Érdekes dolog ez, a királyi televízió költséget, fáradságot nem kímélve vetette bele magát egy olyan versenybe, ami a legjobb képességű és szándékú indulónak sem kínál túl sok garanciát a sikerre: sorozatokkal nyomul. Mégpedig nem is akármilyenekkel, a legkeresettebb angol és amerikai műtárgyak figyelnek be nemhogy heti rendszerességgel, de inkább minden másnap. S hogy milyen gondos válogatás előzi meg e műsorszámokat, arról a leghevenyészettebb címlista is jól árulkodik. A Duna adta a Luthert, a kitűnő pedigréjű Idris Elbával, már a második évadát zúzza a Sherlock az m1-en, s ugyanitt jár a Válaszcsapás is a brit mezőnyből, az Élet a Marson és spin-offja pediglen megjárta mindkét csatornát, míg a tavalyi amerikai prémiumfelhozatalt az alant tárgyalt két műdarab képviseli, ebből a halmazból talán csak a Homeland és a The Killing hiányzik. Nem volt ez mindig így a közszolgálaton, sőt, mintha ezt a csatateret évekre fel is adták volna, ennyit az új szelekről.
Ugyanakkor kicsit tágítva a horizontunkon, fölmerül a kérdés, hány nézője volt a Coolon a Kemény motorosokra magyarított Sons of Anarchynak, ami az elmúlt öt év egyik legeredményesebb amerikai tévésorozata ugyebár. S milyen esélyekkel száll szembe a Bosszú szerdán a Barátok közttel meg a másik nagy kereskedelmi csatorna hazai gyártású napi szappanával? Nyilván nagyobbal, mint a Marslakók, s nyilván nem akkorával, ami az olimpiával elért rekordmutatók megközelítéséhez elegendő lenne - köztünk szólva én arra szavaznék, hogy Berényi Miki módfelett komoly, ám kétségkívül hátsó szándékai bizonyos Zsófi nevű szereplő irányában kellőképpen magnetikusak a közönség azon felének, amelyik nem tudta már le a bemutató utáni napokban a Revenge-et és a Once Upon a Time-ot is. Végtére egyáltalán nem kizárható, hogy létezik a közönségnek harmadik fele is, mert akkor a királyi televízió egészen bizonyosan őket vette célba. Tehát azokat, akik sorozatfüggők, de nem nézik a Barátok köztet és az NCIS-szerű szériákat sem a konkurencián, de azért annyira még sincsenek belehabarodva a műfajba, hogy az angol/amerikai premier hetében - kevés kivételtől eltekintve kielégítő színvonalú - magyar feliratozással, a világháló segítségével kövessék az úgymond igényesebb szériákat. Mármost nehéz versenyezni a hálóval, különösen a kínálatával, s csak egyre nehezebb lesz - addig viszont van remény, s azért ekézni egy csatornát, mert csúcsdarabokat mutat be némi késéssel, nos, az enyhén szólva is igazságtalan lenne, akkor is, ha ez az adott esetben mégoly csekély spét nagy valószínűséggel életveszélyes. Arra meg nyilván csak az HBO képes, hogy - főleg persze a saját gyártású - sorozatait az amerikai premier másnapján már vetítse itt is.
Egy szó, mint száz, enyhén hátrányos helyzetű sztárokat vezényel elénk a központi költségvetés.
Hófehérke és a nyolc törpe
Mint arról az elmúlt vasárnap magunk is meggyőződhettünk, az a nagy helyzet, hogy a mesék gonosz királynője - holmi személyes természetű sértettség okán - elvarázsolja a mesevilág lakóit. S hogy mennyire gonosz egy királynőről beszélünk, azt az is bizonyítja, hogy a varázslat szerint a mába transzportálja az összest, egy világtól elzárt településre, Maine államba. A Nagymama panziót üzemeltet Storybrookban, bár soha nem jön ide a kutya sem, a farkas meg úgyis itt van eleve, s már rég összeszűrte a levet Piroskával, aki egy gyorsétterem felszolgálója, de itt rontja a levegőt Pinokkiótól a daliás hercegig tényleg mindenki, a polgármester pedig egyenesen a gonosz királynő/mostoha. Mégis minden disznóságok legfőbb majsztora Mr. Gold, vagyis a magyar mesevilágban sajnálatosan alulreprezentált Grimm-figura, Rumpelstilzchen, azaz a sorozat nyelvén Rumpelstiltskin, azaz a már a honi bemutatás előtt élénk internetes viharokat kavaró magyar nevén Zörgőfürge. A névvitába nincs okunk post festa belekovászkodni, mi Rumpuncsnak hívtuk volna bizonyára, alighanem ezért nem tévét csinálunk. Már csak azért sincs okunk beleszólni, mert hívhatnák nyugodtan Pityi Palkónak is, Robert Carlyle alakítása annyira magával ragadó, hogy teljességgel feleslegessé tesz minden efféle okoskodást: játékában a mese mint fogalom és élvezet tősgyökeres 21. századi illetékességű formaként jelenik meg, és különös fényt kap: mintha nem is lenne helyénvalóbb műfaj hétköznapi törekedéseink és gyötrelmeink, továbbá kortynyi örömeink felmutatására.
