- ts -

Az "igazságügyi thrillerek" vagy akciózással fölkavart tárgyalótermi drámák tapasztalt mestere, a kilencvenes évek első számú bestseller-gyártója (alapképesítését tekintve könyvelő és jogász) újabb könyvében, ha nem is vált műfajt, de kétségívül tágítani igyekszik horizontját. Kevésbé jól nevelten: próbálja dúsítani közönségét. Egy ifjúsági regénnyel lép színre. Siessünk azonban leszögezni, műve leginkább a gyermekkorú főhős s az ő egyes szám első személyű előadásmódja miatt mondható ifjúsági regénynek, alkalmasint alig is tér el mindattól, amit a szerzőtől eddig megszokhattunk. Egy tárgyalási szakaszban tartó bűneset részesei leszünk 13 éves kalauzunk segedelmével, aki már az első lapokon megosztja velünk az ügyre vonatkozó - finoman szólva is kiforrott - gyanúját, míg a továbbiakban azt követhetjük figyelemmel, ahogy e gyanakvás bizonyítást nyer. Ide írhatnám, hogy "vagy elbukik", de felesleges - az események nem sodornak elénk gyakorlatilag semmi olyasmit, ami a végkifejletet illetően bárminő kételyt ébreszthetne bennünk, külső szemlélőkben. Az érintettek pedig végig konokul zúzzák, amit a szereposztás rájuk mért.

Az igaz történetekben az a jó, hogy lehetnek néhányan, akik ismerik végét, s így tudják, ki a gyilkos. A híres rendezők mindenkori következő dobásában meg az a jó, hogy mindenki tudja, mire készül épp a mester, vagy mivel készült éppen el.

Kertész Imre, amikor átvette Nobel-díját, egyebek mellett arról sem felejtett el megemlékezni, hogy milyen nagy hatással voltak rá Tadeusz Borowski művei. Mindevvel együtt a túlzó leegyszerűsítéssel lágeríróként számon tartott szerző ezen műve - méltatlanul - legintenzívebb utóéletét a címében élte meg.

Ostende festői hely, virtigli északi kikötőváros, félóránként futnak be a kompok Doverből - a fedélzetükről leözönlő brit turisták dramaturgiai küldetésbe jönnek.- ts -

Hogy John Travolta (ismét) szerepkörváltás előtt áll, az aligha kérdéses. Legfeljebb azon matekozhatunk egy kicsit, hogy maga az aktus mikor fog ténylegesen bekövetkezni. A Szombat esti láz 1977-es, a Pomádé '78-as, s nyolcvanban a Városi cowboyról már mint kapitális bukásról írnak a lapok. '83-ban teljesen fölöslegesen tér vissza Tony Manero, minden hiába. Jó sokáig a 25 ezer dolláros talk show-k és a C kategóriás filmek (mondjuk az Ingerlő idomok) között hányódik pilótánk gépe - ne jöjjön nekem senki a Nicsak, ki beszél!-lel, az Travolta nélkül is ugyanekkora siker lett volna. Jó tucat év mélyrepülés után a Ponyvaregény 1994-ben emelte vissza a legfelső osztályba a versenyzőt, akit persze a harmadik ligában sem szűnt meg szeretni a közönség, amiért is Tarantino majdnem annyit köszönhet neki, mint viszont.

Remélem, mindenki csak a szépre emlékszik Julia Ormond neve hallatán, nekem az jut eszembe, hogy milyen régen láttam. Nyikita Mihalkov nagyigényű, ám csekély sikerű műve, A szibériai borbély volt az utolsó alkalom, hogy - illő körülmények között - összefutottunk, az pedig 1998-ban volt.

Aix-en-Provence-ban járunk, 1885 augusztusában. Hősünk éppen olvas, amikor dörömbölnek szegényes padlásszobája ajtaján: bíró úr, bíró úr! Ám mielőtt megtudnánk, mire ez a nagy sietség, sokkal okosabbak leszünk, megismerjük a pályakezdő ifjú bíró és az őt körülvevő társadalom preferenciáit. A valahonnan a nem túl reményteli legalsó középosztályból feltörekvő ifjú értelmiségi éppen Zola friss mesterművét, a Germinalt olvassa, de az asztalán hever A fajok eredete is, ami már jó negyedszázada számít - akkor örök életűnek saccolható - botránykőnek. Így hát, mielőtt ajtót nyitna, gondosan elrejti mindkét kötetet egy Biblia mögé a polcra.

Az megvan, amikor Bart Simpson dobol? Pedig nagyon vicces;

Nos, tisztelt ügyfeleim, merje még valaki azt mondani, hogy a magyar filmforgalmazás nem kelti a szerkesztettség látszatát hevesen! Íme a bizonyság: röviddel a Zimmer Feri 2 után a pesti mozikba került a Zimmer Anti 2 is, konkrétan a tiszteletbeli magyarnak számító Angelina Jolie és az ugyancsak méltán népszerű Johnny Depp főszereplésével, az Anthony Zimmer című pár éves francia szerelmi krimi újrájának formájában. Vagy másként: Halál(unalom) Velencében.

Mindannak a hű feldolgozása, hogy mi minden is történt a régi Angliában, mára egy kimondott filmes szakággá nőtte ki magát - a merítés finoman szólva is bő: Jane Austen korától a 20. század hetvenes éveiig ér. Hihetnénk, hogy mi sem természetesebb ennél, hiszen a táj és módi kameráért kiált, s valóban, az irányba vágó opusok szinte kivétel nélkül vizuális nagyravágyásukkal tüntetnek; korhűség és hangulatfestő erő a két legfontosabb jelszó, díszlet- és jelmeztervezők, dizájnerek és más társművészek paradicsoma a ködös mozialbion. Ugyanakkor meg is kéne tölteni valamivel a gondosan eszkábált kereteket, mely valami arra lenne hivatva, hogy mozgóképpé formálja a nevezett művészek standfotókon oly jól mutató konstrukcióit. S legtöbbször ez hibádzik, még az oly feltűnően gyakori irodalmi adaptációk esetében is.

Vajon létezik-e teljesen előzmények nélkül valami? Igazat mondott-e Julius Caesar, amikor ilyet szólt: Jöttem, láttam, győztem! S ha már a híres római bejelentkezett, tán annyit felidézhetünk, hogy a hetvenes évekből emlékszünk néhány olyan, nagy európai produkcióban forgatott szandálos (vö. köpenyes-kardozós) filmre, melyben magas (akár rendezői) szintű volt a román részvétel.