobban lenne. Ahogy elengedjük, újra össze fog csuklani". (George Akerlof - Robert Shiller: Animal Spirits, avagy a lelki tényezők szerepe a gazdaságban és a globális kapitalizmusban, Corvina, 2011.) Ez közrejátszott abban, hogy a többi keresletnövelő intézkedés is eredménytelen maradt, és az a bizonyos bűvös multiplikátor-hatás (egységnyi állami költekezés egységnyinél nagyobb piaci keresletet gerjeszt) nem vagy csak kismértékben érvényesült.
A legújabb statisztikák szerint a gazdasági növekedés üteme az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában "vérszegény", a munkahelyteremtés lassú, így a munkanélküliség továbbra is magas, a fogyasztás pedig stagnál vagy csökken. Az államadósság azonban megmaradt és a világ idegesen számolgatja, hogy a korábban alig eladósodott országok - Írország, Portugália, Spanyolország és maga az Egyesült Államok is - képesek lesznek-e olyan gazdasági növekedést produkálni, ami megteremti az immáron drasztikusan megemelkedett adósságszolgálathoz szükséges költségvetési bevételeket.
Ahogy a bizalom képes akár irracionális magaslatokba emelkedni (így alakulnak ki a buborékok), a bizalmatlanság is képes irracionális mélységekbe zuhanni. Látjuk, hogy a professzionális szereplők - az intézményi befektetők, a hitelminősítők - és nyomukban a rémült politikusok, a sajtó és a közvélemény miként kérdőjelezik meg az egyes országok fizetőképességét (Spanyolország és Olaszország után már Franciaországról is cikkeznek), a kockázati felárak, a hozamok emelkednek, és előáll az, amit Paul Krugman, egy másik Nobel-díjas önbeteljesítő válságnak nevez.
De hol a pénz, tehetjük fel jogosan a kérdést. Nos, az amerikai gazdasági sajtó szerint az ottani nagyvállalatok az elmúlt 50 évben soha annyi készpénzt nem halmoztak fel, mint éppen most - egészen pontosan 2000 milliárd dollárt. Az Apple-ről például az a kissé bombasztikus hír járja, hogy több készpénze van, mint a pénzügyminisztériumnak. A Financial Times egyenesen "betétcsapdáról" ír: az európai bankok nem tudnak mit kezdeni a hozzájuk beözönlő rövid lejáratú betétekkel.
Ez könnyen megmagyarázhatja az utolsó 12-18 hónap részvénypiaci boomját (a "fölösleges" pénz a részvénypiacokra vándorolt), de azt nem, hogy miért nincsenek beruházások, miért nincs fogyasztás és növekedés sem. Hiszen minden valódi feszültség és reális veszély dacára - a jelzálogadósok helyzete Amerikában, az európai bankok befektetései az eurózóna gyenge országainak államkötvényeibe - semmi nem magyarázza, hogy az Apple miért halmoz fel készpénzt milliárdos nagyságrendben. Ahelyett, hogy fejlesztene, felvásárolna - magyarán tenné, ami egy vállalat dolga.
Hová lett a bizalom?
Nos, a vállalatok "akkor teszik a dolgukat", ha bíznak a jövőben, ha bővülő keresletet, piacot valószínűsítenek. Ám ez a jövőbe vetett bizalom eltűnt, oda az optimizmus; és épp ezért nagyon valószínű, hogy előttünk áll a W második lába.
A második forgatókönyv központi eleme tehát a bizalom és annak eltűnése. A már hivatkozott szerzők szerint a gazdaság hullámzásai - a növekedések és a visszaesések - és a gazdasági szereplők bizalmának ingadozása között oksági kapcsolat áll fenn: pontosabban a bizalom az egyike azon "lelki tényezőknek" (animal spirits), amelyekkel a gazdaság hullámzásai magyarázhatók. Lelki tényezők alatt Akerlofék az embereknek a bizonytalansághoz fűződő furcsa viszonyát értik. A bizonytalanság néha megbénít, megrémít, máskor felüdít, energiával tölt el, segít leküzdeni félelmeinket, határozatlanságunkat.
Márpedig most úgy tűnik, a nyugati világ szereplői - a lakosság, a befektetők, a vállalatok, a politikai döntéshozók - elbizonytalanodtak, hitüket vesztették. A 2008-09-es válság alapvetőnek hitt értékeket kérdőjelezett meg a piac jellegéről, az anyagi fogyasztás értékéről és határairól, az állam képességéről, hogy válság esetén a siker reményében avatkozzon be. A globális felmelegedés, a környezetvédelem kérdőjelei e dilemmákat csak fokozzák. Ezek helyébe még nem léptek új, mindenki számára meggyőző és elfogadható értékek. Ezért általános a pesszimizmus a jövőt, a fenntartható növekedés esélyeit illetően.
Csakhogy az ilyen hangulatok jönnek és mennek. Liaquat Ahamed Pulitzer-díjas könyvében (Lords of finance, 2010) Keynest, a huszadik század talán legnagyobb hatású közgazdászát idézi, aki 1917-ben ezt írta: "[a háború] minden bizonnyal az általunk eddig ismert társadalmi rend eltűnését eredményezi. (...) A gazdagok osztályának felszámolása akár megnyugtató is lehet, én az általános elszegényedéstől félek. Egy bizonyos civilizáció (...) a végéhez közeledik."