Manapság a meseirodalom és korunk viselt dolgai bagzatásának szezonja van, a Grimm című, tv2-n futott nyomozós sorozat is mesealakok közt mozgatja rendőr tisztviselőit, de ennyi és kész; az esetek bár a mesékből vétettek, de jöhettek volna bármelyik krimiből, hisz azok is mesék. Csakhogy az Egyszer volt, hol nem volt a mesélés, a televíziós mesélés aktusát kísérli meg, ha nem is újrafogalmazni, de mindenképpen a kor egyéb természetű kihívásaihoz igazítani mind képben, mind előadásmódban - lábhoz tett fegyverrel valljuk be: váratlanul biztos kézzel. A Once Upon a Time egyszerre cool és kedves, s ugyanolyan félelmetes, mint vicces, és épp arra tanít, mint minden rendes mese. Ráadásul nem is tévés előzmények nélkül való, akik bírták az ezredforduló környéki felmenőjét, A tizedik királyságot, azok itt kiteljesedhetnek élvezeteikben - a Lost alkotóinak munkája kétségkívül telitalálat (gondolta volna a manó épp róluk). S elégedett lehetett velük a megrendelő is, hiszen a második évad szeptember végén indul az Államokban (ezt inkább csak biztatásul mondom a magamfajtáknak).
Monte Kriszta
Emily VanCamp, az Everwood bakfisa ím, visszatér, ha nem is régebbi sikerei színhelyére, inkább régi kudarcaiéra. Valahová a gazdagok mesés partszakaszára, Észak-Kaliforniába, ahol egykor oly mostohán bántak jobb sorsra és igaz szerelemre éhes atyjával a helyi erők; először ráhúzták a terrorizmus szörnyű vádját, s pendelyes korú leánya szeme láttára elhurcolták, majd a börtönben egyszerűen eltétették láb alól. Most Amanda visszatér Emilyként, s bosszút áll. A kétségtelenül nagy hangulatfestő erővel és profi színészekkel képernyőre vitt sorozat a kezdetén úgy építkezik, hogy egy-egy epizódot szán a gaztett különböző rendű és rangú előremozdítóinak megbüntetésére, majd a tárgyalási szakaszban az így kialakult új viszonyokból fakadó nézeteltéréseikbe kavarodnak bele a szereplők, az írók pedig a történet finoman szólva is keresett fordulatainak hínárjába, amiből a mű kétharmadánál már alig is látszik menekvés. Arra gondolhatnánk, hogy jobb lenne visszatérni az eredeti menetrendhez, és sorra levágni immár a fő ellenségeket, a hajdani gaztett igazi bűnöseit, csakhogy a sorozatkészítés könyörtelen üzem, ekkorra már egész másért fájhatott az alkotók feje. Nem láttam még olyan sorozatot, ami önkárára ennyit feccölt önjövőjébe, a Bosszú hét óránál elkezdi megalapozni a második évadát, s tizenkettőig abba sem hagyja, miközben mindvégig igyekszik fenntartani azon látszatot, mely szerint eléggé soványka alapproblémáját sikerrel oldja meg hamarosan.
Oldja, nem oldja, találják ki, vagy lássák meg, a gáz az, hogy önmagában a Revenge meséje iszonyúan karcsú egy huszonkét részes szériához. Mellesleg az Egyszer volt, hol nem volt is huszonkét részes, de abban úgy tesznek végig, mintha a második évad mint szakkifejezés vagy lehetőség nem is lenne ismeretes a művelt világ előtt, hogy aztán az utolsó percekben, mintegy varázsütésre (a mesékben, ugye, megeshetik az ilyen), ügyesen a feje tetejére állítsanak mindent.
Szóval a Bosszú egy jelentős energiákat megmozgató, nagyszabású, olykor élvezetes, de sokszor inkább bosszantó kudarc - amit azért nem ad fel könnyen menet közben az ember. A második évadán azonban a függők is elgondolkodnak (ez egyébként ugyancsak szeptember végén indul az Államokban).
Végül visszatérvén még egy szóra a magyar tévé működésére: ezek a huszonkét részes szériák olyan 38-40 perces játékidejűek, a tényleg rendes szinkronnal elindított Egyszer volt, hol nem volt nyilván jobban járt volna, ha két résszel startol, a Revenge nemkülönben.
Vetíti az m1, vasárnap és szerdán negyed kilenckor.
Egyszer volt, hol nem volt:
Bosszú:
