Kerékpár: A meleg aszfalt lovagjai (Magyar időfutam- és országúti bajnokság - Gödöllő és környéke)

publikálva
2001/27. (07. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az idén a sportág csúcseseményének tartott Tour de France rajtja előtt

Az idén a sportág csúcseseményének tartott Tour de France rajtja előtt egy héttel rendezték meg a nemzetközi kerékpáros szövetség (UCI) összes tagállamában a nemzeti bajnokságokat. S mert a kerékpározás olyan sport, amit trikóra játszanak, Gödöllőn és környékén is nagyobb volt a tét, mint egy szokványos, hazai résztvevőket felvonultató bicikliversenyen. Rövid, nem túl baráti látogatásra hazatértek az egyébként kizárólag külföldön versenyző magyar profik, és mi lett belőle. Verseny a javából. Voltaképpen büszkék lehetünk rá, hogy mi már egy ideje igyekszünk odafigyelni mind a nemzetközi, mind a hazai verseny-kerékpározásra, hiszen kétségtelen tény, ekkora médiafigyelem még sohasem kísért bicikliversenyt Magyarországon, mint most. Az ok napnál is világosabb, bár (pláne az eredmények ismeretében) meglehetősen felületes hozzáállásról árulkodik. Hogy a két versenynapon, de már a sajtótájékoztatón is ott volt szinte az összes magyar tévécsatorna, az gyakorlatilag egyvalakinek köszönhető. A tavalyi időfutam- és országúti bajnoknak, a két éve az egyik legjelentősebb olasz profi klubban (MAPEI-Quick Step) versenyző és eredményeket elérő

Bodrogi Lászlónak

Ne szépítsük, ha neki nem kellett volna hazajönnie, a cucc simán marad meg kerékpárosbelügynek, pár tucat megszállott magánszórakozásának, holott nyilvánvaló, nemcsak Bodrogi László fellépése miatt szól a történet ennél jóval többről.

A tavaly őszi világbajnokság óta azt már sokan tudják, hogy létezik egy Bodrogi László nevű magyar kerékpáros, aki sportága legjobbjai közt bírt bronzérmes lenni az időfutamban. S ha ez így van, léteznie kell magyar kerékpársportnak is, bár ez csak feltételezés idáig. A Gödöllő-táji versenyek igazolták: helyes feltételezés. Ami itt történt, bizonyos külsőségeket leszámítva olyan volt, mint az igazi. Nem, így ez pontatlan, Magyarországon a foci olyan, mint az igazi, a kerékpározás valóban az. Mégis az eltéréseket magukban foglaló külsőségekkel kell kezdenünk.

Az időfutam-bajnokság

csütörtökön volt, az Isaszeg-Dány-Zsámbok útvonalon. Hogy létezik a világon országúti kerékpársport, az a sportújságon túl a sporttelevíziókból tudható. Az Eurosport hazai bevezetése óta a maga nagyon is könnyen behatárolható módján (francia preferenciák szerint) folyamatosan közvetít nagy világversenyeket. (Mindenképpen örömhír, hogy a múlt héten befejezett Svájci Körverseny közvetítésével a hazai Sport 1 is beszállt a dologba.) Mármost e tévék a külcsinbéli különbözőségeket finoman szólva is mérhetővé teszik. Ezért a felületes szemlélő is kiszúrhatta egyből, hogy ami Isaszegen történt, az sokkal inkább hasonlított egy hetvenes évek elején forgatott cseh filmre, mint nemzetközi csúcsderbire.

Árokparti homokban felállított dobogó a győzteseknek, mellette közepesen instabil kemping-asztalon az érmek, trikók és két, jobb búcsúkban simán lőhető cserépkancsó a férfi és női bajnoknak. A szponzori aktivitás más területekre összpontosult nyilván. A verseny maga, ahol a szegénységnek már nem kéne látszania, ugyancsak fölvet néhány kérdést. Például, hogy mibe fájhat forintosan a teljes útzár? Föltehetjük ezt úgy is, hogy mit szólna Lance Armstrong, ha egy bazi nagy faszállító nyergesvontató öt perccel az ő célegyenesbe fordulása előtt hordana föl az útra óvatos becsléseink szerint nyolcvan tonna sarat. Bodrogival ugyanis épp ez bírt most megesni. Úgy képzeljék el az egészet, hogy egy, azaz 1 darab rendőr téblábol a startvonalat is jelképező helységnévtábla töviben, aztán ha épp elindul valaki, akkor vagy megpróbálja maradásra bírni a tévépaprikával degeszre tömött kockaladát, vagy inkább odaszól a bringásnak, hogy várjá´ má´. Zsámbokon a fordulóban az egyik versenyzőnek le kellett szállnia a biciklijéről, hogy egy nyugdíjas őstermelő könnyebben fejezhesse be alaki gyakorlatait közelebbről is csak nehézkesen beazonosítható mezőgazdasági kisgépével. Az is simán belefért a lebonyolítás menetébe, hogy a hitelesebb tájékoztatás és a pontos képi dokumentálás szándékától hajtva, a Magyar Narancs tizenhét esztendős gépereje ügyesen cselezgessen a Bodrogi körül rodeózó tévékocsik között úgy, hogy még vezetői engedéllyel sem mindegyikönk rendelkezik. Tőlünk persze lehet az a nemzetközi versenyeken bevett szokás, hogy nők és férfiak együtt indulnak, de a traktorok és buszok kerülgetése nyilván hazai specialitás. Nehogy már olyan könnyű legyen a futam. Úgy a hülye is tud biciklizni, hogy csak az van az úton, akinek ott a helye.

Nos, mindehhez képest Bodrogi László a sport magyarországi történetében először 50 km/h fölötti átlaggal teljesítette a 40 km-es távot. Még jó, hogy kerülgetés, sárfelhordás is színesítette a programját, hiszen ellenkező esetben a rendőr - hogy ne jöjjön hiába - fölírta volna gyorshajtásért. Az eredményhirdetésnél aztán kitett végre magáért a szponzor. Úgy megy ez az egész világon, hogy a győztes kap egy trikót. A Tour de France-on például sárgát, rajta a klubjának az emblémájával. Befut, megtörülközik, áll a dobogón, kapja az egyesülete nevével díszített bajnoki dresszt. Nem annyi sárga trikó van, ahány csapat indul, csak egy, arra valaki a befutó, és az eredményhirdetés közt ügyesen fölrakja az egyesületi matricát. Jön az olasz csapat fullajtárja, hogy ecco a matrica. Nem úgy van az komám, szól a szponzor területileg illetékes igazgatója, majd az eredményhirdetés után, hisz ez a magyar nemzeti trikó. Dopo ceremonia, sietnek a segítségére a dolog súlyát rögtön átérző szervezők, még megsértődik a szponzor, és nem jön jövőre. Hisz természetesen nem a nemzeti trikó makulátlanságáról szól a közjáték, hanem arról, hogy az egyesület jelzése kitakarná a szponzornak a magyar bajnoki mez kellős közepén elhelyezett címerit, de hagyjuk. Itt élünk, itt versenyzünk. Úgyis csak Bodrogi világszínvonalú teljesítménye a maradandó. Az időfutam után úgy tűnik, itthon egy ideig őt senki sem tudja legyőzni. Időfutamon legalábbis, mert amúgy ez az "egy ideig" pontosan két napot jelent, hiszen

az országúti futam

vasárnap, a miatta érkező tévék számára is nyilvánvalóvá tette, hogy biciklit nézni Magyarországon nem csak őmiatta érdemes, sőt.

Sőt, az országúti futam már körülményeit és bizonyos külsőségeit tekintve is megnyugtatóbbnak bizonyult. Immár rendőrautók és motorosok is biztosítottak, bár a mezőny elég korán többszörösöen szétszakadt, a versenyzők mondhatni zavartalanul teljesíthették a távot. A férfiak 180, a nők 95 kilométert Gödöllőtől Gödöllőig, a környék távolról sem lebecsülendő természeti szépségei között. Szólhatnánk ugyan elmarasztaló éllel a helyi közutak állapotáról, de a nagy nemzetközi versenyek savát-borsát is a "rázatók" jelentik, így aki látta már a Párizs-Roubaix-versenyt, annak a Vácszentlászló-Tura-szakasz kifejezetten barátinak tűnhet. (Bár a gödöllői vasúti átjárón a holdautók is a tengelytörést kockáztatnák.)

Minden stimmelt, vasárnapra az eszement hőséget is szeles idő váltotta föl, mi is kellene még? A versenyzők kellettek. Hogy teljesítményüket csak hozzávetőlegesen is megpróbáljuk érzékeltetni, vissza kell nyúlnunk az eddig elmeséltekhez. Amiről itt szó van, az a sportág legfontosabb hazai versenye. Ha ez ennyiből telik, nem kell nagy erőfeszítés ahhoz, hogy elképzeljük, milyen körülményeket képesek biztosítani a hazai klubok a versenyzőik felkészüléséhez. A női sampion (Jéger Veronika) győzelme után szinte szabadkozva nyilatkozott a felkészülési idő szűkösségéről a sajtónak, lévén, hogy főállása mellé kénytelen volt nemrég másodállást is vállalni. No comment. A kerékpározás drága sport. Egy csúcskerékpár árából egy új autót is lehet vásárolni, minek soroljuk, karbantartás, egyéb felszerelések, életben maradás. Kiszámoltuk a mai magyar bajnokság élmezőnyének átlagsebességét, aztán összevetettük azzal, amit Jan Ullrich teljesített ugyanezen a vasárnapon a német bajnoki címért. Volt különbség, szentigaz, elég csekély. Persze ez az összehasonlítás több sebből is vérzik. Nem ismerjük a németországi verseny terepviszonyait, ők például 219 km-t mentek (az olaszok még többet, 248-at), és lehet még ezer különbözőség, de arról megvannak a nagyon is határozott elképzeléseink, hogy milyen különbség van a német élmezőny és a hazai közt a felkészülés lehetőségeinek tekintetében, ám ez nyilván már merő demagógia, de a kötelező kalapemeléshez több mint elég.

Viszont amit a vasárnapi gödöllői verseny befutóján láttunk, azután egy Tour de France-ot fogyasztó ínyenc is megnyalta volna mind a tíz ujját.

Az megvan ugye, ahogy a régi út a HÉV mentén beözönlik a városközpontba. Egy hármas hajrábefutót képzeljenek ide. Amit ebből egy célnál szobrozó érdeklődő pontosan észlelhetett, az alig néhány másodperc. Néhány olyan másodperc, amiért bagatell a lelki üdvösség. A célvonalon elsőként áthaladó

Steig Csaba

egy végtelen pillanatig maga volt az elemi erő, úgy, ahogy az sehol máshol semmilyen körülmények közt nem érzékelhető. Szavakban meg sehogy sem kifejezhető. Részvevőnek, nézőnek egyaránt önkívületi állapot. Biztos, hogy Ullrich sem csinálta különbül. Steig immár ötszörös magyar bajnok, csakhogy eddigi utolsó címe 1993-ból való. Harmincéves, a MAPEI-Kanizsa versenyzője. Valószínűleg soha nem fog nemzetközi élcsapatban tekerni. Most kb. egy perccel (nagy idő) megverte Bodrogit. Senki sem volt ötször magyar bajnok, csak ő. Úgy jött, mint egy király.

Turcsányi Sándor

A húzónév

Bodrogi László kerékpáros

A magyar országúti kerékpársport arca. Az egyetlen olyan hazai profi, akit a világ élmezőnyében is nyilvántartanak, mondjuk az első száz közt. Épp a magyar bajnokság előtt ment híre, hogy csapata (a MAPEI-Quick Step) nevezi idén a Tour de France-ra. Mikor a bajnokságra edzőjével megérkezett, ezzel fogadta mindenki. A verseny sajtótájékoztatóján jelentették be, hogy erről szó sincs. Ami azt illeti, nem a legszerencsésebb antré, noha ő aligha tehet erről. Két év óta a legjobbak közt elért eredményei, azon túl, hogy a sportág hazai viszonylatában messzemenőkig egyedülállóak, nemzetközileg is imponáló karrier elejét jelzik.

Magyar Narancs: Hogy kerültél a MAPEI-hez?

Bodrogi László: 1999-ben több, körülbelül húsz profi csapatnak írtam levelet egy önéletrajzzal és egy eredménylistával. Öt választ kaptam. A MAPEI-é tartalmazta a legtöbb lehetőséget. Kihívtak Milánóba, a MAPEI Centrumba, végeztem egy tesztet, látták, hogy mit tudok.

MN: Ez az egyetlen lehetséges út?

BL: Addig is értem már el nemzetközi szintű profi eredményeket, ennek ellenére maguktól nem kerestek meg profi csapatok, így kénytelen voltam lépéseket tenni.

MN: Szembeszökő volt a különbség a magyarországi viszonyokhoz képest?

BL: Nagyon más, de számomra nem volt különösebb változás, akkor én már rég Franciaországban kerékpároztam, a magyar versenyzési, edzési stílust már abbahagytam, a változás még precízebb, profibb helyzetet jelentett.

Mindenképpen külföldre kell kerülni, legalábbis versenyezni, ez az egyetlen esélye egy magyar srácnak, hogy a profik közé kerüljön.

MN: Könnyű volt a beilleszkedés?

BL: Eleinte nehéz, mert az olaszt nem beszéltem. Versenyzőként már könnyebb, folyamatosan fejlődöm, tavaly óta is rengeteget.

MN: Hogy érint, hogy nem indulsz a Touron?

BL: Nem számítottam rá, ami a sajtóba került, egy előzetes nevezés volt. Egy idő óta nyilvánvaló volt számomra, hogy a Tour de l´Avenirre készülök.

MN: Ott kezdte egy csomó későbbi Tour de France-győztes is. A tavaly elért sikereid miatt indulsz újra?

BL: Hat szakaszon keresztül volt rajtam a sárga trikó, s egy szakaszgyőzelmem is volt.

MN: Idén megnyered?

BL: Ezért indulunk.

MN: A csapat is így fog fölállni? Mindenki téged segít?

BL: Esélyes vagyok összetettben, de szerintem a csapatot igyekeznek úgy összeállítani, hogy szakaszgyőzelmeket is tudjunk elérni, és legyen köztünk egy-két esélyes az összetettre.

MN: Egy profi csapatban szinte feudális méretű hierarchia uralkodik. Vannak vízhordók és protagonisták.

BL: Igyekszünk a csapatfőnökök által kialakított taktikát a legnagyobb mértékben végrehajtani, de a kerékpár nem matematika, rögtönözni is lehet, ám előre is el kell dönteni dolgokat.

MN: Csapatodban mennyire érződött a Girón kirobbant doppingbotrány?

BL: Én nem éreztem semmi különöset, rám nézve nem volt hatása.

MN: Sok pénz van a bicikliben.

BL: A Forma-1-esek, teniszezők, futballisták jóval nagyobb összegeket keresnek, mint mi.

MN: Megnyered a vasárnapi országúti versenyt is? (A beszélgetés pénteken készült - a szerk.)

BL: Egyedüli versenyző vagyok, nincs csapatom, amely segítene, így ez kicsit nehezebb. Összedolgozhatunk más versenyzőkkel, itt-ott egyesíthetjük érdekeinket, de a végén csak magamra számíthatok.

MN: Utána hogyan tovább?

BL: A MAPEI-nél jövő év végéig van szerződésem, itt megfelelően vagyok, de néha azért klubot kell cserélni.

publikálva
2001/27. (07. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...