Az I. világháborút követő évek könnyűnek aligha voltak mondhatók, de a nyugati civilizáció távolról sem tűnt el, sőt figyelemre méltó módon bizonyította, hogy képes megújulni.
A szovjet-orosz közgazdászról elnevezett Kondratyev-hullámok elmélete szerint a világgazdaság fejlődése nem csupán 5-7 éves ciklusokban halad előre - vannak hosszabb, akár 50-70 éves hullámok is. E teóriát Joseph Schumpeter, egy másik korszakos közgazdász karolta fel és fejlesztette tovább, s állította, hogy a korszakváltások nagy technológiai áttörésekhez - a gőzgéphez, a vasútépítéshez, a robbanómotorhoz, az informatikához és a lézertechnikához - kapcsolhatók. A hullámokat rövidebb ciklusokra, évszakokra bontja, amelyek sorában az utolsó a tél, ami akár 5-10 évig is eltarthat, s lassú növekedés és alacsony infláció jellemzi. Lassan új szokások alakulnak ki, s beépülnek a társadalom szövetébe, majd megszilárdulnak. Megszületnek az új technológiai felfedezések, amelyek aztán a következő hullámot elindíthatják.
Mik lehetnek ezek a technológiai áttörések manapság? A legtöbb szó az űrkutatásról és a zöldtechnológiáról esik. Az emberiségnek mind a kettőre nagy szüksége lenne, ám e pillanatban még egyik sem elérhető gazdaságos méretben. Ám képzeljük el, hogy megszületne egy korszakos felfedezés, amely révén valamely "zöldtechnológia" az olajjal, a gázzal összemérhetően lenne gazdaságos. A mostani pesszimizmus helyét mindent elsöprő optimizmus venné át, amely egy újabb általános növekedési hullámot indítana el.
A fáklya és a szél
És végül az utolsó Matrjoska. Sokak szerint a globális kapitalizmus a kommunizmus bukásával nemcsak történelmi versenytársát, de dinamizmusát is elvesztette. Elkényelmesedett. A Pax Americana kifutott, és a hanyatló nyugati civilizáció helyét néhány dinamikus ország fogja átvenni - elsősorban Kína. A jelenlegi válság - az Egyesült Államok leminősítése, Nyugat-Európa, az eurózóna vesszőfutása - jól illeszkedik ebbe a gondolatmenetbe.
És valóban: Kína gazdasági teljesítménye - minden ellentmondása dacára - valóban impozáns. Maga az IMF valószínűsíti, hogy Kína GDP-jének abszolút értéke 2016-ra elérheti az Egyesült Államokét. Ráadásul Kína immáron nem egyszerűen a fejlett Nyugat olcsó bérmunkása - a bejegyzett találmányok tekintetében már 2004-ben meghaladta Angliát, azóta Oroszországot és Franciaországot is; mostanában közelíti Németországot. Magas az oktatás, elsősorban a matematikai oktatás színvonala, és egy egész "amerikányi" népesség, több mint 200 millió ember tanul angolul. A nyugati elit egyetemeken rengeteg a kínai (és egyéb ázsiai) diák.
Akkor hát korszakváltás előtt állunk?
Niall Ferguson angol történész legújabb könyvében (Civilization: the West and the Rest) azokkal az okokkal foglalkozik, amelyek révén a nyugati civilizáció az elmúlt 500 évben uralta a világ többi részét. Hat ilyen tényezőt azonosít: a versenyt, a tudományt, a tulajdonjogokat, az egészségügyet, a fogyasztói társadalmat és a munkaerkölcsöt. Ferguson fontos megállapításra jut: a Nyugat immár nem monopolizálja a fenti értékeket, ám e tény nem ezek tagadását, épp ellenkezőleg, a megerősítésüket jelenti. Kínában van kapitalizmus, Iránban újra fejlődik a tudomány, Oroszországban kialakulóban van a politikai demokrácia, Afrikában javul az egészségügyi ellátás, Törökországban emelkedik a lakosság fogyasztása.
Csakhogy "a nyugati civilizáció, több mint egy dolog: valójában egy csomag. Része a politikai pluralizmus és része a kapitalista gazdaság; de beletartozik a gondolatszabadság és a tudomány is; a csomag része a törvény uralma, a tulajdonjogok tisztelete és a demokrácia is (...) A Nyugatnak (ezért) még ma is számos intézményi előnye van a világ többi részével szemben. Kínában nincs politikai verseny, Iránban nincs lelkiismereti szabadság, Oroszországban a törvény uralmát senki nem veszi komolyan (...) Úgy tűnik, még mindig ez a csomag képes az emberi társadalmak számára a gazdasági, társadalmi és politikai intézmények legjobb kombinációját biztosítani". És bár válság van, s alighanem még évekig lesz is, igaza lehet Fergusonnak: semmi sem indokolja, hogy leírjuk a Nyugatot és a nyugati civilizációt.
Talán idehaza is el kéne ezen gondolkodniuk mindazoknak, akik a Nyugat "fáklyájának lehanyatlásáról" és a "keleti szélről" szónokolnak.
